előző nap a főlapra következő nap 4. nap: VII. 10., csütörtök.
Igló (Spišská Nová Ves) Lőcse (Levoča) Csütörtökhely (Spišský Štvrtok) Késmárk (Kežmarok) Szepesbéla (Spišská Belá) Toporc (Toporec).
91,9 km.
Korán keltem: hideg volt még, de menni kellett, mert a közelemben vadászok és favágók járta utak tekeregtek. Kikecmeregtem a fenyvesből, majd vízmosásos úton leereszkedtem az Ördögfő-nyeregbe. Itt reggeliztem az édesanyám sütte kenyér utolját zsírba-hússal ezek most fogytak el, de a szalonna és kolbász még tartott. A langyosodó, derült ég alatt visszanyertem életkedvemet, mikor a távolban megszólalt az első motoros fűrész. Tovább ballagtam lefelé az erősen lejtő piros jelzésen, amely egyben kék vagy zöld kerékpárjelzés is egészen Iglóig. Mesés a kilátás a Holubnica völgyére, mert az erdőt nagy tarvágások szeldelik át. Az úton sokféle keresztbefolyót láttam: némelyiket három rúd alkotta távtartókkal, másokat csak kettő.
Egy partosabb, traktoroktól járt hegyoldalon hajtűkanyar segítségével lebotorkálva már ott is voltam a farakások előtt. Egy kis forrás kínálta vizét szlovák felirattal: "Kik az úton siettek: álljatok meg, kortyoljatok egyet." A favágók nagyot néztek, de engedték, hogy átrángassam a gépet a kivágott és emelésre váró törzsek fölött. Az út aszfaltra váltott: nem volt már messze a város. Ide szép rálátást nyújtó mezőn keresztül, tíz óra tájban futottam be.
A belvárosban gyalogosok tömege kavargott: városnapok voltak éppen kirakodóvásárral, programokkal és szabadtéri cirkuszokkal. Nem volt nehéz eligazodnom, mert tulajdonképpen egyetlen hosszú utcáról van szó, melynek két házsora között az úttesten, a fasoron és a sétányon kívül most sátrak és bódék álltak sorban. Vásárolni nem akartam, mert a kínálat kevéssé volt jellegzetes; ehelyett betértem a Szepességi Múzeumba. Ennek természettudományi részlegén gyerekversikék közt néztek rám a vaddisznók, medvék, bölények és mókusok. Az ásványtár is színpompás volt. Aztán a történelemről kezdtek beszélni a tárlók: az ószláv népesség itt túlélte az avarok támadásait, és kitartott egészen a magyar állam kialakulásáig. A bányászat már az Árpádok alatt elkezdődött az önkormányzat magas fokán álló német telepesek révén, de virágzó korszakait a trónviszályok és felkelések meg-megtörték. Rezet és kevés nemesfémet bányásztak itt, majd a XIX. századra a vas lett a legnagyobb mennyiségben kitermelt fém. Először kéziszerszámokkal fejtették az ércet, majd puskaporral, dinamittal. Az emberi, állati, majd inkább vízi erővel működtetett ércfelvonókat nevezték német szóval gépelynek, amiből nyelvújítóink a "gép" szót megalkották.
Külön termekbe került a fizikai és fényképészeti gyűjtemény. A régi idők taneszközei közül két masszív iránytűt véltem a leglátványosabbnak. Ami meg az utóbbit illeti: a századfordulóra a nagyobb városokban kialakították műtermeiket a fotográfusok (csehek, németek, magyarok), és némelyikük a természetfotózást is művelte a korban meginduló turistaszervezetekkel együttműködve. Még Trianon után is virágzott itt a magyar turistaélet: ennek legjelesebb alakja és szervezője Hajts Béla volt, akinek domborműves portréja főhelyet foglalt el az egyik folyosón. Nagyon sok magyar nevet láttam régi képeslapokon, de mindennek már csak az emléke maradt: a vékony városi polgárság Trianon után nyelvet váltott és feloldódott a szlovák paraszti tömegekben. Az egyetlen magyar szó, amit hallottam, egy hazai rendszámú, tilosban parkoló furgon felől jött, miután kiszédültem a múzeumból és végigsétáltam a csecsebecseárusok és bőrdíszművesek között. Ezután a városközpont körül terelőúton araszoló autósor mellett kitámolyogtam a városból Lőcse felé.
A két várost összekötő nyílt és szemgyönyörködtető dombháton tehéncsorda vonult át előttem: a pásztor egy zsenge borjúcskát a hátán cipelt. Jobbról szép presztízsautók köszöntek rám egy lerakatból, érzésem szerint a hatvanas évek modorában.
Aztán begurultam Lőcsére, ebbe a csodálatos történelmi városba, amelyben a patríciusok fennmaradt házai az 1600-as éveket idézik, a templomok pedig még régebbiek. A fönti képen látható Thurzó-palota homlokzatáról leolvasható évszám (1904) a felújításé.
Mint a felső-magyarországi nagyvárosok többsége, Lőcse is szláv településre alapított német kolónia volt: büszke és erkölcsös nép lakta, amely saját bíráján kívül csak az Úristentől és a királytól félt. Szabad királyi városként képviselőt küldhetett a magyar országgyűlésbe, és földesúri jogokat gyakorolt több környékbeli falu fölött. Erős fala, árumegállító joga, többször is megerősített királyi kiváltságai, kereskedőinek vámmentessége és nem utolsósorban lakóinak szorgalma és élelmessége az ország gazdasági életének élvonalában tartotta Lőcsét egészen a XVI. század végéig. Akkor a háborúk, tűzvészek, járványok és a szomszéd városok versenye miatt a fejlődés megállt, de a békésebb idők beköszöntével a város újra Szepes vármegye közigazgatási és oktatási központjává nőtte ki magát. A köztéri tábla még megemlíti, hogy itt találtak új működési területre a Štúr-követők, akiket a szlovák nemzetiség jogainak képviseletéért a XIX. század első felében elűztek Pozsonyból.
Magyarok egyébként alig éltek Lőcsén, így érthető Mikszáth megjegyzése: "Bánatában iszik a magyar, s mi is csak magyarok volnánk, vagy mi... (Ámbátor bizony egyikük se tudott magyarul, még a magyar nevű Pálfalvi sem, csak az egy Hulik János törte a nyelvet egy kicsit.)" És ha már magyarság, idekívánkozik az 1500 körüli szabad királyi városok felsorolása a szlovák nyelvű ismertetőből: "Budín, Pešt, Šopron, Bratislava, Košice, Trnava, Bardejov, Prešov, Ostrihom, Stoličný Belehrad a Levoča" ahol is a két felismerhetetlen név Esztergomot és Székesfehérvárt takarja. A téma bővebb tárgyalást igényelne, s úgy lehet, angolul fogom megírni a szlovákiai túrák általános bevezetőjének részeként.
A Szent Jakab-templom felújítási kerítése |
Szállodák a főtéren |
Híres regénye, A fekete város cselekményében Mikszáth szájhagyománybeli elemekre támaszkodik, de kétségkívül hiteles az a Károly Róbert-féle határozat ("a lőcsei bíró vérének földszerző ereje van"), amelyre a regénybeli tanácsurak hivatkoznak, miközben haldokló bírájuk vérző testével szaladnak az alispáni földeken, igyekezvén minél nagyobb részt kihasítani belőle.
Épült 1615-ben, |
a XIX. század végén felújították. |
A sarkalatos erények |
Ez utóbbi részletet persze nem említi az az ismertető, amit a régi városháza épületében kialakított múzeumban vettem. Ide szokásom szerint becipeltem a csomagtáskákat. A magyar nyelvű idegenvezetés magnóról szólt a tanácsteremben, melynek falairól régi királyok és helyi nagypolgárok néztek le rám. Esküre emelt kezük fölött az Úr szava hangzik: "Szeressétek az igazságosságot, ti földnek fejedelmei"; alant pedig egy vörös ördögfej riogatja a gonoszokat a pokol tüzével. A szomszéd szobák is az igazságszolgáltatásról és a jog hatalmáról szóltak: az egyik bilincsekkel és kínzóeszközökkel, a másik vaskos törvénytárakkal fenyegette a rakoncátlanokat. A bírót munkájában tizenkét felesküdött tanácstag segítette: ennek nevében állították ki az okiratokat is. A tanács rótta ki az adót, igazgatta a város tizenkét kerületét és felügyelt a gazdaság egy-egy ágára, mint pl. a malmokra, a mértékekre és súlyokra vagy a bortermelésre. Egy negyvennyolc fős választott testület intézte a céhek és a kereskedelem ügyeit, a városi alkalmazottak (pl. a jegyző) fizetését, az őrszolgálatot és hasonlókat.
Az ítélkezésben a XIV. századtól a szász eredetű, de a magyar jogszokást is figyelembe vevő szepességi jogot alkalmazták, majd idővel a magdeburgi törvénytárat is. A városi tanácsnak pallosjoga volt, és a nyilvános kivégzések (kötél, máglya, kerékbetörés, felnégyelés stb.) útján rendesen élt is vele. A vallatás során a kínzás sokféle nemét alkalmazták, miközben egy fekete könyvbe írták a vallomásokat. Az alanti szekrénynek kisebb mása lehetett a "város tyúkja:" az az aranyakat tojó ládikó, amelybe a "nyelvbírságokat" fizették, legalábbis Mikszáth szerint.
"Itt készülnek az ítéletek és a példák, mert a bíró meg is cselekszi, amire másokat int." |
"Mindenki kíváncsi, de a díjat leróni nem akarja." |
Ez meg a deres a kisebb vétkekért. |
A lőcsei bíró és a tanács nevében... |
Okiratok és pecsétek |
Lőcse első említése: IV. Béla 1249-ben birtokhatárként jelöli meg a Lőcsére vezető országutat ("ad magnam viam, qua itur ad Leucham"). |
Elméletben persze nem annyira a bosszú és a pénz, hanem a "sarkalatos erények" vezérelték a tanácsot, melyek allegorikus alakjai a városháza falát díszítik. Ezek latin felirata fordítással a következő:
Temperantia est virtus cupiditates moderans A mértékletesség erénye a kívánkozást fogja vissza.
Prudentia est virtus accurate respiciens id quod in unaquaque actione decet Az okosság erénye körültekintően mérlegeli, mi az illendő az egyes cselekedetekben.
Fortitudo est fiducia et magnanimitas aut patientia et constantia A lelki erősség nem más, mint bizalom és nagylelkűség, avagy türelem és állhatatosság.
Patientia est fortitudo labores doloresque sustinens A türelem a fáradalmakat és fájdalmat elhordozó erő. (Ezt általában nem sorolják a sarkalatos erények közé.)
Iustitia est virtus suum cuique tribuens Az igazságosság erénye mindenkinek azt adja, amit érdemel.
A sárkányölő szent szobra a lőcsei Pál mestertől |
XVIII. századi oltár a hétfájdalmú szűz ikonjával |
Futurisztikus képeslap a századfordulóról |
Háromnyelvű településjegyzék 1930-ból |
1683. (vagy 1693.) |
1734. |
Ezzel a teljesértékű városnézést a mai napra befejeztem. Kipedáloztam a város fölé, egy mellékútnál megebédeltem, majd Csütörtökhelyen (Spišský Štvrtok) át Késmárk felé tartottam.
Búcsúpillantás Lőcsére és a kálváriatemplomra |
Gödör, beton, védőlepedők |
Szepesdaróc (Dravce) |
Ez a kút is a temetőben volt. |
Leibic (L'ubica), tűztorony |
Görögkatolikus templom, ukrán INRI-vel |
Aztán fél hét tájban beértem Késmárkra, abba a híres városba, amely az árumegállító jogért a XV-XVI. században hosszú és számára balul végződő viszályba keveredett Lőcsével. Lesz mit megtekinteni itt, mikor visszatérek, mert mostanra már minden bezárt. Először a temetőbe vitt az utam: pár régi magyar és német síremlék, jellemzően nagypolgároké, birtokosoké.
Aztán a városközpontot tekintettem meg, ahol turisták és helybéliek járkáltak az utcán, üldögéltek a vendéglők teraszán. Egy ház homlokzatán emléktábla: 1869-70-ben itt élt Hviezdoslav, a szlovákok legnagyobb költője. Másnap ráadásul városnapok kezdődtek, de sajnos le kellett mondanom róluk, mert az eredeti tervek szerint már a mai napon átléptem volna a lengyel határt, és sötétedésig még jó pár kilométert le kellett gyűrnöm. Eltöprengtem, hogy ezzel a sietséggel nem csúfolom-e meg magamat és a vendéglátó országot, de aztán erőt vettem kétségeimen, és beletapostam a pedálba. Azzal biztattam magam, hogy Hviezdoslavval a hazaúton még találkozni fogok.
A városközpont házai |
Ódon utcácska kerékpárosokkal |
Bicikli- és varrógépbolt. Szlovákiában gyakori e párosítás: Nyustyán is ilyenben vettem a belsőket. |
Ez a késmárki vár |
Ez meg a nagyőri (Strážky) kastély. |
A Szent Anna-templom ugyanott |
Szepesbéla után elhagytam a civilizációt: ama jövőbeli túrára maradt Podolin és Ólubló, ezek a varázslatos kisvárosok. Balra fordultam, hogy Toporc (Toporec) után megmásszam a Szepesi-Magura egy nyolcszáz méteres hágóját.
A falu után vacak kis út húzódott tova egyre nagyobb dombok között: traktorok fényei a távolban, egy-két autó mellettem. Kellemes hűvösben tekertem fölfelé a völgyben, és este tízre különösebb fáradság nélkül meg is érkeztem. Kicsit nehéz volt a nyeregben fedezéket találnom, de végül az úttól harminc méterre, egy kellően sűrű lucosban sikerült sátrat vernem. Egy alulról támadó, veszedelmesen szúrós gyökércsonkot csak úgy sikerült lefegyvereznem, hogy ráraktam a kanalat. Főzés közben a folytatás tervén járattam az agyam: még Tarnów is felmerült egy-két változatban, ahol Bem apó sírja van, vagy Krakkó, ahol még több a látnivaló. De aztán úgy döntöttem, hogy nem kísértem az időjárást, és addig megyek a Tátrába, amíg nem esik mert hegymászásra nem hoztam külön lábbelit, csak a rajtam lévő szandált. Utóbb ez a döntésem megokoltnak is bizonyult.