előző nap        a főlapra        következő nap

15. nap: VII. 15. (szerda) 815 - 100
Ábrahámfalu (Abrahamovce) - Leibic (L'ubica) - Késmárk (Kežmarok) - Hunfalva (Huncovce) - Kakaslomnic (Vel'ká Lomnica) - Tátralomnic (Tatranská Lomnica) - (felvonóval) Kőpataki-tó (Skalnaté pleso) - Nagy-Morgás (Vel'ká Švistovka) - Zöld-tó (Zelené pleso) - Tátralomnic - (kerékpárral) Kakaslomnic.
40,9 km

A fenyves mindig sokkal csendesebb, mint a lomberdő, így a hajnali hűvösre fölérezve mindenféle érdekes neszt hallottam táborunk körül: pockok motoszkálását, nagyvadak ágropogtató lépteit, távoli autók brummogását. Fedezékünk alig volt, ezért sikerült a fiúkat kivernem az ágyból, hogy rövidesen már a reggelizőhely felé toljuk a gépeket. Nemrég letarolt, gazos erdőszélen végigbotorkálva, szandálunkat harmatos fűben fürösztve kerestük e helyet, de a közelben több tisztásféle is nemet mondott nekünk: egyik sem volt valami lakályos. Áron hosszabban lemaradt, mert nem tudott ellenállni az irtásszélen kínálkozó málnabokroknak; mérges pijjogásunkra végül mégis elszakadt tőlük. Elhaladtunk egy hatalmas, kiszáradt fa mellett, melyen még ott kapaszkodott egy vadászati létra, de a tövéhez már nem lehetett hozzáférni a gaztól. Toronyiránti menetünkhöz választott szekérutunk bevitt az erdőbe, majd belebújt egy vízmosta völgyecskébe, hogy aztán vele együtt kukkantson ki az erdőből Farkasfalva (Vlková) fölött.

Ekkor pedig szívmelengetően szép látvány tárult elénk: a Lomnici-csúcs, amint a felhőtlen égig ér, lábáig meg szinte vízszintesen nyúlik el a Poprádi-medence. Bár nem terveztem, hogy meglátogatjuk, most mégis tálcán kínálkozott az útvonal-módosítás. A sok toporgós, rövid lélegzetű nap miatt egyre kilátástalanabb lett az a Nedecen és Nowy Targon át a Lengyel-Tátrába teendő kitérő, amit még a levelezés során pendítettem meg, "hátha lesz rá időnk" kiáltással. Viszont éppen belefért a napi (és összesített) időnkbe egy gyalogtúra, lanovkázással a Kőpataki-tóig - ehhez azonban a legények beleegyezését is meg kellett szereznem. Vajon mi lehetett volna ehhez méltóbb színtér, mint a falu fölötti marhalegelő egyik teraszos része, ahová éppen elhallatszott a jószág bőgése, elhatolt illata, de mégsem zavart bennünket senki a reggeli elkészítésében és elköltésében?

Hamar előkerült a szalonna, tojás, hagyma és gomba, leterítettük a matracokat, és tíz percen belül elkészült a gazdag rántotta. Elfogyasztásához még ennyi sem kellett, így alig volt idő megbeszélni a tátrai gyalogtúrát, de a fiúknak semmi ellenvetésük nem volt. Leereszkedtünk Farkasfalvára, a temetőben vizet vettünk, aztán Leibicen végre betértünk a gyógyszertárba is. Szlovákiában más néven árulták ugyanezt a tablettát, de a hazai neve alapján a patikusnő felismerte, és drága sem volt. Így hát jó hangulatban gurultunk be Késmárkra, amit a város déli végén éktelenkedő óriási lakótelep sem tudott elrontani.

Leibic

Késmárk

A történelmi belvárosban néhány képet készítettünk, beültünk egy fagyizó kerthelyiségébe, aztán lófráltunk egyet a templomok terén. Az evangélikus templom tornyába szívesen felmentünk volna, de nem volt látogatható. Városnézésünket mindenképpen rövidre kellett szabnunk, ezért nem próbálkoztunk a városháza meglátogatásával, holott ott még én sem jártam. Ehelyett csak átvágtunk a belvároson, majd délnyugati irányt véve rátértünk a 67-es útra.

Százéves turbinaház

Hunfalván Szilárddal bevásároltunk, miközben Áron előreszaladt, mert nem tudta, hová tűntünk. Szerencsére Kakaslomnicon bevárt minket, mert ott kellett jobbra fordulnunk és nekiszaladnunk a Tátrának. Szikrázó napsütésben, kellemes szellőtől legyezve tekertünk a mérsékelt emelkedőn, és reméltük, hogy a térkép jelölte három kemping valamelyikébe jutányos áron (és egyetlen éjszakát kifizetve) betehetjük felszerelésünk nagyját, és még elérjük zárás előtt az ülőfelvonót. A legalsó kemping kapuján lakat, recepcióján pedig lefüggönyözött ablak adta hírül, hogy errefelé sincs kolbászból a kerítés. Elvben beosonhattunk volna ingyenszállás végett, de én biztonságiőr-szagot éreztem, és különben sem volt sehol fedezék. A második tábor szocreál stílusú szeletelt apartmanjai közt szintén övig érő fű lengett, messziről jelezve, hogy ott sem fogadnak vendéget már legalább egy éve. De a felsőben készséggel biztosítottak bennünket, hogy éjfél után is hazatérhetünk, mert éjjel-nappali ügyeletet tartanak. Mi nem is kérettük magunkat: felvertük az egyetlen ép sátrat, beledobáltuk a málhát, aztán három óra tájban minden tekintetben megkönnyebbülve és gyalogtúrához öltözve nekivágtunk az immár meredekebb emelkedőknek.

Ekkorra már erősen befelhősödött az ég, a csúcs baljós szürke turbánt öltött, és a szél is feltámadt, lelki szemeink előtt már-már leállítva a lanovkát - úgyhogy igencsak megkönnyebbültünk, mikor négy órakor sikerült odalakatolnuk gépeinket az alsó felvonóállomás korlátjához. A kabinos lift mérsékelt áron óriási időt takarított meg nekünk, mivel fél ötkor kitett bennünket 1751 méter magasan, a Kőpataki-tó nevű köztes állomáson.

Itt egészen közelről meresztettük szemünket a Lomnici-csúcsot elfogó, vészesen gomolygó felhőtömegbe, amely éles határral nyelte el a továbbmenő nagyobb kabinokat. Semmiképp nem lett volna érdemes jóval drágábban továbbmennünk, hogy aztán néhány szürke fotót készítve ugyanolyan drágán visszajöjjünk ugyanide. Lefelé tűrhető volt a kilátás, de nem tudhattuk, hogy mikor ered el a zápor. Némi elemózsiát rögtön elköltöttünk, kulacsot töltöttünk, aztán elindultunk a szintben északnak tartó tátrai turista-fővonalon.

Elhaladtunk a csillagvizsgáló mellett, az első kaptató közben megpihenve valami lapos kövön, de különben jó tempóban. Pár száz méteren át sűrűn köszöngethettünk a szemből befutóknak, de hátulról nem előzött senki: úgy látszik, a többség legalább annyira félt a megázástól vagy a villámcsapástól, mint mi - de őket nem sürgette az idő. Vándorlásunk közben sikerült ötven-hatvan méternyi közelségbe kapni egy szelídebb (vagy igencsak éhes) zergét, ami éppen elég volt néhány megtévesztően jó fotóra. Valójában nem kellett sem szél alól lopakodnunk, sem periszkópszemmel bujdokolnunk előle: ott álltunk az út közepén, őkelme meg valamivel odébb harapdálta a füvet.

Oldalazás

Szilárd szép leshelyet talált

Háttérben a védett Bélai-Tátra

Szép és biztonságos turistaúton, nagyobb megerőltetés nélkül jutottunk el este hét körül a Nagy-Morgás (Vel'ká Švistovka) 2038 méteres csúcsa alá, ahová külön háromszögjelzés vitt volna fel. Szégyen ide, szégyen oda: a csúcsmászást a kései időre való hivatkozással kihagytuk. Szerencsére a szél elcsendesült, a fellegek is följebb vonultak. A lenyugvó nap fénye mesés szépségben varázsolta elénk a szigorúan védett, turistautakkal ritkásan szeldelt Bélai-Tátrát. De a fölöttünk lévő Késmárki-csúcs is csodálatos fényjátékban tobzódott, ahogy vékony felhőkoronáját a napsugár helyenként megcsillantotta.

Egy alkalmas helyen, hátunkat a hegyoldalnak vetve befaltuk utolsó szendvicsünket, majd nekiduráltuk magunkat az utolsó erőpróbának. Utunk hirtelen lejtőbe fordult, és itt eléggé nehéz volt megmagyaráznom társaimnak, hogy a kövek és a mohapárnák hajigálása nemcsak a környezetet károsítja, hanem az esetleg alattunk haladók életét is veszélyezteti. Pörölés közben hirtelen elnevettem magam, észrevévén, hogy végre nem teológiai vitában kell helyretennem társaimat.

Innen lehetett csak látni, mint indul útjának egy jellegzetes tátrai vízmosás. A tetején, amire mi közelről ráláttunk, még egészen széles és sekély horpadásként jelenik meg a meredek hegyoldalban, mintha nem tudná, milyen hamar szurdokká válik majd. De az olvadékvíz kora nyáron már egyértelműen az ilyen széles vápák alján száguld lefelé, legyalulva a talajt és a gyér növénytakarót. Aztán megjelenik a mélyén egy emberderéknyi széles, hirtelen mélyülő bevágás, és mikor több ilyen összeszakad benne, akkor hirtelen lesüllyed a térszínhez képest, alig ötven méterrel odébb elnyelvén az álló embert is, ugyanennyivel lejjebb meg már kimászni is bajos volna belőle. Nekünk is egy ilyenbe vezetett az utunk.

Szerencsére előbb oldalazó, kígyózó mozgással adta vissza a szintkülönbséget a természetnek, így nem kellett rögtön a kövekbe kapaszkodnunk. Itt egy népesebb zergecsalád akadt utunkba, amelyek hasonlóan közel engedtek minket.

De a szerpentinnek egyszerre vége szakadt, és mi egy meredek, vízmosta völgyben találtuk magunkat. Jól látszott jobbról egy "kőfolyás": alighanem állandóan mozgó törmelék koptatta ott ki a talajt, nem engedvén a füvet odanőni. Ereszkedésünkben néhány lánc jött segítségünkre, de párszor le kellett tennünk a kezünket is, illetve sűrűn leültünk "cipőt kötni" is. Kilenc órakor még kimásztunk egy kései "hórongy" közelébe, megdobáltuk kövekkel - valójában több méter vastag volt, és kőkeményre összefagyott tömege ellenállt minden ártó szándékunknak. Talán csak az augusztusi nap tudta volna megolvasztani, de az sem egyhamar. Időnk viszont annál rohamosabban olvadozott, így aztán felettébb megörültem, mikor végül baj nélkül kijutottunk a víztől és fagytól kirágott, hideg kövek árnyvilágából a beláthatóbb hegyoldali tájakra.

Ebben azonban már nem volt köszönet. Úgy látszott, a turistautat itt új terepre vezették, mert nyoma sem volt rajta az ideúton mutatott eleganciának. Morzsalékos, csak hátrálva mászható meredélyeken vonszoltuk tova egyre fáradtabb testünket, míg végre ismét kőlapokkal biztosított szakaszra jutottunk. Ezen aztán fél tízkor elértük a zöld-tavi menedékházat, ahol lassan lefekvéshez készülődött az oda felkapaszkodott nagyobb turistacsapat. A kedvünkért még kinyitották a büfét, de nagyon csodálkoztak, hogy nem alszunk ott. Mondtam, hogy egy szállást már kifizettünk, és ha jó az út lefelé, akkor el is érjük. Egy kissé aggódva rábólintottak, hogy igen, jól járható az út lefelé, de lámpa nélkül mégsem ajánlatos rálépni. Szerencsére nálam volt a nagy fejlámpa, így azzal az érzéssel búcsúzhattunk el a háziaktól (és a kapuban egy magyar fiatalembertől), hogy mindent megtettünk, ami e napnak a teljessé és tartalmassá tételéhez a biztonság oldaláról megkívántatott.

Fényárba borítottuk hát az utat és a Zöld-patak zúgóit, és a bokaficamtól félve végig a meder mellett futó, egyre simább és kerékpározhatóbb sárga jelzésen maradtunk. Közben régi turistatörténetekkel szórakoztattuk egymást. Fél tizenkettőre járhatott, mikor kiértünk az aszfaltútra. Újabb, egyre rémisztőbb történetekkel tartottam társaimban a lelket, hogy el ne aludjanak, mert ennivalónk nem volt már egy falatnyi sem. Átgyalogoltunk Matlárházán (Tatranské Matliare), s egy óra múlva megilletődve állapodtunk meg a tátralomnici felvonó néptelen állomásán, ahonnan nyolc órája útnak indultunk. Eloldoztuk a bicajokat, majd lesüvítettünk a kempingünkbe, és hálatelt szívvel odaálltunk a zuhany alá. A legények némi nutellás kiflivel vertek lelket magukba, mielőtt ágyba bújtak volna, én meg egyszerűen befészkeltem magamat a hálózsákba. Emlékezetes, szép napot hagytunk magunk mögött.

Nagyítható térkép a Google honlapján (új ablakban)