előző nap a főlapra következő nap

23. nap: VII. 23. (csütörtök) 7⁰⁰ - 19⁴⁵
Brynica - Oblęgorek - Miedziana Góra - Bartków - Belno - Michniów - Bodzentyn - Św. Katarzyna - Łysica.
77,9 km

A Bobrza patak

Reggelre a paskoló eső teljesen elállt, csak a bokrokon himbálózott még emlékeként sok kövér vízcsepp. Lebontottam a sátrat, azon vizesen elcsomagoltam, aztán kitoltam mindenemet a játszótérhez. Szép tiszta idő volt, érezni lehetett a nemrég átvonult hidegfront jótékony hatását. Ez főleg a hűlésben és a relatív páratartalom gyors csökkenésében nyilvánult meg. Mivel a száraz levegő könnyebben melegszik és hűl is, a hőingás nagyobbá válik, de a hőség sem olyan elviselhetetlen a száraz levegőn, ahol ennek megfelelően az izzadság elpárolgása is sokkal gyorsabb. Lényegében ez okozza a jobb közérzetet hidegfront után, illetve ez eredményezhet torokszárazság-érzést az arra érzékenyeknél.

Fürdőtavacskám

Itt gyorsan főztem némi tésztát, rá meg vagdalt fűszeres húsfélét és tojásrántottát tettem, és úgy habzsoltam be. Aztán egy gázlónál lemostam a láncot, és útnak eredtem első célom, Oblęgorek falucska felé, ahol a hálás lengyel nemzet 1900-ban egy szép kúriát ajándékozott a negyedszázados írói jubileumához érkezett Sienkiewicznek. Sajnos a térképre eléggé hányaveti módon vannak odadobálva a helynevek, és nem is mind - de mint mondtam, ez aligha volna lehetséges, minthogy ezen a tájon is inkább dűlők és falurészek követik egymást, mint hazai értelemben vett klasszikus falvak. A helyszínen nincs is kitáblázva a legtöbbjük iránya: ki-ki találja meg őket, ahogy tudja. Végül a folyópartról egy Przyjmo nevű helynél kijutottam egy nagyobb útra, úgy fogtam meg Oblęgoreket.

Díszes vasfeszület. A környéken egy másiknak a (helyesírási hibás) felirata így végződik: "Szélvésztől, éhínségtől, tűzvésztől és háborútól őrizz minket, Istenünk." A hiba az volt, hogy az "od głodu" (éhségtől) szóból az ajakkerekítéses w-nek ejtett ł hang írásban kiesett. Hasonló hiba a már látott Heródes-faszobor alatt is látható volt, és a "król" (király, ejtsd: krul) szó fonetikus leírásában állt.

Oblęgorek

Sienkiewicz egykori villája

Huszáralak az oromzaton

Sajnos az idős platánokkal és egyéb fákkal környezett, kis dombon lévő múzeum (amely az útikönyv szerint gazdagabb anyagot állít ki, mint az írófejedelem szülőháza az innen kétnapi biciklizésre lévő Wola Okrzejskában) bezárt, mégpedig bosszantó módon éppen egy hete. Megkérdeztem, hogy egy hónapon belül kinyitnak-e - és azt felelték, hogy talán egy év múlva, de az sem biztos. Jókedvű munkások és biztonságisok anekdotáztak magyarországi élményeikról, mikor látták, hogy értem őket. Egyikük pl. három évig épített nálunk lakótelepeket azokban az években, amikor én születtem. Kádárról és a Kőbányai világosról ismertek akkoriban bennünket. Én meg fájó szívvel elbúcsúztam Sienkiewicztől, és megpróbáltam visszajutni valami nagyobb útra, és azon folytatni az otthon eltervezett hurkot Kielce körül.

Utam működő kőbányák vidékére vitt, a varázslatos nevű Kostomłotyba, ami alkalmasint onnan vette nevét, hogy lakói a középkorban marhalábszárcsontokkal csépelték a gabonát - legalábbis egy 1979-es nyelvészeti tanulmány szerint. Én elsősorban nem kő-, hanem rézbányákat kerestem errefelé, jobban mondva a bányászati múzeumot Miedziana Górában, de mikor itt szerencsésen átkeltem egy építés miatti forgalomkorlátozáson, sehol nem láttam kitáblázva, így továbbgurultam északnak, a 750-es út felé. Itt belebotlottam a samsonówi vashámorba, amelynek helyén 1598-ban épült az első olvasztó, majd a nagy iparfejlesztő, Stanisław Staszic kezdeményezésére a XIX. század elején hoztak a kor színvonalára, felszerelve pl. hengeres fújtatóval, amit vízikerék és gőzgép hajtott. Főleg hadiszereket készítettek itt (sisakokat, vérteket, lándzsákat stb), de építkezési és díszítési felhasználásra is termeltek. A század közepére többször leégett, és utoljára, 1866-ban romba dőlt, majd az I. világháborúban az osztrák hadsereg tette teljessé a pusztulást. 1983-ban aztán romként konzerválták és megnyitották a látogatók előtt.

Kelet felé haladva aztán belefutottam Lengyelország egyik legkorosabb tölgyfájába, Vén Bartekbe. A falut, ahol nőtt, talán őróla nevezik Bartkównak. Korlátok közt, emléktárgyakat árusító őrtől védve terjesztgeti fatörzsnyi ágait az égnek, melyek alsóbbjait számos vaspózna támogatja már, és törzsén is kéregpótlások láthatók. Magassága harminc, derékban mért átmérője mintegy három méter. Kora a legfrissebb kutatások szerint hétszáz év alatt marad, de régebben ezernél is idősebbnek gondolták. Az utóbbi százegynéhány évben megsebezte istállótűz, szélvész, villám; ezen kívül erősen korhad, és az egyik irányba dőlni is kezd. Tíz éve villámhárító berendezést is szereltek melléje. Az őrrel arról beszélgettünk, hogy miért hívjuk mi a lengyeleket így és nem polákoknak - nos, valószínűleg azért, mert a hozzánk legközelebb lakó törzs(ük) a lędzian (lendzsán) volt, és nyelvemlékeinkben gyakran szerepelnek ehhez közel álló alakban, lengyenként. Vén Bartek ezeket az okleveleket és krónikákat is láthatta megszületni, most pedig az ő tisztes alakját szemlélve röppen vissza a múltba az emberek gondolata.

Innen egy bauxitszínű s tán -tartalmú földdel összekent aszfalton, alsóbbrendű úton próbáltam kikerülni a 7-es útnak a térképemen épülő autópályaként megjelölt szakaszát. Errefelé is jöttek-mentek a földes dömperek, helyenként holdbéli tájon át araszolva terhükkel. Az autópálya széles, lomha csíkja egy ponton derékszögben metszette az útvonalamat. Aztán Kamionkinál visszaértem a főútra, és miután sikertelenül próbálkoztam Krzyżkánál az áttöréssel Michniów felé, egészen Berezówig hatoltam, mire sikerült a 751-esre fordulnom. Az út szélén egy fatörzs-bütüt utánzó, de kőből készült dombormű őrizte azon erdészek emlékét, akik ezekben az erdőkben harcoltak és estek el a náci tombolás éveiben.

Csakhamar elértem a michniówi emlékparkot, amely részletesebben is bemutatta, miként próbáltak errefelé a hitleristák egész falvakat kiirtani, így állván bosszút az erdőből ki-kitörő partizánok okozta veszteségeikért. Egy-egy kereszt, emlékkő hirdette, melyik faluban hányan estek áldozatul a népirtók dühének: például Lipnikben és Wiśniowában 140 házat perzseltek föl és 84 embert mészároltak le hathónapostól hetvenhét évesig. És ez már a kétségbeesett hátrálás idején, 1944 szeptemberében történt. Korábban inkább a hideg, számító akarat vezérelte őket: tudatosan igyekeztek a német életteret a szlávság irtásával tágítani, és több helyre el is kezdtek a német telepeseket behozni. A pár teremből álló múzeum látogatása ingyenes, képanyaga sokkoló: mindenkinek ajánlom a megtekintését.

A Szentkereszt-hg. vértanúinak emlékkápolnája

Kilátás a kápolna mellől

Valamivel délebbre, egy nagyobbacska domb gerincén kápolna állított emléket a Szentkereszt-hegyvidék hős lakóinak, akik az 1939-45 közti időszakban a Honi Hadsereg (Armia Krajowa) kötelékében küzdöttek a megszállókkal. Ez a szervezet a lengyel partizánok jó részét tömörítette, és bár a kommunista uralom igyekezett utóbb elhomályosítani a szerepét, eltörölni nem tudta. Ennek a túrának egy későbbi szakaszán még találkoztam a fegyvereikkel.

Jellegzetes út menti feszület, ezúttal zászlókkal.

A következő állomásom Bodzentyn volt, ahol a krakkói püspökök XIV. században épült palotájának romjai láthatók. A grunwaldi csata előtt Jagelló litván fejedelem és lengyel király itt haladt át a Szentkereszt felé tett zarándokútján. A reformáció esküdt ellensége, Jakub Zadzik püspök a XVI. században ide záratta a kálvinistákat és az ariánusokat: az egyik ilyen foglyot állítólag addig éheztették, míg meg nem ette saját eretnek könyveit. - A következő századok sorra átigazították a pompás rezidenciát, de mikor megépült a kielcei püspöki palota, jelentősége csökkenni kezdett. 1789-ben, a már megcsonkított Lengyelország védelme érdekében magtárrá és hadikórházzá alakították - amellett, hogy a püspöki javakat is államosították. 1814-ben végleg elhagyták, és a környékbeliek hordani kezdték a köveit a házaik építéséhez. Csak 1902-ben helyezték műemléki védettség alá: ezután falait konzerválták, és romként mutogatják.

A városkában találtam egy működő nyomóskutat, majd útnak eredtem délnyugat felé a 752-es úton. Előttem pedálozott egy tisztes hölgy, aki, mikor megelőztem, hangos "Szczęść Boże!" kiáltással köszönt rám. No erre meg kellett állni és szóba elegyedni. A beszélgetés során az önöző formát megtartva végig kisasszonyomnak (waćpanna) neveztem, s ő e kifejezés régiességén valószínűleg ugyanolyan jól mulatott magában, mint családi állapotának akaratlan megváltoztatásán. Mikor este erre ráébredtem, fejemet vertem a sátor falába, mondván: így jár, aki több Sienkiewiczet olvas, mint mai társalgási zsebkönyveket - egyszerűen nem jött számra a közkeletű "asszonyom" (pani) megszólítás. De így is nagyon a szívébe zárt: adott néhány szentképet, megáldott, és hogy ne essen bajom, még meg is sózott a biciklimmel együtt. Ez a szokás alighanem valami babona, noha a só a római katolikus "szentelmények" sorából kerülhetett a nép kezébe - de ezek a másodrangú szertartások többségükben maguk is pogány népszokások megkeresztelt változatai. Mondtam is a hölgynek, hogy miért nem sózott meg korábban, mert akkor tán nem lopták volna el a gázfőzőmet - de ő csak nevetett, és lelkemre kötötte, hogy vigyázzak a kamionok között.

A mára szabott gurulás Szentkatalinban (Święta Katarzyna) ért véget, ahová (valószínűleg egy régi pogány kultuszhely ellensúlyozására) a XV. században bernardinus szerzeteseket, illetve később apácákat telepítettek. Magát a kolostort az útikönyv szerint nem lehet látogatni, mert a szigorú rendi szabályzat erre kevés módot ad, de kívülről odalátni a jó karban lévő épületek többségére. Itt végre utolértem a robogós felvezetéssel nekem is tempót diktáló biciklis csapatot. Ők megálltak egy táborhelynél, én viszont nekiveselkedtem az utolsó emelkedőnek (tolva). Elhaladtam egy Szent Ferenc nevét viselő kis fakápolna mellett, amit egy medencébe befogott forráshoz építettek. Itt még elég sok kiránduló csoportosult, és néhányan engem folyamatosan előzgetve indulnak vala a hatszáz méteres Łysica ("Kopasz") megmászására. Szerencsére már túlvoltunk a hat órai lélektani határon, mikortól az átlagturista gondolata már a vetett ágy felé száll - és persze az enyém is. A már inkább szemből utamba akadó emberek kandi tekintetétől és irigykedő somolygásától kísérve izzadtam és lihegtem az egyre barázdáltabb terepen, folyvást meredekebbé váló turistaúton. A légmozgás megállt, de a nyugodni készülő napnak itt a fák között már nem volt ereje - mert a hegyet a nevével ellentétben ma már erdő borítja.

Lihegj, ha már idejöttél...

Kőtenger

Odafenn már nem találtam senkit. A rajtakapatás elkerülése végett mégis húztam-halasztottam a sátorverést: körbefényképeztem, megvacsoráztam. A csúcson állított fakereszten vésett feliratú tábla hirdette: "Jézus Krisztusnak, a halhatatlan, örökkévaló királynak tiszteletét, dicséretét zúgja a fenyőrengeteg." El is kelt ide mind a kereszt, mind a tábla, mert a sokáig megőrzött néphiedelem szerint ez a hely boszorkányok gyülekezőhelye, és a hívásukra idesereglő ördögök felelősek a csúcs körül látható kőtengerekért. A tudósok szerint ugyan a negyedidőszaki fagy hasogatta szét a földtörténeti ókorból való kvarcitsziklákat, de mindenképpen jobb biztosra menni.

A csúcson (612 m)

Én viszont annak örültem leginkább, hogy az ördögök szántotta rögvidéket egészen belepte már az erdő, így az est leszálltával végre fölverhettem sátramat a déli lejtőn, ötven méterre a gerincen futó turistaúttól. Néhány szederindát utólag kellett kirángatnom a sátor alól - bizony van még mit tanulnom. Aztán bemásztam, hogy megírjam az útinaplót, de a fülledt, álló levegő kikergetett a szabadba, a legyek közé. Itt írtam meg az SMS-t, majd megzuhanyoztam és visszabújtam pihegni - mert alvásnak nem nevezném a dolgot. Aztán hajnali fél kettőkor végre megjött egy hűs esőcske: lámpát gyújtottam, naplót írtam, és végre álomba merültem.