Hajónk, egy ormótlan, nyolcvan kilós bárka [későbbi szakszóval "teknő" - a tömegadat szubjektív túlzás] annyira kerülte a borulásnak még a látszatát is, hogy minden veszélyről megfeledkeztünk. A navigátor (NF) ugyan bosszankodott, hogy a legénység nem tud ütemre evezni, sőt még a maga diktálta aritmiából is rendre kiesik, de a kormányos az újonc védelmére kelt, így hát csend lett. Egészen addig, amíg egy híd után utunkba nem állt egy sziget. A navigátor - hála az előző túra tapasztalatainak [a Dőmel-Németh páros egyike volt ama kevés hajónak, amelyek nem borultak] - egy lélegzetnyi idő elteltével kiadta az ukázt: "BALRA!" Olyan hangosan, hogy a parton is hallani lehetett. Egy helyi lakos, mint valami parti őrszem, elkiáltotta magát: "MENJETEK JOBBRA!"

A navigátor beadta a derekát - bár ezen az oldalon a sebes sodráshoz még egy víz fölé hajló fa is járult -, mert megbízott a szóló helyismeretében. "Meglehet" - gondolta -,"hogy amerre menni akartam, vasbetonidomok leselkednek." Nem akarta tönkrevinni a hajót, elvégre csak beosztott volt. Így hát a fedélzeten tartózkodók együttes erővel áttértek a jobb ágba, ahol a várakozásoknak megfelelően egy szép terebélyes fa fogadta őket. Az ilyesfajta akadályokat könnyű leküzdeni, ha átlátunk rajtuk: egyszerűen megcélozzuk a túloldali tisztást, majd lehajolunk az ágak elől [sosem oldalra!]. No de ez a fa sűrűbb volt a szokásosnál, ráadásul orvul növesztett egy karvastagságú hajtást is a víz fölé.

Felrikoltott a navigátor: "Húzás jobbra!" Emberfeletti erőfeszítéssel kitértünk, egészen a part közelébe, ahol az ármányos ág úgy fejmagasságban lengedezett, de mire fellélegezhettünk volna, egy újabb ág villant elénk - tíz centivel a víz fölött. Nem lehetett fölemelni és alábújni. "BALRA!!" - harsant a kétségbeesett vezényszó, de mire bárki az evezője után kaphatott volna, oldallal nekisodródtunk a fának. A jobb csónakperem egy pillanatig mintha habozott volna: "Elférek alatta?", de töprengését félbeszakította a víz, és a bal oldalról borzalmas erővel betört a csónakba. Az rögtön a víz alá bukott, kidobva utasait és a kikötetlen rakományt. Amikor kibukkantam, a kormányos ötlött a szemem elé, amint derékig vízben állva tartja a felborult csónakot, és üvölt: "FOGJÁTOK MEG A CUCCOKAT!" Mire nyakoncsíptem két úszó csomagot és egy hordót, a csónak visszabillent alaphelyzetbe, de majdnem színültig volt vízzel. A folyó ezután sekélyebb lett, így zihálva bevonszoltuk a teknőt egy fatuskó védte öblöcskébe.

Ez volt az első borulásunk, így tanácstalanul tekergettük a fejünket, és báván meredtünk ázott holminkra. Révedezésünkből egy kétségbeesett hang rázott fel: az utánunk jövő hajó kérdezte halálra váltan, hogy mi a teendő. ||: SZÁLLJATOK KI!! :|| - ordítottuk. A navigátor még hozzátette: "KEESZEENJÖÖÖK!!!" Ez már a jóakaratú parti őrszemnek szólt.

A körmendi átemelésig aztán már nem történt semmi. Elég lehangolt voltam, mert egész fényképező-felszerelésem elázott: a Zenit egyaknás tükörreflexes stb. gép, a 20 mm-es nagylátószögű objektív, és persze a film. Mindegy, majd Körmenden kiszárítom - gondoltam. Az átemelésnél, amikor éppen egy különösen súlyos csónak alatt roskadoztam, sarkam furcsán félrecsuszamlott. Lenéztem - elszakadt a szandálom ragasztása. Ez is Körmendre maradt.

Estére eleredt az eső. Hullafáradtan sátrat vertünk. Odahirtelenkedett hozzánk egy rókaszerű ember, azt mondta magáról, hogy pék. Hatalmas megrendelést jelenthettünk neki, számunkra azonban a reggelinél is fontosabb volt - a vacsora. Cseppet se búsuljunk, így ő, tud egy olcsó és tűrhető kajáldát a városban. Félórás caplatás és félórás ázás után tényleg beterpeszkedhettünk álmaink kifőzdéjébe, amelyben egy húsz négyzetméteres szoba állt a vacsoravendégek rendelkezésére. A kiszolgálás csapnivaló, a kaja tűrhető volt, de igen drága. Már akkor elkezdtem spórolni. A pincér kissé meghökkent, ahogy elétártam a borulás kétségbevonhatatlan jeleit mutató ezres bankót - nem tudtam kitalálni, miért. Aztán lassan kettészedte, és az egyiket eltette, a másikat a visszajáróval együtt lerakta az asztalra. Bizony, gondoltam, vannak tökéletesebb módszerek is papírneműk szárítására, mint az alkaron való dörzsölés... Borravalóról persze szó sem volt.

Másnap reggel a vízmentesített pingpongasztalon széttrancsíroztam ázott fényképező-masinériámat, majd nekiálltam szandált varrni. A Barnától kért tű állta volna a sarat, de a pamutcérna már nem. A következő szakaszon csendben lefoszlott, így kénytelen lettem egyik biztosítótűmmel felváltani. Ez a megoldás kényelmetlen volt, de tartósnak bizonyult, bár a tű két szárát mérges ujjak felismerhetetlenül görbére hajtogatták a túra végére, hogy ne pattanjon szét unos-untalan.

Miután meggyőződtem róla, hogy a gépet Dőmel kiscsavarhúzójával itt és most nem tudom megjavítani, amennyire tudtam, kiszikkasztottam, majd elcsomagoltam. A továbbiakban csak a zsákomat húzta, és akár haza is küldhettem volna postán. Lehet, hogy így jobban jártam volna, mert a következő megállónál figyelmetlenségből nyitva hagytam éjszakára, és ez nem tett jót neki. Viszont ilyen mókára [csomagküldésre] nem is lett volna pénzem.