2. nap: XI. 21., szerda.
Bugacpusztaháza – Szeged.
80 km.

Félénken pislogott felém a napocska a tűlevelek takarásából, mikor hét óra után előmásztam a sátorból. Hideg volt; éjszaka ki is kellett mennem kisdolgozni. Előszedtem a főzőalkalmatosságot, és nekiláttam életem első nomád reggelifőzésének. A hozzávalók egy zacskós levesre és némi tésztára szorítkoztak, ezért itt elegendőnek tartam, ha a gázfőzőt méltatom pár szóval. Ezt valami hatezer forintért vettem az OBI barkácsáruházban, a hozzá való palack hétszáz forint. Legnagyobb hibája, hogy a tekerőszabályozója lötyög, és nemcsak forgatás, hanem pöckölgetés vagy véletlen ütés hatására is nekiszabadulhat belőle a gáz, illetve így akár el is lehet fojtani a lángot. Bizony, itt rajtam puffantak azok a mondások, hogy "olcsó húsnak híg a leve," meg "a legolcsóbb egyben a legdrágább is," de szerencsére nem vesztettem sokat az üzleten. Összecsomagoltam a sátrat, a tasakot fedőnek használva megfőztem és jóízűen belapátoltam a levest, majd útnak eredtem dél felé.

Dermedt lábfejem lassan fölengedett, mire ahhoz a betontoronyhoz értem, ahonnan három éve szép fényképeket készítettem egy disznók járta mezőgazdasági telepről. Itt azóta is buzgón üzemelnek a terménytárak, istállók és kiszolgáló épületek, csakhogy a kilátót életveszélyesnek nyilvánították, és az ajtaját is bebetonozták.

A fizetővendég-fogadás és a háztáji gazdálkodás kisebb-nagyobb jelei kísértek út közben: lovaspanziók, csárdák, a pusztából kihasított legelők, majorságok. Egy helyen tuskókat darált egy óriási járógép, melybe markoló tömte a mindenfelől összehalmozott alapanyagot. Móricgát első telepén ki kellett hagynom az erdősítési múzeumot és bemutatóhelyet, mert csak nyáridőben van rendesen nyitva. Az útfélről lovak, disznók tekingettek felém, illetve egy jókora trágyadomb gőzölgött derekasan a hűvösben. Mindenhol a dolgos és természetes gazdálkodás tartozékai látszottak.

Balról felfehérlett egy romház a tar fák sárgásbarna gyűrűjében: fedele beszakadt, berendezése már alig van, de villanyórája még ott figyel a bejáratnál. Mellette egy kukoricagóré düledezett. Ezután beértem a hosszan elnyúló település tulajdonképpeni központjába: a tanyavilág központosított postaládái sorakoztak egy piros nyomóskút mellett. Szlovákiai túráim óta mindig megduzzad a keblem, ha nyomóskutat látok: ezek a haza életerejének szimbólumai és bizonyítékai, s ahol ezek működnek, addig terjed a régi világban kiépített, közösnek megmaradt szolgáltatáshálózat. A nyomóskút életet és biztonságot ad, körülötte oázisként virul, mocorog az emberi tevékenység, s elapadása az általános hanyatlást jelzi, és az elköltözést, kihalást vetíti előre. Sajnos egyre több helyen ez történik, együtt a posták, iskolák és immár a buszok megszüntetésével.

A falu hirdetőfalán együtt szerepeltek az értesítések a 2005 karácsonyán, pár centis hóban defektes kerékkel ellopott traktorról, hipóízű vizet ígérő vízvezeték-fertőtlenítésről, kóbor kutyák ellen felállított csapdákról, női rákszűrésről, szüreti bálról, eladó malacokról és körfűrészről. A szemközti vízműtelep drótkerítésén a polgármester hirdette ki az állati hullák gyűjtőhelyét és a megsemmisítés tarifáját. A faluház udvarán egy szittyás férfi szobrával állítottak emléket a két világháború itteni halottainak, és egy olyan nagy Magyarország térképével, melyhez még a déli határőrvidéket is hozzácsatolta a rajzoló.

Lépteimet sietősebbre fogva a derékszögű lépcsőben futó betonúton elcikáztam Jászszentlászlóig, ahol egy mesebeli nyugalmú, a régi időkből meghagyott gyepes sáv nyúlt le a házak között az iszapos fenekű, sekély tóig.

Nem időztem itt sokat, hanem a határidőktől szorongatva elhagytam a falut Kiskunmajsa felé. A múltkori túranapon felfedezett malomromot most hiába kerestem, de ez nem teszi biztossá, hogy lebontották, mert az igaza megvallva elég későn kaptam észbe, hogy itt kell lennie. A szembeszél fölerősödött, és befutott egy újabb hívás Pétertől, aki azt tudakolta, hogy hol tartok. Igen kényelmetlen helyzetbe kerültem: alig egy órám maradt volna, hogy őnála átöltözzem, kipihenjem magam, mert neki vissza kellett mennie a továbbképzésre, amely most, az előadóest megszervezése után jutott eszébe. Mindegy, még jobban beletapostam a pedálba, s csak futólag tekintettem meg Kiskunmajsán a r.k. templomot. Falán egy 1993-as érctábla hirdette a város újratelepülésének 250. évfordulója alkalmából:

"Míg a Föld napjai tartanak,
vetés és aratás,
hideg és meleg,
nyár és tél,
éjszaka és nappal,
ezen város és lakói
meg nem szünnek többé.
"

A templom mögötti parkban néhány kapucnis léhűtő álldogált, és gyanakodva méregetett engem. Bizonyára valami rosszul fizetett biztonsági őrnek véltek a fekete kabátomban és sárga mellényemben. Az Arany János Általános Iskola előtt jókora nyájra való bicikli legelészett kikötve a korlát mellé. Talán a tanyavilágból is bejárnak ilyen módon a gyerekek, gondoltam. A kerékpár bebizonyította, hogy "költséghatékonyabb" és rugalmasabb a busznál, vonatnál, és rendszerint még a gépkocsinál is, így magabiztosan nézhet a vihar elébe, melynek valószínűleg még csak az előszelét érezzük.

Vettem pár buktát az útra, és a volt menekülttábor mellett elhagytam a várost. (A pusztuló négyemeletes barakkokban elvétve láttam száradó zoknikat az ablakok mögött, de a legtöbb lyukban inkább bedobozolt bútorféle és lom porosodott a csupasz falak előtt, vagy az sem.) Csólyospálost és egy ötvenhatos emlékparkot érintve két óra körül léptem át Szeged határát. Egy benzinkútnál vettem valami várostérképet, mert Péter nem tudott kijönni elém. Nagynehezen fölvergődtem legfontosabb holmimmal a negyedikre, ahol végre megölelhettem nagybátyámat. A leves már böszörgött, a krumplit még meg kellett hámozni a hurka-kolbász és füstölt hús mellé, aztán ment be a sütőbe. Pétert sikerült rávennem, hogy ne menjen vissza a névsorolvasásra, hanem várja meg velem együtt Lénát, s innen induljunk az előadásra.

Körülbelül háromkor megjött Léna is, és azonnal összetegeződtünk. A blues és a világjárás bűvöletében élő, nagyszívű embert ismertem meg személyében, aki tartásával, eszméivel igyekszik az embereket minden téren nemesíteni, lelkesíteni. Legutóbbi nagy európai körútja óta a nagy cégek is felfedezték, és felszerelésében, utazásában bőkezűen támogatták. Emögött azonban ott van az elmúlt húsz-huszonöt év, mellyel Léna beledolgozta magát a hazai túrázók világának köztudatába. A legnagyobb segítséget családjától kapta, de pátriája, Orosháza is jó ideje segíti már őt, és a békési lánglovagok is ellátták egy hét nyelven beszélő, nagyszerű ajánlólevéllel, mely megnyitotta előtte a legtöbb útba ejtett tűzoltóság vendégszobáját és asztalát.

A városháza egy kisebb termében tartott előadás a Léna által készített filmanyagra épült, amihez a vetítőt jó negyedóráig kellett hajkurászni. Harminc-negyven ember hallgatta és kérdezgette Lénát, ő meg egymás után beszélt Erdélyről, a Csángóföldről, Albániáról, ahol a megelőző években járt. A legtöbb időt természetesen a tízezer-hatszáz kilométeres, négy hónapos Európa-túrára szánta. Könyvének későbbi soraiból kikerekedtek a felvételek mögötti részletek is. A kelet-európai szakaszon nem volt nehéz dolga, mivel két éve már megjárta ezt az útvonalat. Litvániában valóságos diadalmenetben volt része annak köszönhetően, hogy a helyi szervek biztonsági kíséretet adtak mellé. Aztán ahogy a skandináv országokba ért, megtapasztalta az életszínvonalbeli ugrást. Vendéglátói vagy a tűzoltók voltak, vagy helyi magyarok, de a kompokra így is nagyon sok pénzt költött. Viszont többször is megtörtént, hogy a nyerge mögött lengő magyar zászlója okán kifaggatták, tűzoltósági dokumentumát végigböngészték, és ellátták minden jóval, olykor még pénzzel is. Csak Angliában öltött olyan mértéket a korrekt hűvösség és drágaság, hogy nem kapott szállást szívességből, és le kellett mondania a mélyebbre hatolásról. Franciaországban viszont nagyszerű fogadtatásban és élményekben volt része. Innen – mellékesen az El Camino zarándoklatot is teljesítve – Spanyolországon és Portugálián át folytatta útját. Különösen az utóbbi ország nőtt nagyon a szívéhez az emberek szívélyessége, kultúrája és a falvak hangulatos szépsége miatt. Végül a francia Riviérán, Észak-Olaszországon és Szlovénián át tért haza.

Pár kérdésre még jutott idő, aztán hazatértünk és megvacsoráztunk. Én is kérdeztem Lénától pár "sportszakmai" tudnivalót: főzésről, vízhatlan csomagtáskákról, a hosszú túrák lélektanáról, a filmezésről és hasonlókról. A legfontosabb módszertani különbség köztünk az, hogy ő ritkán alszik a vadonban, és rendszerint vendéglőkben ebédel. Napi száz-százötven kilométereket is megtesz, így a városnézésre csak annyi ereje-ideje marad, hogy a legszebb épületeket, látnivalókat lefotózza vagy -filmezze. Részletes térképeket – úgy vettem ki szavaiból – nem hurcol magával, így az Európa-körön sokszor órákig vesződött a nagyobb városok elhagyásával, mert csak autópályákat talált. Az esti szálláskeresés is sok idejét és energiáját elrabolta. Mindazonáltal a betegségek egy alkalom kivételével elkerülték, s ebben talán szerepe volt annak is, hogy nem kockáztatja a gyomorrontást, hanem mindenhol ásványvizet iszik. Van nála egy mobiltelefon, hogy sms-ek útján tartsa a kapcsolatot az otthoniakkal. Honlapjának egy részlege ezeket a bejegyzéseket tartalmazza, amelyeket egyben a könyv anyagának tagolására-színesítésére is felhasznált. Könyvét (melyet dedikálva, ajándékba kaptam meg tőle) a későbbi estéken hangulatom javítására vetettem be: naplóstílusban, érzékletesen és szókimondóan rögzíti élményeit és ama szépségeket, amik a meglátogatott tájakból őt megragadták. Ezek az írások az esti feljegyzéseken illetve diktafonba mondott emlékeztetőkön alapulnak. Bár nem szépirodalmi igénnyel született, ez a könyv bizonyára a hazai túrázók egyik alapműve marad jó ideig.