előző nap a főlapra következő nap

25. nap: VII. 25. (szombat) 13⁰⁰! - 22³⁰
Lubienia - Iłża - Skaryszew - Radom - Jastrzębia - Brzóza - Warka.
104,2 km

Egész éjjel zuhogott az eső, és csak déltájban állt el úgy-ahogy. Nem estem kétségbe, hiszen tudtam, hogy ilyenkor senki nem jön felém, ezért hol csak hevertem a sátorban, hol olvastam az elektronikus formában nálam lévő Tűzzel-vassalt. (Ez a magyar fordításhoz képest többleteket tartalmaz, alighanem azért, mert Sienkiewicz eredetileg egy folyóiratban közölte.) Majd meg reggelit készítettem, és odabent egyszerre el is költöttem. A késedelem már sokkal kényelmetlenebbül érintett - csak azzal vigasztalhattam magam, hogy végre kipihenhetem magam a megelőző izomfacsaró menetek után. Leginkább azért akartam megvárni az eső elálltát, hogy némiképp lerázhassam a vizet a sátorról, mielőtt elteszem.

Mindenekelőtt eldöntöttem, hogy ebben a csapadékos időben nem merészkedem földútra még itt sem, ahol végre alkalmam nyílt volna némi erdei csatangolásra. Sőt úgy határoztam, hogy a kései indulás ellensúlyozására igyekszem magasabbrendű úton haladni. Ezzel le is mondtam a Kazimierz Dolny irányába tartó kis forgalmú utak hálózatáról. Ezeken úgyis csak akkor tudtam volna tájékozódni, ha lépten-nyomon előszedem az útikönyvet, ami a bármikor megeredni képes eső miatt nem volt biztonságos. Egyébként egyetlen nejlonzacskóval védtem könyvemet a kisebb esőktől, illetve rendesebb időjárás esetén csak odaállítottam a kosár elejébe. A fényképezőt alapjáraton egy ráhelyezett zacskó óvta a nedvességtől, és ha tényleg megeredt, akkor bele is bújtattam.

Iłża tornya

A 9-es főútra visszatértemkor egy szép kék tábla jelezte, hogy a szentkereszti vajdaságot elhagyva átléptem a mazowszeibe. Első megállóm (ami a nap folyamán az egyetlennek is bizonyult) Iłża várának romja volt, amely régóta a krakkói püspökök tulajdonában állt. A helyben található ismertető szerint az őrtornyot a XIV. század első felében emeltette egy Jan Grot nevű püspök, majd utódja várat építtetett köré, és a várost is fallal vétette körbe. Később reneszánsz erőddé alakították - a falakat lebontva, majd újra felhúzva; ekkor bástyákat építettek hozzá, és a XVII. században alsóvárat is. Ebben lakott a sztaroszta és a szolgaszemélyzet, itt voltak a gazdasági épületek és az istállók is. A felsővárat is kicsinosították, az öregtoronyra fémsisakot helyeztek. A kaputoronyban kis kápolnát rendeztek be, a város felé nyitott ablakkal, hogy az benne mondott misét onnan is lehessen hallani. - Aztán a várat 1655-ben megrongálták a svédek, és ezt követően hosszas javítgatások következtek. Lengyelország utolsó felosztása előtt az ún. négyéves országgyűlés Iłża várát állami tulajdonba vette, azaz tulajdonképpen lefoglalta a kincstár javára. Ekkor végezték rajta az utolsó állagóvó munkálatokat, és mikor az osztrák megszállók kórházat rendeztek be benne, már romos állapotban volt. A pusztulást az osztrák csapatok kivonulása örömére rendezett vigalom során támadt tűzvész tette teljessé. (Tudniillik a napóleoni háborúk után Lengyelország e vidékei orosz fennhatóság alá kerültek, de ezért igazán nem kellett volna örömünnepet tartani.) A világháborúkban is tovább pusztult, és csak 1990-ben kezdődött meg a helyreállítása.

A központi domb körül terjedelmes várárok húzódott: alkalmasint a közelmúltban irtották ki a bozótot. Jó sok turista bóklászott az embernyinél magasabb romok között. Jelképes belépő fejében fölmehettem a kilátóként használt őrtoronyba, ahonnan fenséges kilátás nyílik a városkára és a távolabb sorakozó falvakra - mintha egy terepasztalt szemléltem volna felülről.

Innentől már csak hajtottam északnak, és konokul pedálozva megpróbáltam helyrehozni a késői indulást. Egy-két technikai és lakomázási megállóval öt órára elértem Radomba, ahol ugyan lett volna mit megnézni, de a párás levegő és a közelgő újabb eső miatt nem kerestem meg sem a falumúzeumot, sem a templomokba nem néztem be. Bár csakugyan bántó közelségben vannak a történelmi belvároshoz a lakótelepek, leginkább tágas terek, virágos közterületek és a színesen felújított házak kerültek a szemem elé. A városba bemenet egy esküvőt, kifelé meg egy hasas felhőt figyeltem nagy érdeklődéssel.

Esküvő Radomban

Jan Kochanowski szobra

És ahogy valamivel hat óra előtt elhagytam Radomot, csakugyan leszakadt az ég. Szerencsére minden felszerelésem vízhatlanul el volt csomagolva, ezért zavartalanul átadhattam magam a paskoló langyos esőfüggöny okozta élménynek. Az egész túra folyamán először kaptam a nyakamba sok vizet, és úgy adódott, hogy egyáltalán nem akartam kikerülni. Sőt afféle ruhamosásnak tekintettem, és nagyon jól szórakoztam közben. Ez nem valósulhatott meg a sildes sapka nélkül, amely megszabadított a szemembe nyúlkálás kényszerétől. Itt már valósággal kergettem a felhőket, hogy ami koszt és izzadságot az egyik rajtam hagyott, a másik lehozza.

Elvonuló zivatarfellegek

Brzóza

Egy közepes bevásárlás után, melyhez fél kiló rókagombát is hozzácsaptam egy út menti árustól, estére elértem a Pilica mellékét. Vízben bővelkedő, fenyves, majd nyárfás jellegű erdőben haladtam a szürkületben, bár egy tábla óvatosságra intett: az erdő lassan nő, de gyorsan ég. Elégedetten vettem tudomásul a kijelző üzenetét, hogy a késői indulás ellenére sikerült száz kilométer fölé kerülnöm - persze azon az áron, hogy út közben nemigen néztem meg semmit. Az eső ugyan elállt, és langyos szellő kezdett fújdogálni annak jeleként, hogy másnap szép idő várható, de már késő lett volna kitérőt tenni a Studziankiban lezajlott páncéloscsata emlékművéhez. Ahogy megjelent előttem a Pilica hídja, a kihunyó alkonyi fényben lefotóztam az ég alját. Meseszép látványt nyújtott bodor felhőivel, a lágyan hömpölygő vízzel és köztük a holdsarlóval.

Egy alsóbbrendű úton balra tértem, hogy ne kelljen a feltehetőleg most is kinn üldögélő horgászok előtt elvonulva sátrat vernem a folyóparton. Az erdők itt már alhatatlanok lettek volna: magas, tüskés vagy indás aljnövényzet és vizenyős foltok tették lehetetlenné a bennük való úttalan mozgást és a sátorverést. Ezért nagy örömmel váltottam rá a harmadik szekérútra, amely a folyót célozta meg. Egy darabig fütyörészve, aztán elnémulva, végül dühödten fújtatva rángattam előre gépemet az egyre kevésbé járt, egyre tócsásabb csapáson, amely négyszáz méter után egynyomosra szűkült a szeder- és csalántengerben, majd teljesen elfulladt. Ledöntöttem a bicajt egy fatuskó mellé, és gyalog tettem meg a hátralévő kétszáz métert - és itt minden nyom megszűnt. Kiértem egy kaszálófélére, de előttem még mindig csak zsombékosok, füzesek, ártéri tájak derengtek az égbolt maradék fényében. Ha kivonszolnám is ide a bringát, még mindig beláthatatlan távolságban maradna a fürdőszobát kínáló folyó - ráadásul valószínűleg holnap ugyanezt kellene megtennem visszafelé.

Szégyenszemre visszafordultam hát túrámnak erről a szimbolikus mélypontjáról, és karmolásoktól sajgó bokával visszacuppogtam az aszfaltra, aztán minden teketória nélkül kióvakodtam a partra. Senki nem járt arra, így a harmadik horgászhelyen egyszerűen fölvertem a sátrat. Szúnyog nem zavart, így szép kényelmesen beleereszkedtem a langyos vízbe, és egy felségeset pancsoltam. A folyóágy itt is nagyszemű homokot kínált, a partján nádas és füzes nőtt. Biciklimet a sátorcövek alá fektetve, vacsora nélkül tértem nyugovóra valamivel éjfél előtt. A túlpartról diszkó hallatszott, a vízben halak fickándoztak.