előző nap

a főlapra

következő nap

6. nap: VII. 12., szombat.
Gąsienicowa Hala - Zielony Staw - Świnica - Zawratowa Turnia - Kozia Przełęcz - Zmarzly Staw - Czarny Staw - Gąsienicowa Hala - Tichá.
16,9 km.

Még a táborbeli hegymászók ébredése előtt elhagytam kuckómat és föltalpaltam a Murowaniec-menedékházhoz. Ez már rajta volt szlovák Tátra-atlaszom részletes térképén is, azaz fellélegezhettem: nem kell többé vaktában botorkálnom. A hatalmas öreg kőház falán a Tátra egy ihletett dalnokának emléktáblája; előtte meg egy jó hosszú lóca, melyre lehuppanva megpirítottam a nálam lévő hámozott szotyolát, majd nekiláttam szendvicseket kenni.

Lassan ébredezni kezdtek a turistaház vendégei. Leült mellém egy narancssárga pólós, vidám fickó, és a mai gerinctúrára útitársak lettünk. Piotr Witeknek hívták, és egészen jól tudott angolul: a továbbiakban így beszéltünk, olykor orosszal segítve ki magunkat egy-egy furfangosabb szónál. Nagyon jólesett, hogy nem kell erőlködnöm a lengyellel, amit odahaza nem tudtam érdemben megtanulni, bár lett volna rá időm. Hangzásra igencsak eltér a szlováktól, és van néhány furcsaság a kiejtésben is. Az egyikről, a kampós a-ról (ą) már régóta tudtam, hogy orrhangú o-nak kell mondani, így a turistaházat az útmutató táblákon jelző "Gąsienicowa Hala" helynévről már a tegnapi medvés táblát tanulmányozva kisütöttem, hogy "gonsenyicová"-nak mondatik. De hogy az áthúzott l-et (ł) ajakkerekítéses angol w-nek kell ejteni, azt Piotr árulta el a czytałem (olvastam) ige kapcsán.

Mert bizony azt "olvastam" a tájékoztató táblán, hogy a Sasok útja (Orla Perć), vagyis a piros gerincút, amin egy darabon haladni akartunk, egyirányúvá vált. Nem ígérkezett könnyűnek az előttünk álló nap, főleg mivel szandálon kívül semmiféle lábbelim nem volt. Piotr velem jött a recepcióra, és együtt megtudtuk, hogyan kell itt célirányosan szállást szerezni. Az ember vár reggel tízig (amikor végre kijelentkezik mindenki, aki nem akar a következő éjjel is maradni), szállást foglal, aztán elindul a hegyre. Ezt az időveszteséget nem engedhettem meg magamnak, ezért csak a ház nagykönyvébe iratkoztam be, ahol lakcímmel-telefonszámmal, a tervezett útvonallal és a visszaérkezés idejével regisztrálják magukat az indulók. (Azok számára, akik még nem tudják, ideírom, hogy ez a szabály a turisták mentését segíti, és nagyon is indokolt a fenntartása.) A legtöbb ember neve mellett a "szlak" szó állt, ami annyit tett, hogy nem szándékozik letérni a jelzett útról. Hát beírtam én is, hogy este tízig visszajövök, és ha mégsem, akkor értesítsék édesanyámat.

Nekieredtünk hát. A hirtelen felharsant napsütésben meglehetősen izzadtam, Piotr nem kevésbé. Egy alkalmas hófoltra rögtön le is heveredtünk, a lencsevégen pózoltunk, ökörködtünk. Aztán népdalokat énekeltünk: mindenki a maga nyelvén, és minél vaskosabbat. A magyar kultúrát ezúttal a "Hosszú, vékony a pipaszár" képviselte, rögtönzött angol-orosz fordítás kíséretében. Egy kisebb csoporttal haladtunk együtt: egyelőre csak figyeltem és szoktam a lengyel beszédet.

Aztán lassan emelkedni kezdett a fekete jelzés, hogy fölvigyen minket a Świnica nevű 2301 méteres hegy előtti nyeregbe. Alkalmi társaságunk nagy nevetéssel magyarázta, hogy ezen a hegyen – nevével ellentétben – nemigen járnak vaddisznók. Aztán egyre többet lihegtünk a mondatok között, végül egészen elnémultunk. Szétrázódott a mezőny, senki nem sietett.

A nyeregben végre szembejött a várva várt hűvös szél és oldalról pár gerincfutó. Leültünk egy kőkupac tövébe és falatozni kezdtünk. Piotr a tudatos táplálkozás jegyében nem fogadta el tőlem a zsömlét, helyette barna kenyeret rágcsált. Viszont a napraforgót nagyon lelkesen szemezgette. Miközben az ő forró zöld teáját szürcsölgettük egy kókuszhéjból, mesélt magáról és családjáról. Elmondta, hogy régebben inkább siklórepülő volt, de gerince miatt az orvos nem engedi folytatni ezt. Cserébe én is felvázoltam, merre akarom folytatni utamat. Megbeszéltük, hogy holnap este megkeresem őt Krakkóban, és nála alszom, vagy ha csak később érek oda, akkor egy netkávézóból üzenek neki.

Innen a gerincen lódultunk tovább. Az emelkedők helyett a terep maga vált nehézzé: mintha hangyák lettünk volna egy halom játékkocka tetején, egyikről a másikra szökdécselve. A haladást itt a falba vagy a talajba erősített láncok és kapcsok segítették: ezek nélkül pár helyen igen veszélyes lett volna továbbmenni, de az útnak ezen a szakaszán jórészt mellőzni is lehetett őket.

Valószínűleg ez a Świnica

Igen hosszúnak tűnő, de a térkép által pár kilométerre leszállított vándorlással elértük a Zawratowa Turnia nevű 2247 méteres csúcsot, és innen már mindkét völgyre és tavaira pazar kilátás nyílt előttünk. A turistaház és az engem tegnap este odakalauzoló patak tőlünk északra, a Gąsienica-völgyben húzódott meg, és ennek felső szakaszán kéklett a Fekete-tó (Czarny Staw), amelyet eddig eltakart a Kościelec 1800-2100 méteres ereszkedő lánca. A déli oldalon, amely a Świnicától kezdve már szintén Lengyelországhoz tartozik, a híres Öt tó völgye (Dolina Pięciu Stawów) terjeszkedett a láttér bal szélétől a közepéig. A fenti képen még csak a Hátsó-tó (Zadny staw) és a parányi Ökörszem (Wole oko) látszik, míg az alábbin már az itteni Fekete-tó és mögötte a legmélyebb tátrai tengerszem, a Nagy-tó (Wielki Staw, 79 méter) is látszik.

Erről a hegyről egy kisebb csúcson át a piros jelzésen mentünk tovább a Kozia Przelęcz (Kecske-hágó) nevű nyeregbe. Sokat nem akarok írni az út technikai részleteiről, mert kevés összehasonlítási alapom van: szlovák hegymászásaim során nem volt dolgom ilyen vasalt úttal (via ferrata), és azt hallottam, hogy a Lengyel-Tátra átlagban nehezebben járható, mint a hegység szlovákiai része. Balesetek is elég sűrűn történnek, különösen tél felé, mikor a ferde kőlapok hótól-jégtől síkosak, és a gerinc tulajdonképpeni éléről nagyon könnyű lebukni egy ilyen megcsúszás után. Ugyanennek az évnek a novemberében a Zawrat északi oldalán, a kék jelzésen lelte halálát Kovács Natali (Nati), akit mint kerékpárversenyzőt és szakírót nagyon tisztelt és szeretett a biciklisták és a turisták családja.

A hágóból a széthúzódó, s egymást olykor be-beérő társaság kisebbik része továbbindult a Sasok útjára, de a többség a sárgán ereszkedni kezdett a Gąsienica-völgyi Fekete-tóhoz, mert öt óra felé járt már az idő, és egy hirtelen odafeketedett felhő hideg záport is ígért. Ez ugyan elmaradt, de nem bántuk meg választásunkat. Én már kezdtem álmosodni, élelmem is elfogyott, és akkor még reméltem, hogy kapok szállást a turistaházban.

Lebattyogtunk hát a völgyben a tó mellé, üldögéltünk egy sort, majd elbúcsúztuk. Piotr a kéken haladt tovább, a tavat megcsapoló patak mellett, én meg a házhoz tértem vissza. Sajnos a szabad helyek már beteltek, így újra keresnem kellett valami medvementes erdőcskét éjszakára.

Előszedtem a bicajt a ház mögül, s éppen menőfélben voltam már, mikor magyar szó ütötte meg a fülemet. Egy egész csoportnyi hazai turista iddogált a bejáratnál: köztük elkötelezett országcsavargók, vadkempingezők, biciklisták és hegymászók. Érdeklődve hallgattak, s én is őket, aztán a sötétedő ég látványa elszakított bennünket egymástól.

Útnak eredtem lefelé a gömbölyű köveken, és rögtön a háznál egy sátor nélküli alvásra készülődő párra lettem figyelmes. Majdnem kedvem támadt ilyesmire, de észhez tértem: nem jó a drága nappali órákat pazarolni a meddő tolásra. Dacosan léptettem el a csöndes motoszkálásba merült hegymászótábor mellett, majd két óra múlva megérkeztem az országúthoz. Ezen nyugatnak gurultam, és kinéztem magamnak egy városhoz közeli fenyőerdőt, ahová már bizonyosan nem merészkednek ki a medvék. Egy alkalmas murvaúton fölváltottam egy völgyoldalba, és a fedezék hiánya miatt egy jó kilométernyi védőtávolságot hagytam magamnak. A finom langyos időt kihasználva ismét sátor nélkül aludtam, egy szál gatyában, a hálózsákot pokrócnak használva. Bicajom mellettem feküdt, nehogy küllőprizmájával vagy valamelyik csomagtáskájának láthatósági foltjával rámhozza az erdészt.