| előző nap | a főlapra | következő nap |
4. nap: VII. 10., csütörtök.
Igló (Spišská Nová Ves) – Lőcse (Levoča) – Csütörtökhely (Spišský Štvrtok) – Késmárk (Kežmarok) – Szepesbéla (Spišská Belá) – Toporc (Toporec).
91,9 km.
|
|
|
|
Korán keltem: hideg volt még, de menni kellett, mert a közelemben vadászok és favágók járta utak tekeregtek. Kikecmeregtem a fenyvesből, majd vízmosásos úton leereszkedtem az Ördögfő-nyeregbe. Itt reggeliztem az édesanyám sütte kenyér utolját zsírba-hússal – ezek most fogytak el, de a szalonna és kolbász még tartott. A langyosodó, derült ég alatt visszanyertem életkedvemet, mikor a távolban megszólalt az első motoros fűrész. Tovább ballagtam lefelé az erősen lejtő piros jelzésen, amely egyben kék vagy zöld kerékpárjelzés is egészen Iglóig. Mesés a kilátás a Holubnica völgyére, mert az erdőt nagy tarvágások szeldelik át. Az úton sokféle keresztbefolyót láttam: némelyiket három rúd alkotta távtartókkal, másokat csak kettő.
|
|
|
Egy partosabb, traktoroktól járt hegyoldalon hajtűkanyar segítségével lebotorkálva már ott is voltam a farakások előtt. Egy kis forrás kínálta vizét szlovák felirattal: "Kik az úton siettek: álljatok meg, kortyoljatok egyet." A favágók nagyot néztek, de engedték, hogy átrángassam a gépet a kivágott és emelésre váró törzsek fölött. Az út aszfaltra váltott: nem volt már messze a város. Ide szép rálátást nyújtó mezőn keresztül, tíz óra tájban futottam be.
|
|
|
|
A belvárosban gyalogosok tömege kavargott: városnapok voltak éppen kirakodóvásárral, programokkal és szabadtéri cirkuszokkal. Nem volt nehéz eligazodnom, mert tulajdonképpen egyetlen hosszú utcáról van szó, melynek két házsora között az úttesten, a fasoron és a sétányon kívül most sátrak és bódék álltak sorban. Vásárolni nem akartam, mert a kínálat kevéssé volt jellegzetes; ehelyett betértem a Szepességi Múzeumba. Ennek természettudományi részlegén gyerekversikék közt néztek rám a vaddisznók, medvék, bölények és mókusok. Az ásványtár is színpompás volt. Aztán a történelemről kezdtek beszélni a tárlók: az ószláv népesség itt túlélte az avarok támadásait, és kitartott egészen a magyar állam kialakulásáig. A bányászat már az Árpádok alatt elkezdődött az önkormányzat magas fokán álló német telepesek révén, de virágzó korszakait a trónviszályok és felkelések meg-megtörték. Rezet és kevés nemesfémet bányásztak itt, majd a XIX. századra a vas lett a legnagyobb mennyiségben kitermelt fém. Először kéziszerszámokkal fejtették az ércet, majd puskaporral, dinamittal. Az emberi, állati, majd inkább vízi erővel működtetett ércfelvonókat nevezték német szóval gépelynek, amiből nyelvújítóink a "gép" szót megalkották.
|
|
|
|
Külön termekbe került a fizikai és fényképészeti gyűjtemény. A régi idők taneszközei közül két masszív iránytűt véltem a leglátványosabbnak. Ami meg az utóbbit illeti: a századfordulóra a nagyobb városokban kialakították műtermeiket a fotográfusok (csehek, németek, magyarok), és némelyikük a természetfotózást is művelte a korban meginduló turistaszervezetekkel együttműködve. Még Trianon után is virágzott itt a magyar turistaélet: ennek legjelesebb alakja és szervezője Hajts Béla volt, akinek domborműves portréja főhelyet foglalt el az egyik folyosón. Nagyon sok magyar nevet láttam régi képeslapokon, de mindennek már csak az emléke maradt: a vékony városi polgárság Trianon után nyelvet váltott és feloldódott a szlovák paraszti tömegekben. Az egyetlen magyar szó, amit hallottam, egy hazai rendszámú, tilosban parkoló furgon felől jött, miután kiszédültem a múzeumból és végigsétáltam a csecsebecseárusok és bőrdíszművesek között. Ezután a városközpont körül terelőúton araszoló autósor mellett kitámolyogtam a városból Lőcse felé.
|
|
|
|
A két várost összekötő nyílt és szemgyönyörködtető dombháton tehéncsorda vonult át előttem: a pásztor egy zsenge borjúcskát a hátán cipelt. Jobbról szép presztízsautók köszöntek rám egy lerakatból, érzésem szerint a hatvanas évek modorában.
|
|
|
|
Aztán begurultam Lőcsére, ebbe a csodálatos történelmi városba, amelyben a patríciusok fennmaradt házai az 1600-as éveket idézik, a templomok pedig még régebbiek. A fönti képen látható Thurzó-palota homlokzatáról leolvasható évszám (1904) a felújításé.
|
|
|
|
Mint a felső-magyarországi nagyvárosok többsége, Lőcse is szláv településre alapított német kolónia volt: büszke és erkölcsös nép lakta, amely saját bíráján kívül csak az Úristentől és a királytól félt. Szabad királyi városként képviselőt küldhetett a magyar országgyűlésbe, és földesúri jogokat gyakorolt több környékbeli falu fölött. Erős fala, árumegállító joga, többször is megerősített királyi kiváltságai, kereskedőinek vámmentessége és nem utolsósorban lakóinak szorgalma és élelmessége az ország gazdasági életének élvonalában tartotta Lőcsét egészen a XVI. század végéig. Akkor a háborúk, tűzvészek, járványok és a szomszéd városok versenye miatt a fejlődés megállt, de a békésebb idők beköszöntével a város újra Szepes vármegye közigazgatási és oktatási központjává nőtte ki magát. A köztéri tábla még megemlíti, hogy itt találtak új működési területre a Štúr-követők, akiket a szlovák nemzetiség jogainak képviseletéért a XIX. század első felében elűztek Pozsonyból.
Magyarok egyébként alig éltek Lőcsén, így érthető Mikszáth megjegyzése: "Bánatában iszik a magyar, s mi is csak magyarok volnánk, vagy mi... (Ámbátor bizony egyikük se tudott magyarul, még a magyar nevű Pálfalvi sem, csak az egy Hulik János törte a nyelvet egy kicsit.)" És ha már magyarság, idekívánkozik az 1500 körüli szabad királyi városok felsorolása a szlovák nyelvű ismertetőből: "Budín, Pešt, Šopron, Bratislava, Košice, Trnava, Bardejov, Prešov, Ostrihom, Stoličný Belehrad a Levoča" – ahol is a két felismerhetetlen név Esztergomot és Székesfehérvárt takarja. A téma bővebb tárgyalást igényelne, s úgy lehet, angolul fogom megírni a szlovákiai túrák általános bevezetőjének részeként.
