Ez a gyűjtemény nem tart igényt arra, hogy bárki is tanácsként kövesse.
Főzés a hosszú túrákon
Daliás idők ködéből dereng elő gyermekkorom egyik nagy haditette, amikor hármasban kísérletet tettünk szabad tűzön paprikás krumpli előállítására a Börzsönyben - elsőre hiába, egy év múlva azonban már valamelyes sikerrel. Ez azonban állótáborban történt, és a későbbi vízitúrás bográcsolások és palacsintasütések sem indítottak arra, hogy kerékpártúrákon is főzni próbáljak, mikor végre istenigazából nekivágtam az országnak.
Viszont határozottan emlékszem arra a hűvös szeptemberi délelőttre 2007-ben a Murányi-fennsíkon, amikor megfogadtam, hogy ettől fogva minden hosszú túrára viszek magammal legalább egy spirituszkockát. Ott ugyanis tömérdek finom rizikegomba nőtt a tűlevélágyon, ami pörköltnek vagy rántva a legfinomabbak egyike, mert rugalmasságát ilyenkor is megőrzi - de mivel nyersen inkább csípős, és hazáig össze is tört volna, fájó szívvel a helyén hagytam, és csak fényképen tettem magamévá.
Aztán két hónap múlva csakugyan azon kaptam magam, hogy egy bugaci erdőcske mellett kuporgok, és zacskós levest langyosítok egy égszínkék gázfőzőn. Igazán forró sosem tudott lenni, ezért tészta nem is került bele. A következő napokban kötelességtudóan ismételgettem ezt a sok helyen leírt és kimondatlanul is ajánlott cselekvéssort, de a lelkem mélyén éreztem, hogy nem nekem való. A zacskós levesről Hans-Ulrich Grimm érdemes könyvéből (A leves hazudik) már akkor is tudtam, hogy ízfokozónál és stabilizátornál egyebet csak nyomokban tartalmaz, így magam tettem bele szalonnát és kolbászt, persze a levespor és a víz beleöntése előtt.
Ettől fogva csakugyan készítettem több-kevesebb meleg ételt esténként, sőt a 2008 májusi szlovákiai túra egy hosszú átmenetében nap közben is főztem valami tésztafélét egy mély útpart alatt, hogy éhemet elverjem. Ez év nyarán, Lengyelországban hámozott napraforgót is pirítottam a gerinctúrára. De mint az ekkorról való képek is mutatják, szó sem volt arról, hogy egész napra főzzek, és még csak nem is reggel. Ekkor már tésztával bőven meggazdagított zacskós leveseket kanalaztam esténként, de ez gyakran el is maradt. Viszont végre sor került egy kis doboz (bolti) gomba elpusztítására valahol Selmecbányától nyugatra, egy hegygerincen magára hagyott házban. A fényképek tanúsága szerint ekkor már odáig merészkedtem, hogy papírmasé dobozban hat vagy tíz nyers tojást hurcoljak magammal, és - fölöttébb becsülendő módon - ezek rendszerint össze sem törtek estére.
Gombamániámról eleget elárul, hogy a későbbiekben többször vettem út széli árusoktól vargányát vagy rókagombát, és másnap költöttem el. Meg az is, hogy egy év múlva nyálcsorgatva cipeltem egész nap az árvíz által hozott óriáspöfeteget, hogy másnap reggel bekebelezzem. De szedtem vörös érdestinórut is, noha ez nem valami nemes gomba. Máskor csiperke, őzláb meg tinórufélék kerültek az asztalra, csakhogy idővel már nem főételként, hanem hús mellé. - Természetesen ezt nem merném megtenni, ha nem ismerném föl megbízhatóan a legfontosabb gombákat - azokat viszont, amelyeket nem ismerek, egy fénykép után eldobom. Házaló árustól vett vagy saját maguk által szedett, felületesen vagy egyáltalán nem ismert gombától minden nyáron tucatszám kerülnek óvatlan hazánkfiai a gyomormosóba, a lábadozóba vagy éppen a temetőbe. Nem szabad viccelni a gombával!
A fordulópontot a 2009 nyári lengyel túra hozta meg. Még idehaza, a Tisza egy holtágának partján alkalmi társaságom akadt éjszakára, és ki akartam tenni magamért. Aztán két igazi útitársammal is nagy kedvvel főztünk reggelente, ők meg még esténként is. Ez volt az első túrám, ahol magamnak is rendszeresen készítettem meleget. Én a pörköltféléket szerettem, ők inkább a melegített konzerveket. Aztán persze rákaptak a friss, ropogós gombás rántottára. Kempingekben még jobban megadtuk a módját: "Nosza, a nagy lábosba főzni való tészta került, majd rá sajtkocka, a bögrébe tojásrántotta, a serpenyőbe pedig jól megfűszerezett lecsóalap - és csakhamar kész is volt az ínycsiklandó elegy-belegy turistareggeli, aminek illatára a félholtak is fölugranak." Ekkor már szokásosnak számított a tojásos-sonkás-sajtos tészta, de csak reggelire. Egy ingyenes bivakszérűn tovább kísérleteztem: "Reggelire elhasználtam az otthonról cipelt kis zacskó tarhonyát, valamint sajtot, szalonnát, az úton vett olcsó szalámit, paradicsomot és hagymát." Máskor a hálószobából kihurcolkodva készítettünk - immár ráérősebben - rántottát, gyorslevest.
Ugyanezen a túrán, de már egyedül ráfanyalodtam arra, hogy a kétbalkezesen vásárolt zsírszalonnát kiolvasszam, de a mellette látható kiflik mutatják, hogy nap közben jellemzően min éltem akkoriban. Reggelire viszont annyira szükségesnek éreztem a meleg ételt, hogy mikor ellopták az edényemet és a főzőmet, menten vettem egy másikat. De csak reggelre főztem továbbra is, amire azért kényszerültem, mert a hegyekben talált műanyagdoboz igen kicsike volt, és másikat venni nem jutott eszembe. Tehát továbbra is a hideg étel tartotta meg út közben a munkaképességemet. Érdekes mellékfelhasználásként pirítóst is készítettem gázfőzőn, mikor az Alacsony-Tátrában kólis forrásvízzel elcsaptam vala a hasamat, és kímélő étrendre szorultam.
Reggelente főztem ugyanezen év őszén az alföldi túrán is, de csak rövid hatásidejű rántottafélét. És csak 2010 nyarán, a harmadik lengyel túrán jutott eszembe, hogy egész napra elkészítsem az ennivalót, és pihenők alkalmával dobozból kanalazzam ki, akár állva is. Erre a készpénz-takarékosság kényszere vett rá, mert otthon a száraztésztán kívül nem jutott eszembe egyéb könnyen cipelhető tartós eledel, amit az élelmiszerjegyemből megvehettem volna. No, az eddigiek mellé azonnal felsorakozott a napi fél kiló makaróni-, csiga-, szarvacska- vagy csőtészta. Ezt (mosogatási okból) "zsír nélkül pirított, de jól megfűszerezett hagymával, főtten vásárolt, de száraz sonkafélével és egy doboz paradicsomos hallal gazdagítottam, és egy darab sajtot harapdáltam mellé." (Idővel a zsírt visszahelyeztem jogaiba, de a pótlására bevezetett sajt megmaradt, mert napokig eláll, és mindig csak igény szerint kell enni belőle.) Volt úgy is, hogy a főtt tésztával elkevertem a romlásveszélybe került, füstölt jellegű német májast, és az is kellemesen meggazdagította a különben eléggé seízű tésztát. Máskor jelentősebb mennyiségű tojásrántottát kevertem a tésztához, hogy fellazítsam.
Ami a tészta egyhangúságát illeti, több ízben is próbáltam mással kísérletezni, de jobbat nem találtam. Időnként főztem tarhonyát vagy rizst, de az több gázt és időt fogyasztott, továbbá nem érte be vízzel vagy paradicsomlével, hogy meg ne mászkosodjon és ehetetlen tömbbé ne tapadjon, hanem tetemes mennyiségű olajat vagy zsírt kellett (volna) melléöntenem - ezért hamar letettem róla. (És azért is, mert sokkal jobban hizlalt, mint a tészta, és mivel lassabban emésztődött, álmos is lettem tőle.)
Húsos tésztám, melynek előállítási folyamatáról egy ízben részletes fényképdokumentációt készítettem, nagyon gusztusos volt reggel, és ezután csak arra kellett ügyelnem, hogy a levét ne kanalazzam ki teljesen belőle, mert akkor hajlamos lett az összetapadásra, miáltal nehezebb lett lenyelni, és a maradékát másnap reggel olykor ki kellett dobnom (vagy elásnom).
A kenyérféle ételek elhagyásával csak időt nyertem, mivel emennek hiánya nemegyszer linzerkarika vagy másféle édes sütemény utáni éhségben nyilvánult meg estére. Úgyszintén hiányérzetből, valószínűleg a zsíréhség miatt történt, hogy ezen a túrán nagyon megszerettem a füstölt makrélát francia salátával - általában délután csábultam el utána, de ritkábban reggel is. Voltak napok, amikor ezek is a rendszeres kiadási tételek közé kerültek.
Úgy tűnt, ezt a szakácsmesterséget fogom gyakorolni a következő években is. Egészen rutinosan főztem már esőben - a kellékeket a sátor előterében felállítva. A gázpalackot is kiismertem már annyira, hogy félelem nélkül használjam a főzőn kívül is, ha már annyira kimerült, hogy nem ad rendes lángot. Kialakult a főzés ortodox eljárása, könnyen tervezhető időigénnyel, szokásszerű mozdulatokkal és egyre sablonosabbá váló fotóbeállításokkal. Tudtam azt is, hogy a fagypontközeli hőmérsékleteken a gázpalack használhatatlan, és csak úgy lehet belőle emberi méretű lángot kicsalni, ha időről időre levesszük róla a lábost, és felrázzuk szegényt.
A 2011 nyári csehországi túrán aztán lezajlott a nagy mérés: két tipikusnak mondható napon felírtam, mennyit ettem össze a szükségleteimhez képest. Az elsőn a szokásos főtt tápot teszteltem e szempontból, míg a másikon azt a puritán kosztot, amit már hazafelé jövet módoltam ki avégett, hogy ne kelljen időt pazarolnom se a reggeli főzésre, se a nap közbeni kenyérkenegetésre. Mindkettőből az sült ki, hogy az ajánlott értéknél kevesebbet ettem, pedig nem sajnáltam magamtól a falatokat. Ez az ötven napos túrákon szokásossá vált, kb. tíz kilónyi fogyásban is megnyilvánult.
2011 őszén aztán ismét elővettem az esti főzés régóta kegyvesztett módszerét - no nem azért, mintha megéheztem volna estére, hanem mert sajnáltam a reggeli napsütéses órákat a főzésre. A Bihar-hegység felé menet még főztem reggel is, de a Pádis-fennsíkon csak este. Ennek persze veszélye is volt, mert könnyen odacsalhatott volna egy medvét, de akkor ezzel nem gondoltam. Az elkészült ételt aztán légmentesen lezártam, és betettem magam mellé az alvótérbe hősugárzónak. Másnap aztán örülhettem, ha nem fagyott be estére: itt bizony hiányzott a melegétel-voltából fakadó élettani hatása. Majdnem úgy éreztem magam, mint Amundsen szánhúzó kutyái, amelyek fagyott állapotban kapták meg adagjukat reggelente, hogy tovább tartson megemészteniük. Máskor meg a fagyott csirkezsírt kellett előzetesen kiolvasztanom az üvegből, hogy egyáltalán elkezdhessem a hagyma pirítását.
Könnyen sejthetni, hogy a kutyákkal jócskán meggyűlt a bajom Erdélyben és csatolt vidékein. 2011 őszén a Glavoj-tisztáson hagyott biciklim első táskájából kirángatták a (már üres) tápostégelyt, és tisztára nyalták - de szerencsére a telit nem bírták kiemelni. 2012 tavaszán, télvíz idején pedig a Pádis-menedékház örökké éhes, nehezen megszelídülő kuvaszai nézték ki a számból a még el sem készült falatot a teraszon, de szerencsére sikerült kiabálással és ijesztgetéssel távol tartanom őket. Ez medvékkel valószínűleg nehezebben ment volna.
A cseh túrán még csak szükségből mellőztem a főzést, de egy év múlva, Erdélyben már a kényszer vitt rá. Történt ugyanis, hogy Hátszegen - talán a közkút vizétől, talán a nagy melegben erjedni kezdő ételtől - gyomorrontást kaptam, és két napig hasamat fogva, harmatgyengén szédelegtem a Retyezát szoknyáján. Erre megdühödtem, és visszatértem a hideg ételhez - a túra egész további folyamán. Festői főzőképek helyett ezután kolbászt, kenyeret és paradicsomot tartalmazó csendéletek követték egymást, időnként sárgadinnyékkel váltakozva.
A nyers étel persze ugyanolyan csábító lehet a kutya számára, mint a meleg - ennek köszönhetően hol juhászkutyák, hol házőrzők, hol meg szegény emberek igyekeztek tőlem ételt kunyerálni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Viszont a Bucsecs-hegység katlanában megesett velem az a szégyen, hogy míg száz méterrel odébb a dolgomat végeztem, az óvatlanul otthagyott félnapi ételemet (húszdekás száraz szalámit) egy koszlott eb elhurcolta, és a szemem láttára felfalta.
E túrán a legérdekesebb éjszakai élményem nem is a kutyákkal, és nem is a medvékkel, hanem lódarazsakkal volt kapcsolatos. Voltaképpen nem az étel szagára jöttek (mert ekkor már nem főztem), hanem az olvasólámpa fényére. Behatoltak a két sátorponyva közé, és életveszélyessé tették volna a reggeli kimászást. Végül a gázfőzővel sikerült kinyírnom a legerőszakosabbat - ezért is iktatom e videón megörökített leszámolást a jelen főzési összefoglalóba. Hogy mi mindenre nem jó egy gázfőző!
2012., 2023.
