előző nap        a főlapra        következő nap

11. nap: 2007. X. 2., kedd, 715 – 2115
Studňa – aszfaltút – Poludnica – Szarvas-zsomboly (Jelenia priepast') – Nagy-rét (Vel'ká lúka) – Murányi vár – Murány (Muráň) – Tiszolc (Tisovec) – Tiszolci vár – Nyustya (Hnúšťa) – Rimabrézó (Rimavské Brezovo).
Táv: 71,6 km.

Szép időre ébredtem, és még jobb kedvre derültem, látva, hogy senki nem jött értem. Akkor még nem hittem el, amit a nemzeti park több táblán is kimondott, és amit a honlapjára is kiírt, ti. hogy a kis területű, szigorúan védett részek kivételével a jelzett utaktól legfeljebb száz méterre, egy éjszakára (tehát napnyugtától napkeltéig) bárhol szabad bivakolni (azaz fedél nélkül hálni) és sátrazni (mindkét esetben tűzgyújtás nélkül). Néhány kijelölt helyen (legfeljebb két éjszakára) táborozni és tüzet rakni is szabad. - Tehát ez a vadregényes alvás, amihez hasonlót nem sokat tudhattam magam mögött, a szabályzat szerint teljesen törvényes volt. (Ez is különlegessé tette.)

A sátor helyén reggeliztem, majd továbbindultam a zöld, majd a sárga jelzésen. Célom a nevezetes Jégverem (L'adová jama) volt, amelynek 24 méteres mélysége elegendő ahhoz, hogy a benne télen meggyűlő jégkéreg akár nyárig megmaradjon. Körülötte még a felszínen is hidegkedvelő növények tenyésznek, télen pedig denevérek tanyájául szolgál.

Innen egy szakaszon aszfalton, majd ismét a piros jelzésű murvaúton haladtam. Favágókocsik, traktorok járkáltak már rajtuk. Láttam egy nyitott kunyhót padokkal, és több zárható házat. Az egyiken különféle mulatságos feliratok álltak komoly külsejű táblákon: "A szemetet szedjétek össza magatok után, nem való az erdőre!!!" - "Figyelem!!! Az ételmaradékot ne hagyjátok itt az egereknek!" A kocaturista mindenhol megél, állapítottam meg magamban.

Ezután kitekintettem a Poludnica nevű sziklaoromra, melynek neve is arra utal, hogy a fennsík déli peremén található. Tekintetem lélegzetelállító mélységbe veszett, a lapályon Murány házai látszottak, balra pedig a Cigánka, vagyis a murányi várhegy. Nyolcszáz méterről ötszázra szakad itt le a hatalmas mészkőtömeg pereme, és a homorú szakadékpartok hófehér keretében növekvő, fenyővel elegyes lomberdők pazar színpompája sokáig gyönyörködteti a szemet.

Ezen a kiugrón adatott meg nekem az egész túra legnagyobb szakmai felfedezése. A tűlevélszőnyegen ugyanis pompás, ropogós rizikéket találtam, és azonnal előfogott nemcsak az étvágy, hanem egyben a gázfőző beszerzésének ötlete is. Most kénytelen voltam a helyükön hagyni ezeket a csodálatos gombákat, mert a rizike nyersen igencsak csípős, viszont pirítva vagy pörköltnek elkészítve remek falatnak számít. Ha legalább egy spirituszkockám lenne! Egy esti tűzrakás még akár bele is férhetne a túrába, de edényem se volt. Nagyobb elülső csomagtáskára is följegyeztem az igényt, amibe belefér egy alkalmi gombazsákmány.

Még megpróbáltam megkeresni a Szarvas-zsombolyt (Jelenia priepast') is a nyugatra tartó aszfaltút végén, de nem találtam meg. Valószínűleg a bekerített fenyves rejtette. Visszatértem a pirosig, melyen egy rönkszedő kocsi álldogált, és egy darabig figyeltem, ahogy dolgozott. Aztán újabb lejtőkön elértem a Nagy-rétet (Vel'ká lúka), és tévedésből itt tovább is mentem az aszfalton a kelleténél. Nyugdíjas kirándulóknak tűnő asszonyok pihentek az út szélén, de csahamar menniük kellett vissza köveket hordani. Rájuk köszöntem, és mikor a túltévedést észrevéve visszamásztam hozzájuk, másodszor is. Megkérdezték, merre megyek, honnan jövök, egyedül vagyok-e, hol dolgozom. Megjegyeztem, hogy nem éppen nőies munkát végeznek. Azt felelték: elvileg csemetéket kellene ültetniük, mert korábban erre fogadták fel őket, és nem tudtak arról, hogy mit sóznak rájuk helyette. Mert itt leborult egy rönköskocsi rakománya a kanyar belső ívén, és ez fordította ki a helyéből a korlátot. Most a kifordult tartórudak gödreit töltögették a sziklafalból lerepesztett kődarabokkal. Egy szál kesztyűben cipekedtek ezek az idős asszonyok. Rájuk is fért a pihenés. Egy férfi volt velük, vele beszélgettem a feromonos szúcsapdáról és a vacak lucfenyőkről, melyek a szútól összerágatván hajlamosak sorban kidőlni egy nagyobb viharban. A szúcsapda csak félmegoldás, valójában bükköt és más lombos fákat érdemes telepíteni.

Innen egy közepes emelkedőn fölmentem Murány várába. Első látnivalóm a Wesselényi-barlang volt, amely számos leletet őrzött meg az őskortól a középkorig. Ma már feltöltődött, kicsiny üreg képét mutatja. A népi legenda szerint benne mérgezte meg magát a leghíresebb várúr, Wesselényi Ferenc nádor.

A vár tövében kis hozamú forrás fakad, amely különleges módon nyeri vizét. Nem a fölötte lévő kicsiny hegysipkából, hanem a tőle keletre fekvő, nem karsztos magaslatról szivárog ide a víz a homorúan meggyűrődött mészkőrétegek finom járatrendszerén át, és egy geológiai törésvonal mellett bukkan a felszínre.

Bejártam a vár gyepes, gazos, kiterjedt téglalapot formázó területét. A falak közepesen omlékonyak, állagmegóvó kezelésük folyamatban van. A várat valószínűleg a Bebek család emelte a tatárjárás után. A XV. században Giskra hadai vették be magukat, őket Mátyás füstölte ki, s így lett királyi birtok. A legjelentősebb építkezéseket Wesselényi Ferenc, az ország nádora hajtotta végre a XVII. században. A császári várrombolás elkerülte, mert birtokosai a császár hűségén maradtak, mindazonáltal a Wesselényi-összeesküvés felszámolása után az osztrákok ostrommal bevették, és az özvegy Széchy Máriát Bécsbe hurcolták. Vele ért véget a vár aranykora. A későbbi tulajdonosok kezén a vár többször leégett, és lassan romba dőlt. A történeti részletek kidolgozását bízvást mellőzhetem, mert a Wikipédián és egy derék történetnyomozó tanulmányban nagyon részletesen le van írva.

A híres, regénybe illő várfoglalást többen is megírták, költői formában például Petőfi és Tompa, de én itt a legelső feldolgozást húztam elő. Gyöngyösi István, Wesselényi Ferenc titkára 1664-ben adta ki a Márssal társolkodó Murányi Vénusz című költeményét. Ez elbeszéli, hogy 1644-ben, mikor I. Rákóczi György az erdélyi hadakkal elözönlötte a királyi Magyarország jó részét, majd a linzi békekötés után visszavonult Erdélybe, Wesselényi (még csak mint füleki kapitány) megbízást kapott a királytól, hogy foglalja vissza Murány várát. Ezt meg is tette, méghozzá úgy, hogy az ostrom során meghódította a várat védelmező Széchy Mária szívét, aki ezután beeresztette az ostromlókat a falakra felülről kilógatott létrákon. (Az özvegy ezzel saját örököstársait játszotta ki.) Wesselényi serege így megadásra kényszerítette a védőket, és a főszereplők rögtön meg is ülték a lakodalmat.

A költemény három énekben, bőségesen áradó stílusban adja elő az ostrom történetét. Magán viseli a korabeli barokk ízlés cikornyásságát, mindazonáltal jó magyarsággal íródott, és verstanilag is igényesnek mondható. A cselekményt a kor irodalmi mintáját követő mitológiai utalások, párhuzamok tarkázzák - ez a mai olvasó számára talán zavaró lehet -, de az érzelmeket ecsetelő természeti képekben és a helyenként népiesen virágos nyelvezetben ki-ki gyönyörködni tud. A cselekménye történetileg pontos, hiszen a költő magától Wesselényitől hallotta, és még annak életében kiadta. Talán a kortárs Szigeti veszedelemhez lehetne hasonlítani, de témája könnyedebb, és nem is jutott olyan fontosságra irodalmunkban, mint Zrínyi halhatatlan eposza. Ez azonban csak a reformkor óta van így, mert azelőtt Gyöngyösit az élvonatba tartozó magyar költőnek tartották. Megbecsültségét csak a XX. század közepe óta kezdi visszanyerni. A Murányi Vénusz az egyik legjelentősebb műve.

Itt idéznék is belőle néhány érdekesebb részletet, melyekből a cselekmény folyása érezhető lesz. Tudni kell, hogy a műnek az évszázadok folytán számtalan szövegváltozata keletkezett, mert a későbbi kiadók - koruk gyakorlatát követve - belenyúlkáltak a szövegbe, s ezáltal saját koruk nyelvi-ízlésbeli jegyeit ragasztották rá Gyöngyösi művére. Én igyekeztem a ma elérhető leggondosabb kiadást használni.)

Erős hely a Murány, nagy híre mindennél,
Nem csak itthon, hanem künn is sok népeknél.
Azok is, kik jártak napnyugot s keletnél,
Nem sokat láttanak erősebbet ennél.

Ezen a természet többet erősített,
Hogysem a kőmíves munkája készített.
Körüllette ollyan kősziklát készített,
Mellynek nézése is fejeket szédített.
[...]

Gróf Szécsi Mária hasonlatosképpen
Él Murány várában, árva özvegyképpen.
Az várnak harmada ezé pedig éppen,
Azmint hárman bírják ezt egyenlőképpen.

Innét kell találni alkalmatosságot.
Győzött az szerelem sok várat s országot,
Ezekben is Vénus gyújthat olyan lángot,
Mely tehet Murányon nemsoká csúfságot.
[...]

Felteként, s szemeit té-tova forgatja,
Elijed, Cupidót hogy fejénél látja,
Amaz is nem késik, idegét megrántja,
S az választott nyilát szívében bocsátja.
[...]

Terjednek hatalmi az belélőtt nyílnak,
Mint száraz kévékhez mikor tüzet fúnak,
Kis szikrával kezdi, végre nagyon gyúlnak:
Az szerént ezek is óránként nagyulnak.

Nyílra metszett neve Szécsi Máriának,
Melyet Vénus maga választott fiának,
Úgy meghatta szívét s foglalta magának,
Hogy kívüle módja nincs nyugadalmának.
[...]

Hogysem ösmérnélek, elébb égek érted,
S reám látatlanul szerelmedet mérted,
Azt idegenséggel talám most sem sérted,
Igaz szándékomnak okát ha megérted.

Visel mindkettőnköt egyenlő szerencse,
Özvegyül élsz te is, mint gyászló gerlice,
Ki-ki sorsomot is hasonlónak értse,
Az két árva szívet az Isten segítse.
[...]
Ha nem másért, az én igaz hűségemért,
Szívemben lángozó nagy szeretetemért
S benned helyheztetett erős reményemért:
Bocsáss bé Muránban, s szép könyörgésemért.

Esküszöm szablyámra: tégedet elveszlek,
Özvegy nyoszolyámhoz igaz tűzül teszlek,
Holtig tekéletes hűséggel követlek,
Azmíg meg nem áldasz, hát el nem eresztlek.
[...]

Hadakozó Mársnak vitéz onokája,
Az házasság dolga istenek munkája,
Ők rendelik, kinek ki legyen mátkája,
Azok nélkül vakot fordít az kockája.

Ha úgy tetszik azért ez az jó Istennek,
Ebben is szolgálok vitézi fejednek,
Nem is kell kívüled más senki szívemnek,
Csak te vagy reménye árva életemnek.
[...]

Megmérvén mélységét köves cérnájával,
Tizenkét ölre nyúl az cérna hosszával,
Míg fölitűl egyez az falok aljával,
Mely van elméjének nem kevés gondjával.

Mert nehéz szert tenni olyan lajtorjára,
Mely tizenkét ölig nyújtózzon hosszára,
S úgy bocsátkozhasson az falok aljára,
Hogy az alatt lévőt hozza az bástyára.
[...]

Az tótok utánok oda is menének,
Wesseléni körül forgódni kezdének.
Puskát ragad ő is, s tartja egyikének,
Hogy utat csináljon testén az lelkének.
[...]
Hidd el, ellenek is nem másként rohantak,
Gyenge oláh táncot láboknak nem vontak,
Bi zabi [Üsd, vágd!], ily kedves tót nótát mondottak,
Mint az kölykevesztett tigris, ordítottak.
[...]

Fittyentvén jelt adnak az több vitézeknek,
Melyre nem múlatva, Ferenccel sietnek,
Készen van az létra (mondják), felmehetnek,
Mely újulása lén az kétes szíveknek.
[...]
Arrúl tudakoznod (mond) néked nem szükség,
Én kezemben vagyon már e nagy erősség,
S hogy fejed ne érje ugyan itt veszteség,
Ne legyen egyébhez benned is az hűség:

Hanem az harmadik császár Ferdinándhoz,
Hozzám s ez mellettem lévő asszonyodhoz,
Esküdjél ugyan most hittel is azokhoz,
Másként mindjárt rántom kardom halálodhoz.
[...]
Rendel azért oda mind magyart s németet,
Két tizedbűl álló rendes őrizetet.
Megnyitják az kaput, végezvén ezeket,
Bébocsátják az kinn lévő vitézeket.
[...]

Az két nap folyása tetszett sok heteknek,
Nehéz kén az várás az szerelmeseknek,
Ha mellette vannak gerjesztő tüzeknek,
Nagy vágyódása van az hevült szíveknek.
[...]
Vasárnapi napra azonban kelének,
Elérkezvén az pap, meg is esküvének,
Kedves lakadalmot gazdagon tevének,
Trombita- s dobszó közt víg kedvvel levének.
[...]
Előttünk az tükör Wesselén példája.
Az hajlandóságnak kit bánt nyavalyája,
Ezt nézze, s ne legyen tántorgó munkája,
Mint ennek, honnjáért villogjon szablyája.
[...]

A várban jó sokat mászkáltam, fényképeztem a megmaradt faldarabokat, épületromokat. Láthatólag itt nem történt tudatos rombolás, úgyhogy néhány védmű még egészen jól állja a sarat. Először négy kamasz jött arra, aztán két férfi - köszöntünk, és bámészkodtunk tovább.

Ezután letoltam a gépet a piroson a faluba. Sok cigány lófrált az utcán céltalanul. Mások is jártak az utcán, de ők szemlátomást igyekeztek is valahová. Bevásároltam, és körülbelül háromkor megebédeltem a falu széli volt kőbányában. Emelkedőn haladtam tovább egy nyeregbe, ahol egy emlékmű várt, mellette egy barlang - de egyik sem érdemelt meg egy fényképet. Aztán egy újabb kőfejtő következett, előtte pedig galagonyát és almát ettem. Valósággal lezuhantam Tiszolcra, és egy csevicekútból vizet vettem.

A temető kerítése alacsony volt, így az útról beláttam, és megállapítottam, hogy két magyar sír van benne, az is száz éves, és az egyiknek eléje tettek egy szlovák sírkőlapot. A város fölött egy óriási kőbánya húzódik, és szemlátomást buzgón üzemel ma is. Én a várat akartam megnézni, nem annyira a jelentős volta, hanem a várhegy 887 méteres magassága miatt. (Maga Tiszolc 411 méteren fekszik.)

Rábocsátkoztam hát a felvezető turistaútra. A biciklit a harmadik szerpentinfordulónál lezártam, onnan pedig gyalog mentem tovább. Két legény egy biciklit tolt el mellettem, de bizonyára nem a várba jöttek, hanem kitértek valami krosszpályához, motorosokat nézni. Két suhanc jött lefelé - ők a kilátósziklánál jártak.

A várhegyet a bronzkortól fogva használták földvárként, azaz ideiglenes lakó- és menedékhelyként. A kővár valószínűleg a tatárjárás után épült, aztán több család is bírta egymás után. Giskra huszitái ide is bevették magukat, tőlük Mátyás király vette el. A török elfoglalta, aztán a Thököly-szabadságharc után az osztrákok felrobbantották. Nem lehetett nagy területű vár, és stratégiailag is kicsi volt a szerepe, mert kicsiny őrserege nem tudta a mélyen alatta futó utat ellenőrizni. Talán csak az utat vigyázták innen, hogy hírt adjanak valamely nagyobb sereg felvonulásáról. Ma csak néhány alacsony falmaradvány áll a hegytetőn.

Mire visszaértem a városba, már koromsötét volt. Felruházkodtam sárga mellénnyel, bekapcsoltam a lámpát, és száguldani kezdtem a Rima völgyében. Nyustyán semmi városképet nem láttam, csak néhány új, fantáziátlan hivatali épületet a '80-as évekből. Egy cigány pár csókolózott egy utcai lámpa alatt. A fiú csípőmozgást imitált jötttömre, utánam fordult, rágógumizott - ezt láttam a lámpám fényében, és rettenetes látvány volt. Elgurultam Rimabrézóig, s ott balra fordultam, majd föltértem a nyereg irányába. Másnapra szerettem volna Kiétét megnézni, hátha találok ott valami régészeti bemutatóhelyet.

A piros jelzésen balra tekintve riadtan észleltem, hogy a nyeregben valami fényfolt terül el a földön. Nem tudtam, hogy ember vagy kocsi, ház vagy holdfény. Mintha csöndben, lépésben közeledett volna. Pánikszerűen megfordultam, visszatoltam a biciklit az útig, és a túloldali erdőbe vettem be magam. Valami mosdásfélét próbáltam imitálni. Sötétben vertem sátrat, mert bármi történhet itt, és a naplóírásra is fojtott fényben kerítettem sort. Ezen a napon írtam le az "igazi kerékpáros turista" nevű mitikus alakról szóló kérdéseimet és tesztszerű válaszaimat. (Ezeket egy önállósítható mellékletben részletezem.) Körülbelül 11-kor aludtam el.