előző nap        a főlapra        következő nap

26. nap: VII. 26. (vasárnap) 800 - 2215
Warka - Zakrzew - Mniszew - Czersk - Góra-Kalwaria - Konstancin-Jeziorna - Varsó.
115 km

Kitett sátorhelyem miatt hamar összeszedelőzködtem, és mire megérkezett az első horgász, már csak a piruló rókagomba árulkodott arról, hogy nem panzióban aludtam. Röviden elbeszélgettünk, de hamar elment a dolgára, mert mostanáig nem fogott semmit. A tegnap vásárolt gomba fele éppen a fél fogamra bizonyult elegendőnek; az út további szakaszán az itt megkent hat zsömle segített át.

Mivel a part eléggé meredek volt, átmentem a hídon, és az ottani fövenyen mostam le láncomról az itteni folyószakaszokra jellemző, nagy szemű homokot. Nem toltam bele a gépet a Pilicába, hanem az egyik szabad kulacsból öntöttem rá folyóvizet. A törléssel, olajozással nem törődtem, mondván: majd megszárad magától. Aztán feltoltam gépemet a rézsűn, és nekivágtam a városnak. Az első rövid, erős emelkedőn annak rendje-módja szerint el is szakadt a lánc azon a gyenge ponton, ahol mostanáig már háromszor össze kellett nyomnom a fogóval. Most ez a kezelés nem segített volna, mert a beteg láncszem teljesen elhasadt. Főtt a fejem, hogy ezen a derűs vasárnap reggelen ugyan honnan szerzek pótláncot és -racsnit a kihalt kisvárosban - de az Isten megkönyörült rajtam, úgyhogy a vasastáska mélyén, a rozsdatemetőben találtam egy elfeledett pót-pótszemet. Ezt beillesztettem a másiknak a helyére - és a lánccal a további ezerhatszáz kilométeren nem is kellett többet bajlódnom.

Magából a városból nem sokat láttam (az útikönyv egy kolostort, sörfőzdéket és két múzeumot ajánl), mert eléggé sietnem kellett, hogy estére Varsóba érjek, és a láncszakadás amúgy is sok időmet elrabolta. Ráadásul a szandálom is ramaty állapotba került a tegnapi csúszás-mászás után, így egy darabig nem vágytam zárt helyre, mert iszapszaga miatt bizonyosan kiutáltak volna. A múzeumok egyike az 1863 januári felkelést mutatta volna be, ezért jóvátételül visszatértem a Pilica déli partjára, s innen Anielin és Rozniszew táján földúton betértem az erdőbe, ahol a táblák ugyanezen felkelésnek egy emlékhelyére invitáltak.

Ezen a tájon futamították meg Władysław Kononowicz alezredes lesből kirontó felkelői Ernroth ezredes orosz hadát 1863. május 14-én. Mintegy ezer lengyel állt szemben valamivel több orosszal; a csatában tizenöt lengyel és hetven cári katona esett el. Erre és korábbi győzelmeire válaszul az oroszok háromezer embert küldtek ellene. Június 1-jén a magát hatszáz emberével elsáncoló Kononowicz visszaverte az első rohamot, de aztán úgy döntött, hogy Grabowa Wolába húzódik vissza. Mivel itt is bekerítették, az ellenállás hiábavalóságát felismerve feloszlatta csapatát. A felkelők elásták fegyverüket, és polgári ruhában, kis csoportokban átszivárogtak a fenyegetően közeledő orosz hadoszlopok között. Magát Kononowiczot elfogták, és június 4-én néhány tiszttársával együtt Warkában kivégezték. A szabadságharcosok reménytelen helyzetben tanúsított hősiességének egy domboldalra fektetett óriási kard állít emléket - markolatával arra a mocsarak közé zárt, megközelíthetetlen rozniszewi dombra mutat, ahonnan az alezredes csapata az ellenséget nyugtalanító harci vállalkozásaira indult. A kard felirata: "Népem tetteit vérrel írták" - Juliusz Słowackitól, a lengyelek egyik legjelesebb költőjétől származik. Az eredetileg 1928-ban emelt - és a világháborúban elpusztult - emlékmű utódja 1983-ban készült el, de forrásom szerint mára minden fémből készült részét ellopták. (Én úgy vettem ki, hogy a bronzbetűket azóta pótolták.)

Az országútra visszatérve egy furcsa, szemlátomást mesterséges halmot vettem észre. A tábla szerint Tadeusz Kościuszko, az 1794-es közfelkelés vezére halálának századik évfordulóján, 1917-ben emelte a helyi lakosság annak emlékére, hogy a tábornok a független Lengyelország végküzdelmeinek évében itt is megfordult. (Ebben az időben, vagyis az első világháborúban a központi hatalmak kiszorították innen az orosz megszállókat.)

Utam beletorkollott a 79-es főútba, és itt újabb hadtörténeti emlék várt. A második világháború vége felé megszerveződött (és a szovjetek oldalán harcoló) Lengyel Néphadsereg egységei 1944 augusztus-szeptemberében ezen a tájon védték meg a magnuszew-warkai hídfőállást a német páncélosok ellen. Ennek emlékére a közeli Studzianki község felvette a Pancerne (Páncélos) melléknevet, és az utamba eső Mniszew közelében hadi skanzent rendeztek be a hadsereg eredeti járműveiből és fegyvereiből. Megkötöttem lovamat, és alaposan bejártam a kiállítóterületet, főleg mivel a jegypénztár zárva volt.

Bebokrosodott hosszanti zátony a Pilicán

Uszály gyomrából előmossák a rozsdát

Ezután ismét átkeltem a Pilicán, valamivel a Visztulába való betorkollása fölött. Hat zlotiért bemehettem a czerski vár hatalmas négyszögébe, ahol számos kiránduló sétálgatott és nyilazgatott már a déli napfényben. Ezt a várat egy korábbi erődített telepnek a rutén hadak általi lerontása után a mazowszei fejedelmek építtették a XII. században. Ekkorra Lengyelország a marakodó Piast-utódok tartományainak laza halmazává esett szét. E fejedelmek egyike, Mazowszei Konrád Czerskben rendezte be székhelyét - minthogy Varsó még nem létezett. Becsvágyó és erőszakos uralkodó lévén itt tartotta egy ideig tömlöcben rokonait, a krakkói Szemérmes Boleszlávot és talán egy ideig a sziléziai Szakállas Henriket is. Mindkettőt arra akarta rábírni, hogy szabadságukért cserébe mondjanak le tartományuk egy részéről, illetve ellene irányzott trónigényükről. Az utóbbi foglyot végül regénybe illő fordulattal felesége, a később szentté avatott Hedvig szabadította ki, aki személyesen jelent meg Konrád előtt, és erélyesen követelte a már akkor is lovagiatlannak számító túszejtéstől való visszatáncolást. De ez a jelenet nem itt, hanem Płockban esett meg, mégpedig 1229-ben.

A kővárat 1380 körül kezdték építeni, és bár a fejedelmek 1406-ban Varsóba költöztek, Czersk is kedvelt tartózkodási helyük maradt. A székhelyváltást a Visztula medrének odébbköltözése tette szükségessé: két kilométerről már nem lehetett a folyami kereskedelmet kézben tartani a várból. Talán ennek köszönhető, hogy ma nem az álmos kis Czersk Lengyelország fővárosa.

Mire 1526-ban Mazowszét formálisan is visszacsatolták a lengyel államhoz, Czersket jobbára várnagyok igazgatták: a felvirágzó Varsó egyre jobban elhomályosította. Azért Bona Sforza királyné, Öreg Zsigmond felesége itt is megfordult, és a vár alatt szőlőt ültetett.

Az egyre jobban hanyatló várat 1656-ban érte utol a végzete: az elvesztett warkai csatából visszavonuló svéd hadak kirabolták és elpusztították. Azóta sem épült fel: noha rendbehozását már Lengyelország felosztásának küszöbén szükségesnek látták, csak a hozzá tartozó fahidat cserélték fel téglából valóval. Századok múltával a várat romként konzerválták, és mostanság lovagjátékokat, illetve motorosbemutatókat rendeznek benne. A lakóépületeknek csak a helyét jelzik a tetőgerendáiknak való rések a falban. Három tornyából pompásan rálátni a Visztulából ittmaradt holtágra, illetve a zöldben tobzódó mazur tájra.

Fél három felé járt az idő: megebédeltem, és ettől egyre álmosabban vánszorogtam tovább, észak felé. Baniochánál le is tértem a főútról. Konstancin-Jeziornában szundítottam is tíz percet egy padon, a bicaj csomagtáskájára bukva.

Fél hatkor érkeztem meg Varsó déli peremére. Széles, zöldövezetben futó utakon értem el Wilanówot, Sobieski János király nyári palotáját, de a megtekintése másnapra maradt.

II. János Pál pápa harangja

Egy benzinkútnál vettem egy városatlaszt, és annak segítségével kerestem meg a pályaudvart. Itt akadt internet is: bizakodó üzenetet küldtem a Kerékpáros topikba, melynek egy lemondó sóhaja így szólt: "Viszont sajnos nem jutok el a tengerig: nincs ra idom." Ezután a kemping felé térítettem paripámat. Délen volt, de a túlparton - tehát nagy út várt még rám a vetett ágyig. Közben alaposan körülnéztem a városban, de fényképeket nem készítettem, mert másnap is derült égboltra volt kilátás.

A Kultúra és
Tudomány Palotája

Ugyanaz, csak az önfeledt
esti csavargás végén

A Szentkereszti híd

A gáton futó kerékpárúton nem volt nehéz eljutni a bolgárkertek együttesének látszó városnegyedbe, átkelni a néptelen gyorsforgalmi úton, majd kisvártatva meglelni a Wok-kempinget. Másnap ruhát kellett mosnom, de a város közelében nem is látszott volna alkalmas szálláshely, hacsak nem a folyóparton. A recepción angolul köszöntöttek, és nem nehezményezték a késői érkezésemet sem. Rögtön két éjszakát is kifizettem, a másodikon áramhasználattal.

Odabenn lényegében csak német lakókocsisok tanyáztak, illetve egy motorral jött pár is. A sötétben megkerestem a villanyszekrényt, felvertem a sátrat, és a gazdag, hosszú nap végén egy kiadósat zuhanyoztam.