előző nap a főlapra következő nap

4. nap: X. 21., kedd. 7⁴⁵ – 22²⁵
K jelzés – S jelzés – Vihnyepeszerény (Vyhne) – Köves-tető (Kamenná) – Zsarnóca (Žarnovica) - Felsőhámor (Horné Hámre) - Gyertyánfa (Hrabičov) - Élesmart (Ostrý Grúň) - Madaras-tető (Vtáčnik).
Táv: 58 km.

Borult égre ébredtem, de lassan foszladozott már a köd. Szerencsére nem melegfronti dunyhafellegek, hanem vékony felhőrongyok lebegtek fölöttem. Pompás, ősziesen fakó, szélesen kanyargó gerincen haladtam a kitűnő földutakon.Települések névlegesen voltak errefelé, de lélek egy sem. Csak egy személyautóval találkoztam.

A Kesnerovská vagy a Rumplovská nevű elhagyott telepnél aztán megálltam, és egy romosodó házban négytojásos gombapörköltet főztem bőséges szalonnával, kolbásszal megrakva. Voltak ott almafák is, legeltem egyet róluk. Kicseréltem a kifogyott gázpalackot.

Aztán eltoltam a bicajt a Malý Kerling nyergében lévő kápolnáig. A közelben egy barakk romladozott, alighanem az erre járó turisták vagy pásztorok feszítették föl, hogy menedéknek használják. Ezután eltévedtem, mert a nyugatra menő zöldön mentem előre másfél kilométert. Visszatérés után még egyszer eltévedtem, ezúttal a sárga jelzésig, ahol favágókkal találkoztam: innen is szuszogva vissza kellett baktatnom a kékre. A jelzések ritkán és pocsékul voltak elhelyezve. A Považan nevű telepnél már nem is kerestem meg a kéket, csörtettem le a jelzetlen úton. A kissé különc ízlésű jelzésfestő az elágazásban nem mutatott utat, de a jobbra ágazó útra egy balra mutató nyilat festett - száz méterrel az elágazás után, mivel ott már ő is belátta, hogy a bal oldali ág a helyes. Én meg persze áldottam a nevét hangosan. Valahol itt találtam egy harmincas évekbeli hármashatár-követ, rajta Alsóhámor, Vihnye és Selmecbánya szlovák nevével.

Valahogy aztán mégis leértem Vihnyepeszerénybe. A gyepes faluszélen diót és almát szedtem, majd látványos házak között betoltam a bicajt a zöld jelzésre, és hamar lelakatoltam. Itt már inkább gombát szedtem. Felmásztam a Kő-hegy (Kamenná) ötszáz méteres csúcsra, majd hogy le ne maradjak semmi szépségről, egy jelzetlen úton kerültem meg és értem vissza a biciklihez. A fő látnivaló itt a kőtenger volt, amely a táblája szerint a legnagyobb ilyen képződmény a Kárpátok vulkáni vonulataiban. Hatalmas kőtömbjei a lilás és vöröses riolit alapkőzetnek feltehetőleg egy földrengés során felszínre került tömegéből a jégkorszakban hasadozhattak le, és látható volt, hogy a legnagyobbak gurultak legalulra. Néhány évtizeden át malomkövet készítettek belőlük. A tömeges emberi mozgástól a talaj persze lepusztult, és a csapadékvíz a felsőbb részekről törmelékkel hordta tele a kőtenger nagy részét. Ennek csak a védetté nyilvánítás vetett véget 1937-ben.

A falu után úthengerelés zajlott éppen. Szénásfaluban (Bzenica) megtudtam, hogy ki az a Kmetty András (Andrej Kmet'), akiről oly sok mindent elneveztek errefelé. Itt született pap, régész, néprajzkutató, múzeumalapító. Ezen kívül a Matica Slovenská nevű művelődési egyesületnek is az alapítói közé tartozott. Teljesen szlovák volt tehát, a műveit is így, illetve németül írta.

A túrabeszámolót a naplóból véglegessé szerkesztve (2020-ban) utánaolvastam munkásságának, és többek között azt találtam, hogy Kmet' a maga nemzettársai között azt az álláspontot képviselte, hogy nem a néprajzi jellegű tárgyak és művek gyűjtésére kell alapozni a szlovák nemzeti tudományosságot, hanem minél több tudós főt kell kitermelni, a nagy nemzetek által művelt tudomány színvonalára fölemelkedni, és ilyen módon kiküzdeni a magyar kormány által elnyomott szlovákság saját tudományosságát. Ezzel a véleményével azonban kisebbségben maradt, és a turócszentmártoni Szlovák Múzeumi Társaság (melynek ő az első elnöke lett) a gyűjtőmunka, a néprajzi kötődés és a nemzeti-etnikai alapú történetszemlélet mellett tette le a garast.

Ebben a vitában nem nehéz meglátnunk a párhuzamot a magyar tudományos élet reformkori kifejlődésével, ahol ugyanez volt a kérdés: haza-e, vagy haladás? A magyar nemzetnek megadatott, hogy a két szó közé és-t tegyen, de a szlovák népelem még Trianon után is a cseh kultúra árnyékában maradt. Történeti, nyelvi és irodalmi jellegű tudományosságuk máig hatóan romantikus és áldozati alapon áll, mintegy megtorlásul a régi Magyarországon elszenvedett sérelmeikért. Ennek számtalan példájával (elhallgatásokkal, torzításokkal, átírásokkal, olykor kifejezett hazugságokkal) találkozhattam én is túráimon, és minden alkalommal igyekeztem hangsúlyosan regisztrálni őket. Trianon emlékévében egy magyar turista, akinek félmilliónyi nemzettársa él elnyomva és peremre szorítva Szlovákiában, az Európai Unió hivatalos szerveinek cinkos hallgatása mellett - legalább ennyit megtehet.

Szénásfaluból a 65-ös főúton átgurultam Zsarnócára, majd egyre kisebb forgalmú utakon, Felsőhámor és Gyertyánfa érintésével igyekeztem belopni a Madaras-hegységet. Öt órakor megálltam ebédelni a Kl'ak-völgyi erdészeti vasút emlékeit bemutató szabadtéri kiállításnál. Ez a vasút 1928-ban kezdett járni, és a kitermelt fát szállította a hegység keleti lejtőiről Zsarnócára. A lovas- és ökörfogatoktól vette át a stafétát, és az ötvenes évekre elérte kiterjedésének és forgalmának maximumát. Aztán ahogy megépültek az erdészeti feltáróutak, egyre kevésbé törődtek vele, hagyták leromlani, és 1966-ban meg is szüntették.

Háromnegyed órát időztem itt, aztán nekiveselkedtem a mai nap utolsó erőpróbájának. Először csak lassan nyertem szintet a vasút egykori pályája mentén. A völgy kihalt volt, az üdülőházak néptelenek, ami szerencsés körülmény volt a vad szállásra nézve. Természetvédelmi tablókat láttam fákról, farkasról, medvéről (állítólag novembertől megy aludni), a különféle védett élőlényekről, geomorfológiáról, és így tovább. Madarasalján (Kl'ak) véget ért az aszfalt, és a zöld turistaút vitt tovább, egyre keményebb kaptatón. Hat órakor magam mögött hagytam egy sífelvonót, fél hétkor pedig már sötétben érintettem a vasútvonalat egykor tartó kettős boltívet. Egy helyen szökőkúttá kiképezve tör fel a forrásvíz, de innen nem tudtam kulacsot tölteni - alkalmasint csak eltört a kifolyócső.

Háromnegyed kilencre fölértem ezer méter magasba, a Partizán-menedékházhoz. Mellette egy szovjet katonasír hirdette, hogy itt is erős harcok folytak a világháború végén. Kissé följebb egy Ján Talapa nevű turista képletes sírköve állt.

A háznál az ivóvíz egy kerti csapra van rákötve: végre megtölthettem kulacsaimat. (A közelében a legutóbbi vízminőség-ellenőrzés adatai látszottak egy A4-es lapon, lefóliázva.)

Immár teljesen fel voltam szerelkezve a hegyetőn alváshoz, de háromszázötven méter szintet még le kellett küzdenem. Rettenetes tolás következett, erősen izzadtam és lihegtem. A tarvágás miatt néhol mélyen fel volt túrva a talaj. Később nagy kövek hevertek utamban, sokat kerülgettem őket. Aztán végre fölértem a gerincre. Találtam egy esővízgyűjtő műszert, és mellette egy kis forrást. A csúcson négy fok volt, a nyugati szél száraz ködöt gyúrogatott. Csak igen kitett hálóhelyet találtam, de bíztam abban, hogy ha korán kelek, már talpon tudom fogadni az első turistákat. Elalvás előtt megmértem a beltéri hőmérsékletet is: nyolc fok volt.