előző nap a főlapra következő nap 16. nap: VII. 16. (csütörtök) 1100 - 2300
Kakaslomnic (Vel'ká Lomnica) - Matlárháza (Tatranské Matliare) - Barlangliget (Tatranská Kotlina) - Bachleda-völgy (Bachledová dolina) (zsákutca) - Szepesbéla (Spišská Belá) - Toporc (Toporec) - Toporci-nyereg (Toporecké sedlo)
54 kmÖt órányi alvás után arra ébredtem, hogy nyakamba permetez az eső. Finom langyos eső volt: ha nincs rajtam a (kibontott) hálózsák, tán még fekve is maradtam volna. De így kénytelen voltam a sátor sarkából előhalászni ennek és a derékaljnak a zsákját, hevenyében beléjük gyűrni őket, majd a szárítókötélről lekapdosni a szellőző szennyest, és egy szappant magamhoz véve beállni a zuhanyzó menedékébe. Itt végeztem el a mosást (csapkagylóban), majd ahogy az eső rákezdett, az öblítést is ráhagyhattam a bejárat fölött lévő ereszkifolyóra. Kár, hogy erről nem készült fénykép, mert alighanem bejárta volna a világsajtót; így azonban csak néhány korán kelő tábortárs csodálta meg leleményességemet. Mire elállt a zápor, nagyjából kimostam minden ruhámat. Szárítás végett visszaakasztottam őket a kötélre, miután az azt tartó fákat lehetőség szerint addig ráztam, amíg volt rajtuk víz.
A srácok még az igazak álmát aludták, mikor eszembe jutott, hogy ezen a kultúrhelyen konyha is van, így főzőcskézhetek kedvemre, nem az én gázom fogy. Nosza, a nagy lábosba főzni való tészta került, majd rá sajtkocka, a bögrébe tojásrántotta, a serpenyőbe pedig jól megfűszerezett lecsóalap - és csakhamar kész is volt az ínycsiklandó elegy-belegy turistareggeli, aminek illatára a félholtak is fölugranak. Nos, az én fáradt útitársaim eszerint közelebb voltak a halálhoz, mint az élethez, mert elég sokáig kellett nekik könyörögnöm, hogy "kész a reggeli," "hétágra süt a nap" stb., mire kikászálódtak belül is vízcseppes sátrukból. Eközben én akadozó beszélgetésbe bocsátkoztam két lengyel leánnyal az esőházikóban - aztán mikor megreggelizvén eltávoztak, előszedtem a lengyel szótárat, mert ők néhány kulcsszót nem értettek sem szlovákul, sem oroszul. Mire kiegészítettem szókincsemet, az enyéim is megjöttek, és közösen betermeltük langyosodó csemegénket.
Ezután a felszerelésemet vettem szemügyre, közelebbről a cipőmet. Bár otthonról is egy nagy szakadással hoztam el, a tegnapi túra végleg szétzilálta: papír talpbélése felszívódott, alsó varrása szélesen fölfeslett, és mindkét talpmerevítő fémlemeze előkandikált. Noha Lengyelországból hazajövet még legalább egy határhegységbe be akartam ugrani, semmiképpen nem léphettem benne emberek közé. Tehát ezer kilométeren át ballasztként cipeltem volna magammal a cipőt egyetlen hegymászás kedvéért - de valószínűbb, hogy potyára, mert nála még a szandál is alkalmasabb volt a hegymászásra, úgyhogy éppen a hegyek alján hajítottam volna ki. Ezt a pillanatot minden szempontból érdemes volt előrehozni. Kinyertem hát belőle a fűzőt, és a maradékot kegyelettel elhantoltam az Eurocamping kukájában. Így persze egyetlen pár, kultúrhelyekre is szánt szandált kellett gyűrnöm-nyúznom, amitől több pántja is leszakadt a talpáról - de hiszen nem véletlenül húzta a puttonyomat a görbe zsákvarrótű és a kis laposfogó! Hazaérkeztemig a négy kritikus (sarokközeli) pánt közül hármat visszavarrtam, és végül ebben a javított, de különben igen erős és derék szandálban másztam meg a Sasok útját a Lengyel-Tátrában - néhány kilométerrel nyugatra ama helytől, ahol most álltunk.
Favágók és munkatársaik
Sok tolás
Nekünk pedig immár Lengyelország lett a közvetlen célunk. Úgy terveztem, hogy a Magas-Tátrát körbefutó országúton majdnem Zsgyárig hatolunk, s onnan a sípályás Bachleda-völgy egyik szekérút járta hágóján át megmásszuk a Magurát, majd legurulunk Szepesófalura. Fölkerekedtünk tehát (a körülményekhez képest emberi időben), és kijelentkeztünk a kempingből. Hátsó csomagtáskámon gumipókok és sátorrudak furfangos rendszerével leszorítva illetve felfüggesztve ott fityegett a száradó ruhám. Matlárháza előtt meleg eső vert végig rajunk, az idő fülledtté vált, ezért a szárítást elnapoltam, és jómagam is esőkabátba bújtam. Szép lejtők röpítettek Barlangligetig (Tatranská Kotlina), ahol a Magas-Tátra (közelebbről a tényleg mészkőből felépülő Bélai-Tátra) egyetlen látogatható barlangja várt volna minket ezerhétszáz méteres hosszúságban. Mi viszont beértük volna egy bevásárlással, csakhogy a kisboltot zárva találtuk. A fiúk élelemkészlete a vésztartalék szintjén állt, ezért a Bachleda-völgy alján, ahol meredekebb kaptató sejlett, előszedették velem a gázfőzőt, és konzervet melegítettek.
Ebédhez készülünk az úton
Innen vigasztalanul szemerkélő esőben feltoltuk gépeinket a kihalt síközpontig, s onnan balra tértünk, ahogy a térkép szerint a kerékpárjelzés is haladt. Az azonban egy éles kanyarban elfogyott, és csak a mellette futó sárga gyalogjelzés hívogatott tovább egy borzalmasan meredek völgytorokba. Nagyon is elképzelhetőnek látszott, hogy vagy reménybeli kerékpáros ösvényt jelölt a térképem, vagy pedig ott volt az - amíg be nem építette, magánútjává nem tette valamelyik frissen odatelepült gazdag ember. Nekünk nem volt kedvünk magánterületen átvágni, szabályos átjárásként pedig csak a gyalogösvény kínálkozott. Ezen nagy ricsajjal néhány gyerekcsoport indult meg fölfelé - hát utánuklopakodtam. És elhűlve láttam, hogy az út még száraz időben is gyötrelmesen izzasztó lenne, nem hogy most, mikor egyet lépünk előre, kettőt csúszunk hátra. Egymagamban talán így is nekivágtam volna, de társaimat nem akartam két órányi fogcsikorgató tolásra kényszeríteni a mintegy 1100 méteren lévő nyeregig. Nehéz szívvel visszafordultunk hát ebből a komisz völgyből, és mivel másutt sem akadt járható út észak felé, feladtuk a hágó megmászását. Az úttalan, rögös sípályán való feltolásról már én beszéltem le a fiúkat. Szégyenszemre visszagurultunk az eddig megjárt úton Barlangligetig, s onnan tovább, Szepesbélára. Az ég persze fokozatosan kitisztult, avagy csupán kitekertünk a felhő alól. A lejtőn egyszer álltunk meg, mégpedig egy javítás kedvéért: Szilárd elsőagya szorulni kezdett. Ettől először nagyon megijedtem, de szerencsére alaptalanul, mert nem a golyók vástak el, hanem én magam voltam az, aki egy korábbi defektjavításkor levezényeltem a visszacsavarozást, mely az agy túlszorításával végződött. Most tehát visszalazítottuk, és be is zsíroztuk lovunk egyik legfontosabb alkatrészét, úgy rúgtattunk tova.
Szepesbélán betértünk egy kisboltba, ahol bizony kérni kellett volna az árut. Szlovákul. Társaimban a hiúság lebírta az éhséget, így egy rúd kolbásztól eltekintve nem is igényelték, hogy legyek a szájuk. A bolt előtt (érdekes horpadásban, tán lebetonozott egykori patakmederben) egy nagydarab cigány dohányt vagy rávalót akart lejmolni tőlem (két magyar szóval és kézjelekkel), de a körülállók leintették (szlovákul), amit ez úton is köszönök nekik. Társaim tehát még egyszer vásároltak a nagy Jednotában, aztán kiültünk uzsonnázni a pazar, látványos és hangulatos temető elé a padokra. Most bőségesen kárpótoltuk gyomrunkat az eddigi szűkös ellátásért, és jó hangulatban indultunk tovább ama hágó felé, amely az elsőnek kiszemeltnél jóval barátságosabban, 800 méteres magasságával és aszfaltútjával hívogatott már reggel is - de én mindenáron általam járatlan tájakra törekedtem. Ez a hágó Toporc fölött található, és egyszer már aludtam ott. Most sem volt olyan célunk, hogy továbbmenjünk, mert az útminőség nem tette lehetővé az éjszakai utazást.
Komótosan másztunk tehát egyre följebb, amit a most vásárolt (vékony héjú, zacskós) tojás mindenesetre megköszönt a sisak oltalmazó mélyén. Csak egy rövid szakaszon tudtunk valamennyire felgyorsulni, amit hirtelen, éles kiáltás jelzett a hátam mögül. Áron a szürkületben elvétette egy ártatlannak tűnő, sekély kátyú peremét, és a porban kötött ki. Egy darabig feküdt ott, én meg szólongattam, és a lelkére kötöttem, hogy ne akarjon hirtelen felállni. De nem tört el semmije, enyhe horzsolásait is hamar elláttuk. Gondtalanul haladhattunk volna tovább, ha ebben a pillanatban fény nem derül egy sokkal nagyobb szerencsétlenségre. Áron iratai elvesztek, csekély mennyiségű pénzzel együtt - nem itt, hanem még odalent, a Jednotában vagy a temető előtti padon. Tíz órára járt az idő, értelmetlen lett volna visszagurulni érte; és mielőtt a rendőrséget riasztottuk volna, feltétlenül át kellett vizsgálni a csomagjainkat. Bevettük tehát magunkat a nyeregbe, a szokott helyen hálószobát készítettünk: ők sátrat, én matracot. Még ilyenkor is berregtek mellettünk kósza személyautók, de fedezékünk olyan pompás volt, hogy harminc méterről sem vettek észre. A főzést reggelre hagytuk, a holnapi szakasz pedig egy szepesófalui kitérővel nyúlt meg - hiszen ami Szlovákiában veszett el, azt itt is kellett bejelentenünk. Kétszeresen is balszerencsés nap állt mögöttünk, de magát a túrát nem fenyegette veszély, és a csontjaink is épek maradtak. Csak öt-hat tojás repedt szét és került át folyékony alakban a Tátrában talált lapos műanyagdobozba - de rájuk amúgy is sor került volna.
Nagyítható térkép a Google honlapján (új ablakban)