A második Rába-túra, 1993. VIII. 8-18.

(Dátum, Hely, Napi km, Folyamkm)

Augusztus

  • 8. Szentgotthárd 201,7 (+1 kényszerpihenőnap)
  • 9. Ivánc 29 (Kimaradt)
  • 10. Körmend 18, 156
  • 11. Rábahídvég 24, 132 (Helyette: Egyházashollós)
  • 12. Rum 21, 111
  • 13. Sárvár 22, 89
  • 14. Pihenőnap
  • 15. Pápoc 29 (Helyette: Vág 51)
  • 16. Várkesző 19 (Helyette: Rábaújfalu)
  • 17. Rábapatona 29 (Helyette: Győr 0)
  • 18. Győr 14

    A képek az 1992-es Rába-túráról valók!
    Szögletes zárójelek közé zártam a Fekete füzetbe kézzel írott ősváltozatnak
    az elektronikus kiadás készítésekor megejtett kiegészítéseit.


    8. Megérkezés, este gajdolás a sátor körül. Kinn alszom. [Ebben a szűkszavú tudósításban kellene szerepelnie a Dömper név eredetének, de ennek pontos visszaadására nem vállalkozhatom. Röviden annyit, hogy Kovács Barna elkezdte Dőmelt csúfolni, és sztálini emelkedettségű életrajzát harsányan belekiáltotta az estébe. Ezt a vaskos kudarcot (mivel az ellenéletrajz és az ellennévadás - Kopács Balta - nem lett népszerű) Dömper utólag sikerré kozmetikázta, és magát további mítoszokkal kezdte övezni. Ezek minden vízitúrán a folklór alapját jelentik, így fölösleges tovább részletezni őket.]

    9. Az elindulás napján zuhogott az eső, és Gyula, a túrát hivatalból vezető tanár megálljt parancsolt. Akik már összepakoltak, morogva behúzódtak a híd alá, de magukban jót mulattak azokon, akiknek majd egy egész napos eső sújtotta sátrat kell begyömöszölni a zsákba, majd Körmenden befogott orral kiteregetni. Nem tévedés: a közbülső állomást nagyvonalúan kihagytuk, hogy gazdái maradjunk az időnek. Bőséges bevásárlás után a híd alatt változatos kultúrprogram kezdődött: viccmesélés, éneklés, gitár, kártya és sakk. Jómagam [Balogh] Barnyával és néhány önkínzásra hajlamos leányzóval a híd alatt éjszakáztam. Elalvás előtt hosszan értekeztünk az Ó- és az Újszövetség közti kapcsolatról, és általában Istenről. Barnya a keleti vallások toleráns szemszögéből, én a Biblia szigorúságával fogtam a dologhoz. Már az előző túrán is sokat beszélgettünk az ember tökéletességének és ártatlanságának problémáiról. Úgy érzem, azok a délutánok nem múltak el nyomtalanul sem az ő lelkében, sem az enyémben.

    Szentgotthárd egyébként pimaszul dunántúli város, a feliratok mintha csak zárójelben szólnának a német mellett magyarul is. Az éttermek drágák, víz nincs, csak a női vécében, így ajánlatos háznál beszerezni. [Azóta találtunk egy csapot a kresz-parkban.] Itt szereztem be azt a paranyica-sajtot, amely a túra utolsó napjaiban átsegítette a holtponton a Tréfás-pokróc egész reggeliző népét. [Tudvalevő, hogy nem a sátor, és még csak nem is a csónak teremti meg a közösséget, mert ezek nagyban függnek külső kényszerektől, míg a pokróc a társaséletet a maga természetességében mutatja meg.]

    10. Mivel Gyula teljes erélyével megparancsolta, hogy húzzunk bele, belehúztunk. [E gunyoros hang annak tudható be, hogy már egyetemista voltam ekkor.] Reggel 8-kor már úton is voltunk. A folyó felső szakasza meglepően magas vízállással büszkélkedett. Ezt az esőnek tudtuk be, de magyarázatunk Nicknél csütörtököt mondott. Mindenesetre derekasan haladtunk az akadályok és zúgók ellenére. Tenki volt a legénység, egyetlenszer a túra folyamán. Többen borultak; az ilyeneknek segítségükre siettünk. A teendők:

    1. A legtöbbször karimáig vízzel teli csónakból átvesszük a rakományt,
    2. Kiparancsoljuk a bőrig ázott hajótörötteket,
    3. Fejrefordítva kiemeljük a csónakot, majd úszóképesen, azaz üresen ismét a vízre bocsátjuk,
    4. A csónakot és a rakományt egy lapos partrészhez vagy zátonyhoz vontatjuk,
    5. Odébbállunk.

    Pihenő egy zúgónál

    Hajónk, egy ormótlan, nyolcvan kilós bárka [későbbi szakszóval "teknő" - a tömegadat szubjektív túlzás] annyira kerülte a borulásnak még a látszatát is, hogy minden veszélyről megfeledkeztünk. A navigátor (NF) ugyan bosszankodott, hogy a legénység nem tud ütemre evezni, sőt még a maga diktálta aritmiából is rendre kiesik, de a kormányos az újonc védelmére kelt, így hát csend lett. Egészen addig, amíg egy híd után utunkba nem állt egy sziget. A navigátor - hála az előző túra tapasztalatainak [a Dőmel-Németh páros egyike volt ama kevés hajónak, amelyek nem borultak] - egy lélegzetnyi idő elteltével kiadta az ukázt: "BALRA!" Olyan hangosan, hogy a parton is hallani lehetett. Egy helyi lakos, mint valami parti őrszem, elkiáltotta magát: "MENJETEK JOBBRA!"

    A navigátor beadta a derekát - bár ezen az oldalon a sebes sodráshoz még egy víz fölé hajló fa is járult -, mert megbízott a szóló helyismeretében. "Meglehet" - gondolta -,"hogy amerre menni akartam, vasbetonidomok leselkednek." Nem akarta tönkrevinni a hajót, elvégre csak beosztott volt. Így hát a fedélzeten tartózkodók együttes erővel áttértek a jobb ágba, ahol a várakozásoknak megfelelően egy szép terebélyes fa fogadta őket. Az ilyesfajta akadályokat könnyű leküzdeni, ha átlátunk rajtuk: egyszerűen megcélozzuk a túloldali tisztást, majd lehajolunk az ágak elől [sosem oldalra!]. No de ez a fa sűrűbb volt a szokásosnál, ráadásul orvul növesztett egy karvastagságú hajtást is a víz fölé.

    Felrikoltott a navigátor: "Húzás jobbra!" Emberfeletti erőfeszítéssel kitértünk, egészen a part közelébe, ahol az ármányos ág úgy fejmagasságban lengedezett, de mire fellélegezhettünk volna, egy újabb ág villant elénk - tíz centivel a víz fölött. Nem lehetett fölemelni és alábújni. "BALRA!!" - harsant a kétségbeesett vezényszó, de mire bárki az evezője után kaphatott volna, oldallal nekisodródtunk a fának. A jobb csónakperem egy pillanatig mintha habozott volna: "Elférek alatta?", de töprengését félbeszakította a víz, és a bal oldalról borzalmas erővel betört a csónakba. Az rögtön a víz alá bukott, kidobva utasait és a kikötetlen rakományt. Amikor kibukkantam, a kormányos ötlött a szemem elé, amint derékig vízben állva tartja a felborult csónakot, és üvölt: "FOGJÁTOK MEG A CUCCOKAT!" Mire nyakoncsíptem két úszó csomagot és egy hordót, a csónak visszabillent alaphelyzetbe, de majdnem színültig volt vízzel. A folyó ezután sekélyebb lett, így zihálva bevonszoltuk a teknőt egy fatuskó védte öblöcskébe.

    Ez volt az első borulásunk, így tanácstalanul tekergettük a fejünket, és báván meredtünk ázott holminkra. Révedezésünkből egy kétségbeesett hang rázott fel: az utánunk jövő hajó kérdezte halálra váltan, hogy mi a teendő. ||: SZÁLLJATOK KI!! :|| - ordítottuk. A navigátor még hozzátette: "KEESZEENJÖÖÖK!!!" Ez már a jóakaratú parti őrszemnek szólt.

    A körmendi átemelésig aztán már nem történt semmi. Elég lehangolt voltam, mert egész fényképező-felszerelésem elázott: a Zenit egyaknás tükörreflexes stb. gép, a 20 mm-es nagylátószögű objektív, és persze a film. Mindegy, majd Körmenden kiszárítom - gondoltam. Az átemelésnél, amikor éppen egy különösen súlyos csónak alatt roskadoztam, sarkam furcsán félrecsuszamlott. Lenéztem - elszakadt a szandálom ragasztása. Ez is Körmendre maradt.

    Estére eleredt az eső. Hullafáradtan sátrat vertünk. Odahirtelenkedett hozzánk egy rókaszerű ember, azt mondta magáról, hogy pék. Hatalmas megrendelést jelenthettünk neki, számunkra azonban a reggelinél is fontosabb volt - a vacsora. Cseppet se búsuljunk, így ő, tud egy olcsó és tűrhető kajáldát a városban. Félórás caplatás és félórás ázás után tényleg beterpeszkedhettünk álmaink kifőzdéjébe, amelyben egy húsz négyzetméteres szoba állt a vacsoravendégek rendelkezésére. A kiszolgálás csapnivaló, a kaja tűrhető volt, de igen drága. Már akkor elkezdtem spórolni. A pincér kissé meghökkent, ahogy elétártam a borulás kétségbevonhatatlan jeleit mutató ezres bankót - nem tudtam kitalálni, miért. Aztán lassan kettészedte, és az egyiket eltette, a másikat a visszajáróval együtt lerakta az asztalra. Bizony, gondoltam, vannak tökéletesebb módszerek is papírneműk szárítására, mint az alkaron való dörzsölés... Borravalóról persze szó sem volt.

    Másnap reggel a vízmentesített pingpongasztalon széttrancsíroztam ázott fényképező-masinériámat, majd nekiálltam szandált varrni. A Barnától kért tű állta volna a sarat, de a pamutcérna már nem. A következő szakaszon csendben lefoszlott, így kénytelen lettem egyik biztosítótűmmel felváltani. Ez a megoldás kényelmetlen volt, de tartósnak bizonyult, bár a tű két szárát mérges ujjak felismerhetetlenül görbére hajtogatták a túra végére, hogy ne pattanjon szét unos-untalan.

    Miután meggyőződtem róla, hogy a gépet Dőmel kiscsavarhúzójával itt és most nem tudom megjavítani, amennyire tudtam, kiszikkasztottam, majd elcsomagoltam. A továbbiakban csak a zsákomat húzta, és akár haza is küldhettem volna postán. Lehet, hogy így jobban jártam volna, mert a következő megállónál figyelmetlenségből nyitva hagytam éjszakára, és ez nem tett jót neki. Viszont ilyen mókára [csomagküldésre] nem is lett volna pénzem.

    Tarzanozás Körmenden

    11. Búcsút mondtunk tehát Körmendnek, amely az előző túra legzajosabb állomása volt pihenőnappal, tarzanozással, esti duhajkodással és hazatántorgással. Annak idején mostunk is itt; ezen a túrán valahogy megfeledkeztünk az ilyesmiről.

    Az egyházashollósi tábor volt a romantikus esték kezdete és mintapéldája. Kezdve azzal a dilemmával, hogy "hová verjük a sátrat", azzal együtt, hogy "hol itt a vízcsap/kocsma/telefonfülke" - (apropó utóbbi: ez a túra folyamán egyre inkább a WC-t kezdte jelenteni, "telefonkártyával", "helyi beszélgetéssel" és "távhívással" fűszerezve) egész sor megoldhatatlan probléma tornyosult előttünk. Ettünk, ittunk, heverésztünk, majd tüzet raktunk. A gitárosoknak úgy este tíz körül "lefagyott az ujjuk", ami virágnyelven azt jelentette, hogy poshadjunk ezután nélkülük. Volt a közelben egy farakás: Tréfás onnan lopta a hozzávalót, míg mi udvariasan kivilágítottuk neki a terepet. Szerencsére senki nem járt arra a faluból.

    Reggelig minden csupa harmat lett, így rövid szárítkozással kezdtük a napot. A vízhozást - odafelé szinte üres kézzel, visszafelé tizenöt kiló teherrel - ügyesen megoldottam: a kukától nem az eredeti úton mentem haza (egyedül ott volt kút, két kilométerre a tábortól), hanem toronyiránt megcéloztam a Rábát, és az utolsó háznál vizet kértem. Innen aztán rövid cipelés után elértem a partot, majd a visszaút hátralévő részét a folyóra bíztam. Ahogy közmondásossá vált Pierre Cardin-ingemben kikecmeregtem belőle, a mieink indulni készülő elejének leesett az álla. Hiába magyarázkodtam, nyilván azt hitték, hogy Körmendtől így jövök.

    12. A következő megálló, Rum, kellemetlen emlék volt számomra: [az előző túrán] itt égettem oda a palacsintát. Utólag már könnyű okosnak lenni, de már látom, hogy a rossz serpenyő volt az oka. Most nem fogtam hasonló vállalkozásba: a dolgot a pihenőnapra hagytam. Palacsinta helyett volt paprikás krumpli. A faluban egy éve mintha nem lett volna zöldséges; most egy kis bódé hivalkodott félúton a közért felé. Kis csoportok kezdtek barangolni szerte a faluban élelmiszer után, mert ez utóbbi bezárt. Jómagam csúfosan felsültem, amikor megpróbáltam krumplit háznál beszerezni. A néni a kerítés mögött ült és hagymát pucolt, mögötte terjedelmes burgonyaágyások sejlettek, de ő minden elképzelhető ürügyet előrángatott, hogy ne kelljen belőle [el]adnia. Végül betértünk a pavilonba, ahol feltehetőleg háromszor akkorák voltak a krumplik, mint a néninél.

    A paprikás krumplit néhány vásárló ("résztulajdonos") adományából hoztuk össze. A krumpli sok lett, bár a lányok a végére egészen belejöttek a késsel való munkába. A krumplipucolóról szóló mondatot egy az egyben átmásolhatnám a tiszai krónikából. Ráadásul kockára vágták a krumplit, ami enyhén szólva is otrombaság. [Hasábra kell, mert úgy kevésbé törik össze.] Az evés után fizetni kellett, de a feketeleves még hátravolt: az én résztulajdonomról nagyvonalúan megfeledkeztek; sem a kolbászt, sem a krumplit nem térítették meg.

    Vacsorafőzés Körmenden (1992)

    Paprikás krumpli

    A különbözetből valószínűleg másfél csónak átemelését finanszírozták Ikervárnál [tehát egy csónak áthaladási díja kb. 200 Ft volt], ahol ezt a bosszúságot [hogy tudniillik az én pénzemen mások mentek át] a cégterületen növő alma- és körtefák enyhítették. Amikor elkészültünk a munka nagyjával (kipakolás, kiemelés, cipelés, cuccok utáni kiabálás), felmásztam a körtefára, és ledobáltam az érettebbeket. Rázni? Ilyen csak egy koca-vízitúrázónak juthat eszébe. [A következő leírás nem egy embert akar jellemezni, bár némelyik vonás alapján könnyen azonosítható egy- egy konkrét személy. A leírtakkal semmiképpen nem akarok sértődést okozni. Ha mégis sikerült, bosszúból készítsd el az én jellemzésemet.] A kocatúrázó útját félkilós almacsutkák, tejeszacskók, félig kievett konzervdobozok és hamuba dobott kiflik szegélyezik. Jelenlétét dühösen füstölgő tábortűz jelzi. Megérkezés után első útja a faluba vezet, hogy megtudja, hol a kocsma. Ha van étterem, beül, és háromszáz forinton alul nem adja. [Összehasonlításul: nekem 2000 forintból sikerült kihoznom az egész túrát.] Sátrát alkonyatkor veri föl, nehogy kiszellőzzön és megszáradjon. Későn fekszik és későn kel, mert otthon is így szokta. Tíz pólója és öt rövidnadrágja van, így mosnia nem kell. Ehelyett saját testét kényezteti napolajjal, dezodorral, samponnal. Nagyvilági ábrázatot öltve fárad el a kocsmába vagy a városi diszkóba. Ha van szerelmese, magával rángatja a dáridóba. Ha nincs, kiválaszt magának egyet az estére. Vérmérsékletének megfelelően spiccesen, mólésan vagy dajrészegen jön haza, ilyenkor gondos kezek a sátrához vezetik és belökik. Egyébként szereti a gitármuzsikát, egy kicsit játszani is tud. A keményebb zenét kedveli, amit nyervákolni és bömbölni lehet. Reggel kéjsóváran méregeti a falusi leányzókat, majd prüszkölve, berzenkedve elparádézik előttük. Mindig a magafélékkel lóg, megveti a többit.

    Az evezésben becsvágyó [értsd: becsületsértésnek veszi, ha megelőzik], kitartó, de kontár. Betegesen kerüli a folyó fősodrát, levágja a kanyarokat. Ha megfeneklik, percekig képes a csónakban ülve merengeni, hogy miért tolt ki vele már megint a Rába. Aztán nekidurálja magát és kiszáll. Borulás után egy órán át csöndben van, aztán újrakezdi a hőzöngést.

    Ha nem térhet ki a munka elől, derekasan helytáll, például a második ikervári gátnál, ahol egy meredek erdei ösvényen kell leadogatni a felszerelést és a csónakokat. A rendkívül sokféle elemből összetevődő társaság itt kezdett összecsiszolódni, amit az mutatott, hogy senki el nem indult, amíg az utolsó csónak meg nem érkezett a lejtő tetejére. Senki nem kérdezte: "Kié ez a dögnehéz teknő?" Megragadták és vitték. Időnként felszisszentek egy éles kő miatt, amely szandáljukba férkőzött, szabad kezükkel a böglyöket hessegették magukról, néha fogást cseréltek, de nem lazsáltak. Izzadtan és szomjasan, leszakadni akaró kezüket rázogatva, de tovább cipekedtek. A lányok is kitettek magukért: a zsákok és hordók nagy részét ők hurcolászták, és ezért még köszönetet sem vártak. Mindenki rá volt utalva másokra. Azt hiszem, ez a kimondatlan belső rend volt a társadalmat létrehozó kényszer.

    Az ikervári második cipelés

    A nicki gát

    Dőmel-Hugó a nicki mezőn lévő,
    a következő évben kivágott öreg fán

    13. Sárvár nevezetes megálló volt, mert itt én is engedtem a tömeghisztériának, és elmentem zuhanyozni a városban lévő kempingbe. [Természetesen tilos volt a bemenet - ennek fényében értendő a következő beszámoló.] Az előző túrán a termálfürdőbe mentem, ami rengeteg pénzbe került, de most sokkal rosszabbul voltam eleresztve.

    Ki-ki vérmérsékletének megfelelően élvezte a fürdés örömeit. Sajnos a melegvízben apró homokszemcsék lebegtek, ami érdesen reszelőssé tette a leglágyabb szappant is. Többen borotválkoztak. A galád szakállas egyre csak gúnyolódott azokon, akik egyhetes borostásságot egynapi simasággal akarnak jóvátenni, de mihelyt szóba került, hogy őt is megborotválják, elcsöndesedett. Helyette Gyula emelkedett szólásra, éppen amikor kinyílt az ajtó, és belépett egy köpcös kempingező: "Na, Győrig már csak a Rábában fogok fürdeni!" A "betolakodó" rémülten kihátrált, többek szerint azért, mert belátta, hogy számára már nem maradt hely. Alaposabb elemzés azonban rámutatott ezen álláspont védhetetlenségére: sokkal valószínűbb ugyanis, hogy az illető a rendelkezésére álló fél másodperc alatt rájött, hogy vízitúrázók, azaz a kempingbe nem való elemek vagyunk. Kinevettek, amikor ezzel a teóriával előálltam, de azért gyorsabban kezdték suvickolni hátukat.

    Estére maradt a túra igazi vonzerejét jelentő kicsapongás: vacsora a Tinódi étteremben. Ezt mindenkinek ajánlhatom: a kiszolgálás példaszerű, az étel finom, és nem is túl drága. [Azóta középszerűvé züllött a hely.] Legénységünk, Kriszta itt kezdte követelni a beígért 1/4 kanna bort, és amikor nem kapta meg, heveny szétesési tüneteket produkált, amelyeket a másik matróz, Eszter szépítve elvonási tüneteknek nevezett. Kapott helyette fagyit, meg annyi törődést, amennyit egyetlen más lány sem: keresztül-kasul sétáltattuk a városon. Néhány kései járókelő ment csak át a túlsó oldalra, más baj nem történt, pedig nyolcan voltunk.

    14. Másnap reggel kellett volna buszra kapnom és átrobognom Celldömölkre, faképnél hagyva az álmos társaságot, de mivel húgom, Zsófi [akkor még nem volt a kedvesem] éppen Linzben volt lelkigyakorlaton, fájó szívvel elindultam a nagy tömeggel vásárolni. Búskomorságom fő oka az volt, hogy gondolatban kiszámítottam a palacsinta önköltségét, és már láttam is, hogy pénztárcám fájdalmas nyögéssel behorpad. [Ekkor még nem kértem el a palacsinta árát.] Délben kezdtem hozzá a sütéshez, és a lábos mögül értetlenül bámultam Viktorra, aki verejtékben úszva, zihálva odavánszorgott a tűzhöz, cserepes ajkai közül erőlködve préselte ki a szót: "Nincs meleged?" - Mivel a Nap és a tűz együttes erővel sem volt képes 50 foknál többet összekaparni, vállat vontam, és elegánsan megfordítottam a tésztát. Röpke másfél óra alatt kisütöttem vagy huszonötöt, majd a folyóba vetettem magam, rábízva az értékes palákat az árnyékban haldokló társaságra, bízván, hogy elkezdik tölteni. Persze eszük ágában sem volt, és mikor visszajöttem, dohogva nekiláttam magam.

    Az első sütés tíz perc alatt elfogyott. Másodszorra be kellett menni tejért, mert a vastartalék, rejtekhelye túl szem előtt lévén, megivódott. Estefelé a szakállas [a kocatúrázókra] morogva bekeverte az anyagot, napnyugtakor felszította a tüzet, és belevágott. Sajnos most hígabb lett a kelleténél, és folyton leégett, ráadásul csak ujjheggyel lehetett forgatni. Tréfás Heni, az egyetlen hasznos lény tartotta a lámpát [csak segédfénnyel lehetett a tésztát minősíteni, amikor már a lábosban volt], és a féltucatnyi bámész kenutöltelék megbabonázva figyelte, hogy milyen biztosan megáll a vaslábos a két kőlap között, és hogy milyen otthonosan fest a drótkarikában, amellyel leszedtem és fölraktam.

    A borzalmas látványt nyújtó palacsintákért persze valamivel kárpótolni kellett a közönséget, de nem volt kéznél más töltelék, csak a fahéj. Ez porcukorral is élvezhető [persze kristálycukorral az igazi, mert annak van csak pikáns íze, amikor folyósodni kezd], de csak akkor, ha már legalább két órát kibírt a palacsintában [azaz kihűlt - a folyékony porcukor csömörletesen jellegtelen], de ennek komoly akadályai voltak. Először is: a közönség éhes volt, másodszor pedig: a töltelék felolvadván, kifolyt volna azokon a lyukakon, amelyek az égett részek kiharapása után jelentek meg a palacsintákon. Ezért megparancsoltam a segédszakácsnak, Viktornak, hogy sürgősen keverje össze a cukrot vajjal, majd tegye bele a fahéj egy részét. Amikor azonban az éhes Tréficsek megkóstolta a szutymót, csak egy szó fért ki a száján, mielőtt görcsbe rántotta volna az undor: "GÁJL!" Ettől megrémülve én is megkóstoltam, és rájöttem, hogy szárazabb, mint kezdetben lett volna. Mentő ötletként elkoboztattam a "hideg esetére" félretett rumot, és bőségesen meglocsoltattam a tölteléket. [Figyelem! Cukrászrum nem jó!] A hatás leírhatatlan volt. Kukta és lámpatartó, gitáros és tűznéző egymás kezéből kapkodta ki a tálat, hogy meggyőződjék a valóságról: új korszak kezdődött a szakácsművészetben. Reggelre pedig maradt ugyan két nyafladt, szenes tésztarongy, amelyben föl kellett ismernem kezem munkáját, de a töltelék - óh, az az utolsó falásig elfogyott.

    Hordótánc

    A kocka-Rama
    hengeresítése

    15. Estére elvergődtünk Vágig, ami a legszimpatikusabb állomás az egész túrán. A part szelíden lejt a folyó felé, de nem olyan lapos, hogy egy hirtelen jövő áradás elragadhatná a kenukat. A tájon mélységes nyugalom ömlik el, leszámítva a félóránként ismétlődő motorbőgést, amikor a falubeli ifjak visszatérnek a hídra, hogy újabb lányokat vigyenek "világot látni." A tehenek is elkerülik a vidéket, ettől a hangulat sokkal oldottabb lesz. A nicki átemelés fáradalmait már senki nem érzi, a folyó is egyhangúbbá válik ezen a tájon, ami szükségtelenné teszi a folytonos figyelést. Ettől csak tompábbá lesznek az érzékek, sokan a parton lévőknek kiabálnak, hogy mennyi van még hátra. [Velünk az esett meg, hogy minél többet kérdeztük, annál messzebbre tolódott Vág.] Ez már a vég: itt az unalom. Megérkezés után én is lefeküdtem nyíltcellássá vált, viharvert habmatracomra, így nem tudok teljes biztonsággal számot adni a történtekről. A többiekben sem maradhatott túl nagy életkedv, mert amikor feltápászkodtam, épp hogy elkezdtek fát szedni. A közelben dacolt az idővel egy pőrére száradt vén fa, arról lehetett volna legkönnyebben letörni egy kiadós ágat, de ez nem jutott eszükbe. Balta nélkül, fürdőnadrágban kúsztam fel a halott óriásra, puszta kézzel tördelve akkora ágakat, amelyeken már szalonnát lehetett volna sütni. Lentről ijedten bámult az a néhány lézengő, aki nem ment be a faluba. Csendes egykedvűség vett erőt a táboron, így miután leszálltam, senkivel sem kellett élethalálharcot folytatnom a földön szanaszét heverő fáért. Néhányan a tűz körül tettek-vettek, igyekezve, hogy minél kevesebb energiát pocsékoljanak a mozdulatokra. Amolyan csendes pihenő volt ez, miközben azért dolgozni kellett, végezni a táborozók szokásos esti készülődéseit.

    Sóletkészítés két téglán

    A társaság egyik fele megéhezett, és mivel a [zacskós] leves nem náluk volt, felhajtották a többieket. Előkerültek a bográcsok, és minden különösebb ceremónia nélkül elkészült a vacsora. A "hangulatos" jelzőt mindenki az éjszakára tartogatta, ki ezért, ki azért. A többség ugyanis bevette magát a kocsmába, ami szerintem egyszer-kétszer megengedhető, de hogy minden este ilyen legyen a kultúrprogram, az már szegénységi bizonyítvány. Néhányan kihurcolkodtak a tábortűz köré, amely kellemes meleget árasztott, ha időről időre kapott utánpótlást. Nekem jutott a megtiszteltetés, hogy erről gondoskodjam. Még az elaludt tűz parazsából is könnyű feléleszteni a lángot, ha néhány vastag ágat teszünk rá szellősen, majd teli tüdővel, hosszan aláfújunk. A parázsból jövő sugárzó hő ugyanis nagyon hamar lobbanásig hevíti a rádobott puhafát. Ennek ellenére engem, a "vicetűzmestert" [a szó eredete egy régi ágasvári osztálykirándulásra megy vissza, ahol mi, a "nagyok", megtanítottuk a kályhafűtés fortélyaira Gyula akkor elsős osztályát] szinte babonás tisztelet övezett: ha a tűz lelohadt, rögtön értem küldtek, és megilletődve figyelték a műveleteket.

    Egyébként nem ez volt az első este, amikor kinn aludtunk. Tulajdonképpen csak Körmenden szorított be a sátorba az eső. [Akkor azonban kegyetlenül: matracaink csuromvizesek voltak, ezért hálózsákjainkon aludtunk - volna, de a hideg nem engedte. Viktoréknak mindenük elázott, és a városban aludtak egy néninél.] Rendszerint ugyanaz az öt-hat ember feküdt ki a tűz mellé: beszélgetve, énekelve töltöttük az időt, és a gitárosnak most nem fagyott le az ujja. Néha egy-egy lódarázs repült bele a lángba, majd kiszenvedett. Aztán mindenki nyugovóra tért. Arcukat a tűz vörösbarnára festette. Nekem sem volt más dolgom, mint kétóránként fölérezni a hidegre, és feléleszteni a tüzet. Szúnyoggal nem volt soha gondunk, hogy miért, nem tudom. Ha alkonyatkor felbukkantak is, éjszakára eltűntek. [Úgy látszik, szeles időben nem találják meg a célpontokat - az egész túrára a derült, szeles idő volt jellemző.] A szálló szikrák azonban nagy károkat okoztak a hálózsákokban és a polinomokban. [Ez a Polifoam matrac helyesebb kiejtése TTK-sok számára - a Dőmel által kiagyalt "polignóm" és "polifing" szerencsétlen nyelvi torzó.]

    A kultúrnépség zárórakor búcsút vett a kocsmától, majd emelkedett hangulatban a tábor felé irányította lépteit. Egyházashollóson még el tudtuk őket küldeni a folyópartra, ahonnan aztán gitárhúrok panaszos jajszava szállt felénk, illetve rá tudtuk venni őket, hogy nézzenek csillaghullást, de Rábaújfalun ellentmondást nem tűrve mellénktelepedtek. Én mint tűzmester a közelben maradtam, de például Dömci nem bírta, és sátrába menekült. A Dire Straits, Metallica és egyéb, heroikus életérzéstől csöpögő bandák gyártotta zenei kulimász annyira megviselte Gyula idegeit, hogy személyesen hatott oda a tűzhöz, korlátozta a hangerőt, és kikötötte, hogy a vezérorgánumok közül egyszerre csak egy szólhat. Ez elkedvetlenítette őket, és hamar odébbálltak. Az általuk hagyott űrt Dömci, Maci és GyéBé (Kriska Gyuri Bá) szelídebb repertoárja töltötte ki. Nagyon örültem, amikor az utóbbi egy olyan dalba kezdett, ami nem a fülnek, hanem a szívnek szólt: "Az Isten szeretete olyan nagy..."

    16. A rábaújfalusi ébredés teljesen hasonlóan zajlott le, mint a többi. Fél hatkor megmozdult néhány alvó, és elkezdett gondolkodni, mit is tehetne a hideg ellen. A legtöbben úgy döntöttek, hogy a hőleadási felület csökkentésével gazdálkodják ki a Nap felkeltéig hátralévő időt [azaz összekuporodtak], s csak töredéke volt az ébredezőknek, aki fölkelt, hogy ne fázzon. Az ilyenek megilletődve, csöndben jártak-keltek a szerteszét heverő testek között, amelyekről igen nehéz lett volna megmondani, kihez tartoznak. A rejtély feloldására - a lilliputi tudósok ihletésére - bevezettük a rendszertanba a hálózsáktestű szörnyet, amelyről elég annyit tudni, hogy éjszakai állat, mert napfelkelte után csak elvétve kerül szem elé. Életmódjáról vajmi keveset tudunk, minthogy azokat az órákat, amikor megfigyelték, túlnyomórészt alvással tölti. Feji vége - mert fejről, mint testrészről nem beszélhetünk - legtöbbször a tűz irányába néz - és itt a különben szakszerű és kimerítő leírások érdemes szerzői is elhallgatnak. Tovább növeli a kérdésben uralkodó homályt, hogy a ~ek eddig megmagyarázatlan módom, vedléssel átalakulnak - kimondani is szörnyű! - emberekké. Mértékadó körök igyekeznek elbagatellizálni illetve kétségbevonni az erről szóló beszámolókat, nehogy valakinek eszébe jusson, hogy e különös metamorfózist az emberi faj eredetének mai elmélete ellen aknázza ki.

    Még kevesebbet tudunk egy rokon fajról, az ún. sátortestű szörnyről. Ennek példányait még csak néhány tucat alkalommal látták, és még senkinek nem sikerült lencsevégre kapni őket. Kikelésük előtt - persze ezt a terminust is, mint az összes eddigit, a legnagyobb óvatossággal kell kezelni - a megtévesztésig hasonlítanak egy közönséges sátorra. Ha azonban ilyenkor egy tehén - jól ismert kérődző emlős - vetődik arra, az ezzel járó hangjelenség arra bírja a ~et, hogy felfedje kártyáit és kikeljen. [Erre, ugyebár, egy sátor nem képes.] A leírások szerint a ~nek két végtagja van, ezekkel támaszkodik. Fejtora (?) és potroha (?) között akkora aránytalanság figyelhető meg, hogy a józan ész szerint a faj úgy, ahogy van, életképtelen, nemhogy helyváltoztatásra gondolhatna e cingár mozgásképletekkel. Úgy látszik azonban, hogy a tehén természetes ellensége a ~nek, mert már kolompjának hangjával képes egy egész csorda ~et megsemmisíteni. Kikelés után ugyanis ezek a lények nyomtalanul eltűnnek: rejtélyes úton-módon derékban szétesnek, majd a fejtor hosszas ásítozás közepette növeszt [még] két lábat, végül elcsomagolja (!!) tulajdon potrohát. A megfigyelést végző tudósok rendszerint kiábrándultan visszavonulnak ebben a stádiumban, mert - teljesen tévesen - azt hiszik, hogy sátrukból kibújó vízitúrázókat látnak. Ez az álláspont azonban nevetséges. Az evolúció tana ugyanis kizárja, hogy - még a megfelelő körülmények közepette is - ezekből a szemlátomást tunya és korlátolt lényekből ilyen rövid idő alatt homo sapiens sapiens váljék.

    17. Az utolsó nap evezéssel telt Rábaújfalu és Győr között. A folyó vízállása alacsony volt, most már tudtuk, miért. Nick alatt mintha nem lett volna víz: a meder szinte porzott a kenuk alatt. [Igazolt hipotézisünk szerint a nicki gátőr volt az oka mindennek: ő tartotta vissza a vizet. Hogy kit akart vele zsarolni, nem tudjuk.] Átlagosan háromszáz métereket eveztünk, majd zátonyra futottunk. A legénység ekkorra már igen eltörődött, ezért felajánlottuk nekik, hogy pihenhetnek. Ettől a hajó hasonlítani kezdett a Hotel Ritzre. [Már az előző túrán is tapasztalható volt ez az engedékenység Dőmel részéről, amit az ide bevágott utolsó kép is tanúsít. Sajnos a kormányos azóta megbánta magatartását, és bekeményített: legénysége hajcsártól hóhérig mindennek elmondta.] Eszter erre, Kriszta arra dőlt, hogy fel ne boruljunk; a kormányos kormányzott, a navigátor fütyörészett - helyesebben: rádióállomást szerelt fel az orrban, ahonnan elkezdte sugározni a Szakállas Rádió napi műsorát. Erről most nem írnék bővebben, mivel a konkurens rádiók olyanok, mint a keselyűk: lecsapnak a legjelentéktelenebb elszólásra vagy kikottyantott üzleti titokra is, és világgá kürtölik. Egy kalózrádiónak egyébként is óvatosnak kell lennie, nehogy bemérjék - még ha folyvást mozog is.

    Csöndben csurogtunk tehát, néha kiszálltunk és átvonszoltuk a hajót a sekélyen. Ez egyébként fölösleges munka, hiszen a kenu sajátságos állat, két pár lába van, amelyek ütemre mozognak. Nem kell mást tenni, csak fütyülni neki valami szépet. Ezt azonban még Dömper András, a csodacsatár sem tudta, ezért - a sokszori kiszállástól fásultan - a zátonyba döfte evezőjét, és megnyomta, akár az ásónyelet. A szegény kenu csikorogva tiltakozott, de ez nem hatotta meg a zordon kalandort, aki kettőzött erővel tolta a hajót. Erőlködése végül sikerrel járt: lecsúsztunk a zátonyról, hogy hamarosan ráfussunk a következőre.

    Aztán a folyó mélyülni kezdett és csaknem megállt. A térkép ismertetője szerint ez a Duna duzzasztó hatásának köszönhető. Mi mindenesetre nem köszöntük meg. Holtfáradtan érkeztünk meg Győrbe: az unalom fárasztott el. A felső szakaszokon, ahol nem volt egy perc nyugtunk, nem rozsdásodtak be így a tagjaink. A legtöbben sátrat vertek, mert el akartak menni az utolsó nagy banzájra, [Horvát] Rita húgom születésnapjára. Nekem azonban nem maradt pénzem, így este hazavonatoztam.

    Rábai vízinimfák

    Alsószakasz