előző nap a főlapra következő nap

24. nap: VII. 24. (péntek) 7⁰⁰ - 19⁴⁵
Łysica - Św. Krzyż - Nowa Ślupia - Pawłów - Kałków - (Godów) - Krynki - Lubienia.
50,2 km

A hajnali szürkületben kimásztam a sátorból, és a legutóbb látott képtől mellbevágóan eltérő látvány fogadott. A hegy felhőbe burkolódzott, és a szomszédos fákat már fátyolos homályon keresztül engedte látnom. A hőmérséklet viszont tűrhetővé csökkent, így a reggeli tisztálkodást elvégezvén útnak is eredtem a gerincen végigfutó turistaúton, hogy mihamarabb a hegység másik végére, Łysa Górába jussak. A reggelit is olyan helyre halasztottam, ahol már senki nem süthette rám, hogy ott aludtam. Varázslatos világba léptem: a középkorú elegyes bükkösben csak lépteim tompa nesze törte meg a csendet, no meg azok a ritkás puffanások, amelyekkel a lombokról hulldogáló vízcsöppek az avart köszöntötték. Az út mellől vitorlás pókhálók tekintettek vissza rám, bennük néhol begubózott légytetemekkel, de leginkább üresen, sőt az esőtől megszaggatva.

Az út egy idő után lejteni kezdett, és rövidesen megállapodott egy kicsiny fakápolnánál, ami Szent Miklósról volt elnevezve. A jótékony és csodatevő myrai püspök odabent egy faragott szobor és egy nyomtatott kép alakjában volt jelen, művirág-füzértől övezve. Éppen ilyen helyre gondoltam reggelihez: előkerült hát az új, négyszögletes főzőedény, bele vajon és hagymán a lapos szárazkolbász, végül a tojás. Negyed tíz lehetett, az ég kezdett tisztulni, és reggeli után, mikor az úttalan gerincről dél felé ereszkedni kezdtem, egyre szebb ábrázatát csodálhattam. A kanyart derékszögűvé törten mutató turistajelzések mellett narancssárga alapú sífutóutak és emblémás kerékpárjelzések is felbukkantak. Egy műanyag virágokkal díszített fekete fémtábla (alighanem névtelen sír felirata) arra kérte a vándorokat, hogy "e lélekért" mondjanak el egy Miatyánkot és egy Üdvözlégyet. Az én hitem nem teszi lehetővé az ilyesmit, de úgy vélem, a lengyel turisták így is megemlékeznek az illető halottról, akiről egyébként a hálón sem találtam semmi információt.

Szent Miklós-kápolna

Az erdőből kiérve szép falucskákon át gurultam tova kelet felé: hol aszfalton, hol döngölt földúton, erdőn-mezőn hullámvasutazva fél tizenegyre meg is érkeztem Podłysicába a Háromkereszt-emlékműhöz. Ez egy történelmi tragédiának állít emléket, vagy ahogy a helyi tájékoztató nevezi, a lengyelség három keleti golgotájának. A második világháború (és Lengyelország negyedik felosztása) során bevonuló szovjetek 1940 márciusában tízezerél is több lengyel katonatisztet mészároltak le és temettek el titokban a belorussziai Katyń, Harkov és a Tver melletti Mednoje erdeiben. Erről valószínűleg nem szerzett volna tudomást a világ közvéleménye (pl. Sztálin szerint a hozzátartozók által keresett foglyok "Mandzsúriába szöktek", másrészt a kivégzésekhez a szovjet titkosszolgálat emberei német lőfegyvert használtak), ha 1943-ban az előretörő németek fel nem tárták volna e tömegsírokat. Ezek a helyek ma Lengyelországon kívül vannak, és ugyan ott ma már méltó síremlékük áll az áldozatoknak, a lengyel mártírium e friss sebe több helyen tanúskodó emléket kapott a mai határok között is.

Podłysicából autóval tilalmas, és kerékpárral is tolós aszfaltút visz fel a hegység nevét adó Szentkeresztre (Święty Krzyż) a bencés kolostorhoz. Az ehhez tartozó templom egyik kiállítótermében találtam egy hibás magyarságú (alighanem itt élő második generációs magyar ember által írt, netán szótárral fordított) szöveget, amely a fejedelmi vándor, azaz Magyarországi Szent Imre herceg legendáját ismertette. (Ez még a kolostor honlapján található történeti összefoglaló szerint sem fedi a történeti valóságot, ezért csak költői leírásnak tekinthető.) Szent István királyunk fia Vitéz Boleszláv (mások szerint I. Miska) lengyel fejedelem meghívására járt Kielce környékén. Házigazdájával együtt vadászaton múlatta az időt, és ő maga is üldözőbe vett egy szarvast. Az állat agancsa megakadt a bokrokban; a herceg már ráemelte íját, mikor észrevette, hogy az agancs ágbogai között fényes kereszt ragyog. Meglepetését kihasználva a szarvas kiszabadult és eliszkolt. A vad űzése közben Imre eltévedt, s egymagában bolyongott az ismeretlen sűrűben. Egyszer csak nagy fényesség támadt: egy angyal jelent meg előtte. Kivezette egy hegycsúcson álló kolostorhoz, és arra intette, hogy hagyja itt a legértékesebb dolgot, ami nála van. Így került a kereszt ereklyéje a bencésekhez: erről kapta nevét a település és az egész hegység is. - A mai történészek szerint a kolostort 1113-ban alapította Ferdeszájú Boleszláv fejedelem, és csak a XIV. században hozták ide Krisztus keresztjének néhány darabkáját. Ettől a hely Lengyelország egyik vallási központjává, zarándoklatok célpontjává vált. A XIX. században aztán a szerzeteseket kiköltöztették, kolostoruk egy ideig börtönként szolgált. Most részben újra bencések lakják, akik a missziós területeikről különféle törzsi bálványalakokat, maszkokat és hasonlókat gyűjtöttek össze az egyik szárnyban.

A kolostor egy szárnyában természetrajzi kiállítás van, ahol a kőtengereket mutatják be - ide nem mentem be időhiány miatt. Viszont meglátogattam a templom alagsorában lévő kriptát, ahol Jeremi Wiśniowiecki herceg bebalzsamozott és mumifikálódott teste látható üveg alatt, hűtött és szárított helyiségben. A herceg a maga idejében Ukrajna egyik legnagyobb földesura volt; a kozákok rettegéssel és gyűlölettel emlegették a nevét, mert egész élete háborúban telt ellenük - és a törökök, tatárok, oroszok ellen. Hatalmas dnyeperentúli birtokait a háborúban elvesztette, és utolsó éveiben már kölcsönből kellett fedeznie hadi kiadásait, végül úgy halt meg, hogy özvegyének a fiával (a későbbi lengyel királlyal) együtt öccséhez kellett költöznie. Sienkiewicz trilógiájának első részében csak a pozitív vonásait emeli ki "Jaremának", mert a kortárs beszámolók szerint kegyetlen ember volt: a kozákok Karóbahúzónak nevezték, és nemegyszer az állam rendjét is felforgatta önzésével. Az általa kivívott beresteczkói győzelem (1651) után halt meg a lengyel seregben kiütött járványban, mások szerint mérgezés következtében. Testét akkor hozták át ide, az ország belsejébe, amikor a kozák felkelés egy hulláma meggyalázással fenyegette. A szarkofágot pár év múlva a svédek fosztották ki, és most nincs is benne más, mint a koporsó, két kard és néhány festmény. Egy neki szentelt honlap felhívja a figyelmet arra, hogy a hercegnek sem arcképét, sem születését nem ismerjük, és még az is kétséges, hogy az itt látható holttest az övé. Még a fia által a királyi fenség magasából idehelyezett kőtáblát is szétzúzta egy német bomba 1939-ben.

Missziós néprajzi kiállítás

Jeremi Wiśniowiecki herceg bebalzsamozott teteme

Miután bejártam a mondott helyeket, vettem némi perecet a templom előtt, mert ismét nagyon megéheztem. Pechemre sehol nem volt eldugott ebédlőpad, és mindenütt szépen felöltözött sétálók bukkantak fel. Elindultam lefelé, de csak a keresztúttá kiképezett turista- illetve zarándokösvény mellett tudtam leülni egy fatörzsra. Itt ismét hallhattam sok udvarias szájból, hogy "Smacznego", azaz "Jó étvágyat." (Még Kakaslomnicon, a lengyel leányokkal beszélgetve kellett a "Dobrú chut'" mellé ezt is megtanulnom.) A szokásos vajas-szalonnás-sajtos rátétet egyensúlyoztam a meglehetősen vékony, de foszlós pereceken, és nagyon hamar lecsúszott. Ezután óvatosan folytattam utamat a hegy lábánál lévő Nowa Słupia felé. Odalenn a Szent Imrét formázó egyszerű kvarcitszobor minden vonása elmosódott mostanra az esőn (be is fedték, hogy ne kopjon tovább). A helyiek azt tartják, hogy a kőből faragott zarándok-herceg minden évben egy homokszemnyivel közelebb kerül a kolostorhoz. Mire odaér, és megcsókolja a kereszt szent fáját, éppen vége lesz a világnak.

A "királyi vándor" szobra

Ahogy a végére értem az éles kövekkel teli, kirándulók járta zarándokösvénynek, leültem egy rönkpadra, és tisztességgel megebédeltem. Aztán kicseréltem a fékpofákat. Délután három lehetett, és még mindenképpen meg akartam nézni egyet-mást. A hegy tövében, Nowa Słupiában várakozásaimnak megfelelően egy tisztes, újféle múzeum mutatta be a Szentkereszt-hegység kohászatának történetét. Mégsem mentem be, mert hiába nézelődtem az előcsarnokban, senki oda sem szagolt felém. Ehelyett bevásároltam, és egy részeg vásárlótól begyűjtöttem a lengyeltudásomat illető első elmarasztalást. Mivel elég sokáig válogattam, őkelme alig győzte kivárni a sorát, és így kezdte a rendelést: "Milyen nyelven szólaljak meg? Németül, franciául?" Azaz hogy a külföldinek mindent szabad. Persze a részegnek is, tettem hozzá magamban. De egyébként sokkal több bókot kaptam utam során, mint efféle majmolást. Ezután lendületből elgurultam a térkép jelölte Mária-szentély helyére, Godówba.

A szentély és a kegykép

Keresztút

A Szentkereszti Golgota

Ez egy vadonatúj templom, 1983 és 1988 között épült, és legfőbb nevezetessége egy Mária-kegykép másolata. Mivel az ezt tartalmazó oldalhajóban (?) éppen folyt az istentisztelet, nem tudtam odabenn körülnézni, ezért a szentély melletti keresztutat és parkot jártam körbe - kicsit lassítva az eddigi tempón. Eredeti stílusú, a hazai neogótikát idéző faszobrok mutatták be a szokásosnél élénkebben az Üdvözítő szenvedésének különböző stációit. De a legmegkapóbb látványt kétségkívül a 33 méter magas, a síkon egészében kőből épített Szentkereszti Golgota kínálta. Vallási és nemzeti vértanúság fonódott egybe a vörös kőtömbökből emelt piramis termeiben és folyosóin. Az egyikben a Szibériába hurcolt lengyelek, a másikban külön a ferencesek, domonkosok és már nem is tudom, milyen egyéb szerzetesi és papi csoportok rendeztek be emlékhelyet bebörtönzött, meggyilkolt hittestvéreiknek. Ez a rendhagyó kálváriahegy a jelek szerint ma is épül, de csak olyan ütemben, hogy látogatható maradjon. Az oromzaton huszonöt címersas idézi fel a múltat, és a legfelső szinten pazar kilátás örvendezteti meg a vándort.

Papi, szerzetesi vértanúk emléktáblái

Kilátás a kőpiramisról

Itt már fél hét felé járhatott: nem is maradt másra idő. Egy ideig latolgattam egy tóparti alvást, de letettem róla, látván, hogy fürödni tilos, a part végig ki van kövezve, és a víz erősen algás. Egy tisztább vizű tavacska partján pedig már letáborozott egy víg társaság. Kár, hogy nem találtam itt táborhelyet, mert a közelben van egy nevezetes sziklarezervátum, és talán a sátorban, nyugodt körülmények között nem ugrottam volna át az útikönyvnek róla szóló lelkes bekezdéseit.

Tározó Krynki mellett

Így azonban csak átruccantam a túlpartra, ahonnan szebb alkonyi vörösre festődtek a parti házak, aztán Lubienia felé vettem az irányt. Miközben a temetőben próbáltam vizet venni, egy nő felvilágosított, hogy csak kút van, és a vize nem iható, de ha betérek a közeli fogadóba éjszakára, nem látok hiányt semmiben. Komolyan ajánlgatta is a kultúrhelyen alvást, mert "nagyon elszaporodtak mostanában az útonállók, akik elvágják az emberek torkát." Én meg nagyokat bólogattam, hiszen minek azt mindenkinek az orrára kötni, hogy a térképen Iłżai-erdőnek nevezett zöld terület jobban vonz engem, mint három fogadó. Vizet azonban nem találtam, így csak takarékosan tudtam zuhanyozni.

Szerencsére nagy rengeteg ez az iłżai erdő, és jó sokáig gurulhattam, majd talpalhattam benne, míg a félhomályban végre úgy éreztem, hogy nem fenyegetik éles kések a torkomat. Előttem egy bozótos, járhatatlan irtás, az aszfaltút felől pedig egy kidőlt fa körül felburjánzott sarjtömkeleg őrizte álmomat. De a legjobban az időjárás: mert éjféltájban megérkezett egy nagy felleg, és egészen másnap délig folyamatosan paskolta nagy kövér csöppjeivel a sátrat.