előző nap a főlapra következő nap

17. nap: VII. 17. (péntek) 9⁰⁰ - 23⁰⁰
Toporci-nyereg (Toporecké sedlo) - Helivágása (Haligovce) - Szepesófalu (Spišská Stará Ves) - Alsólehnic (Červený Kláštor) - (tutajjal) Szczawnica - Zabrzeż - Kamienica - Szczawa
66,4 km

Hajnalban rigófüttyre ébredtem. Társaim még egy kicsivel megnyújtották az éjszakát, ezért úgy döntöttem, átmegyek az út túloldalán lévő pihenőhelyre, és sokféle összetevőből összeütök nekik valami ennivalót. A szokásos tojásos-sonkás-sajtos tészta sült ki belőle, amiről nem felejtettem el látványos, oldalról megvilágított fényképet készíteni. Eközben Szepesbéla felől feljött a nyeregbe egy autó, kitett egy biciklistát, majd továbbment. Az illető biccentett (kissé tán zavartan amiatt, hogy energiatakarékosságának tanúi akadtak), majd csöndesen gurulni kezdett észak felé. Lassan előkászálódtak a fiatalok is, és lógó orral jelezték, hogy nem lett meg az irattárca. Nos, jobb ötletem nem volt, mint bepötyögni a mobilba a 112-es vészhívót, és jelezni, hogy "nem sürgős az ügyem, de ugyan mondják már meg, hogy van-e Szepesófalun rendőrőrs, mert nekünk az esik útba." Természetesen azt javasolták, hogy menjünk vissza Szepesbélára, és jelentsük be ott - de mikor meghallották, hol vagyunk és merre tartunk, letettek róla. Az egyik rendőr úgy konferált be engem a társának, hogy "magyar turisták, értenek szlovákul, de nem nagyon." Nekem ez bókként simogatta a szívem táját, társaim pedig nem vettek észre semmit a dologból. Eléjük tártam a tennivalókat: mindhárman átmegyünk Szepesófalura, mert ők ikrek lévén könnyen tudják igazolni egymást, én meg majd beszélek.

Száguldás a határ felé

Reggeli után nem is kérettük magunkat sokáig: sietve útnak eredtünk a vidámító lejtőn, ami egészen Lengyelországig tartott. A kénes forrásból csak röpke kóstolót engedtünk magunknak, Haligócon bevásároltunk (korlátnak támasztott biciklim eközben az árokba borult), majd továbbgurultunk az általam már jól ismert rönkházak vidékén, szüntelenül vitázva olyan érdekfeszítő témákról, hogy a pokolban van-e idő, illetve hogy létezhet-e téridő anyag hiányában is. Jobbról mellőztük a Dunajec partján húzódó nemzeti parki utat, melyen egy éve biciklivel poroszkáltam át, és lóhalálában átvágtattunk a szepesófalui rendőrőrsre. Ott minden fennakadás nélkül megkaptuk a tanúsítványt, amely ezután ideiglenes igazolványként is szolgált. A jólelkű rendőrök megnyugtattak, hogy az EU-nak köszönhetően a vonaton kívül valószínűleg nem fogják kérni az iratainkat Lengyelhonban sem. Azonkívül megerősítették azt a sejtésemet, hogy a hatóság nem feltételezi majd két megszólalásig hasonló legénykéről, hogy egyikük uniós polgár, másikuk meg iraki bevándorló. Az igazolványt, mondták, automatikusan elküldik Debrecenbe a nagykövetségi szállítmányokkal, mihelyt meglesz. Sajnos később sem találták meg, de amit pillanatnyilag elérhettünk, azt nagy megnyugvásunkra sikerült elérnünk.

A tutajok

Kikötőmélyítés

Darabokból álló tutaj

Dolgunk végeztével visszaindultunk Alsólehnic felé. A magabiztos jókedv annyira eluralkodott rajtam, hogy mikor elhúzott mellettünk egy csapat piros ruhás országúti biciklista, vad "elkapjuk őket!" kurjantással utánukvetettem magam; társaim meg énutánam. Az egész túrán akkor álltam ki először a nyeregből - és azonnal el is szakadt a láncom. Továbbküldtem a fiúkat, és egy járdaszegélynél úgy-ahogy összepatentoltam a szakadást egy sebtében előszedett, használt pótláncszemmel. (Ez aztán kis utánszorításokkal egészen Warkáig bírta.) Társaimat egy árnyas földút benyílójában értem utol húsz perc múlva. Rövid tárgyalás után beláttam, hogy néhány eurónyi kedvezményért nem érdemes órákat várnunk az indulásra a kisebb forgalmú ómajori tutajkikötőben, hanem a legjobb megoldás a vöröskolostori nagy indítóhely lesz, mert onnan mintegy negyedóránként indul egypár hajó.

Hajóra teszik a bicajokat

Egészen elfogták a kilátást

Előznek a lengyelek

Féloldalt feszített híd az országhatáron

A Három-korona

Tutajosunk szóval tartott minket

A tutajút csaknem két órán át tartott: aki vállalkozik rá, előtte kenje be magát naptejjel, mert árnyék biztosan nem adódik. A különböző tutajok csáklyásai egymással évődve ütötték agyon az időt, ha éppen nem kellett valami zátonyt kerülniük - és mindkettőt nagy ügyességgel mívelték. Itt tudtuk meg, hogy "Jánosik ugrása" egy szűk szoros a mederben, ahol egy hosszú rúd segélyével talán tényleg átvethetné magát egy ügyes ember; a Disznó-szikla neve pedig az egykori hajóvontatók véleményét rögzíti arról, hogy kinek-minek való ez a munka. Mert az itt lakó gorálok már az 1870-es évektől vonszolták fölfelé - hol a parton lovakat nógatva, hol övig a vízben gázolva - a tutajokat, amelyek akkoriban még nem is voltak oly könnyűek és szétszedhetőek, mint manapság. Az egyik magasabb szirt odvában kis Mária-szobrocska állított emléket II. János Pál pápának, aki a 90-es években végigtutajozott itt. A folyó különben útbaejti az ő szülővárosát, Wadowicét is, amire egy frappáns felirat utal a helyszínen. Mindezeket és a többi, itt le nem jegyzett érdekességeket szlovákul mondta el gorál bekecsbe öltözött tutajosunk, de elég lassan ahhoz, hogy megértsem és kivonatosan le is fordítsam az enyéimnek. Még azt is kivettem a ráérős ismertetőből, hogy a folyó mélysége fél és tizenkét méter között változik, és a legmagasabb árvíz (1933-ban) három méterrel haladta meg a parti út szintjét. Ez az út különben nem is igen régi, és míg nem tették járhatóvá, addig a kedvtelésből tutajra szálló utasok óriási kerülővel tudtak csak visszajutni Magyarországra. (Ha jól emlékszem, most már a tutajokat is Erdős (Lesnica) felé, égig erő hegyek közé bújó utakon viszik vissza az indulás helyére.)

Immár lengyel földön

Vendéglátóink közvetlenül az országhatár előtt partra tettek minket, amit azonnal fel is használtunk egy kultúrvécézésre. Szilárd sisakja éppen itt veszett el, mintha megérezte volna a hajlékonyabb lengyel közlekedési szabályokat, és persze a terveinket is - hogy tudniillik a gazdája legközelebb vonattal fog Szlovákiába jönni. A határt leginkább egy lengyel felirat jelezte a kerékpárút-tábla alatt: "Biciklista! Ügyelj a gyalogosokra!" Kissé lejjebb, Szczawnica városkában készítettünk néhány remek fotót saját magunkról meg a Grajcarek folyócska torkolatában fürdőző turistákról - aztán a hőségtől lihegve letámasztottuk kerékpárjainkat az önkiszolgáló étterem tövébe. Itt öles betűkkel hirdeti a felirat, hogy házias és olcsó ételek kaphatók - többek között a régen várt pisztráng is. Míg a sorunkra vártunk, sűrűn nézegettem az elektronikus szótáramat, mert a falra írt ételneveket eddigi olvasmányaim alapján nemigen ismertem föl: így sikerült magamnak céklalevest (barszcz) és húsos káposztát (bigos) is kérnem a pisztráng mellé. Most aztán derekasan beebédeltünk - a túra folyamán első ízben vendéglőben. Hangulatos üdülőhelyi étkezde volt ez, és bár a pisztrángot kissé drágábban mérték, mint ahogy a homlokzaton ígérték, még mindig nagyon baráti ár volt ez a tízdekánkénti három és fél zloti, azaz kb. kétszázharminc forint. (Az utókor kedvéért hozzáteszem: ez valamivel kevesebb, mint egy kiló kenyér ára otthon.)

Bigos

Pisztráng

Népszerű fürdőhely

Vadvízi gyakorlópálya

Utána kibotorkáltunk a folyócskához: én belevetettem magam, Szilárd meg jött utánam. Találtunk egy bemélyedést a duzzasztott részt elzáró, terméskővel szegélyezett rámpán, ahol a húszcentis vízbe hassal befekve le tudtunk siklani egy csúszdaféle vizes vályún a derékig érő pancsolótérbe. Ezzel ütöttük agyon az időt fél órán át, míg eléggé le nem hűltünk. Akkor aztán úgy-ahogy átöltöztünk, majd a már kipróbált úton Krościenkóig gurultunk. Itt vettünk dinnyét meg barackot: az előbbit a partra kiülve költöttük el (eléggé ízetlen volt még), az utóbbit meg már menet közben adogattam társaim kezébe. Ez az útszakasz nem volt olyan rémisztően keskeny, mint a Nowy Targ felé ágazó országút, amin egy éve végigmentem, de eléggé sokan jártak rajta.

Jagelló Ulászló, a keresztesek legyőzője

Egy darabon pezsgő, sok turista járta vidéken haladtunk: a Dunajec völgyében, amely lassan derekas folyóvá duzzadt. Vizébe derékig gázolva horgászok lesték a kapást, partján kirándulók ejtőztek a hűvösödő délutáni napfényen. Elmaradt mögöttünk néhány új templom, útépítés, egy keskeny autóshíd. Lassan ideje lett szállás után néznünk, viszont Krakkóig még jó száz kilométer hátravolt. Feltétlenül valami magaslatot kellett keresnem szállásul, hogy a holnapot ne izzasztó teperéssel, hanem kellemes gurulással kezdjük. Be is fordultunk balra, hogy lassan felkapaszkodjunk a Gorce és a Szigetes-Beszkidek (Beskid Wyspowy), két ezerkétszáz méteres hegység közé. Lengyelországban, mint később kiderült, valamivel sűrűbben találhatók nyomóskutak, mint Szlovákiában, de a vízvétel legkecsegtetőbb helyei itt is a temetők, amelyek szokásszerűen a falvak-városok belsejében, templomokhoz tapadva terülnek el. Így sikerült Kamienicában megtöltenünk kulacsainkat, aztán csakhamar leszállt a szürkület. Szczawa után egy mezőn leültünk vacsorázni, de ott aludni nem volt kedvünk, mert a falu túl közel feküdt, és az úton ilyenkor is sokan jártak, köztük számos kerékpáros. Lámpára és sárga mellényre váltva felkerekedtünk, buzgón remélve, hogy az Isten elénk hoz valami könnyen meghódítható alvóhelyet.

Kamienica, Gorce-napok

A templom, mögötte pedig a vízcsap

És az Ige testté lőn! Mikor már csaknem elhagytuk a Kamienica folyócska völgyét, mely vékonyodásával jelezte, hogy nincs messze a hágó, először balról, majd jobbról is találtunk egy bivakszérűt (pole biwakowe). Még sosem aludtam ilyen helyen, úgyhogy hirtelenjében nem tudtam, mire számítsak. A második tisztás melletti tábla is valami távoli szálláshelyet reklámozott, de mivel itt némi fény pislákolt, úgy döntöttem, benézek. Egy házaspár állomásozott a legvédettebb zugban: valósággal elbarikádozták magukat a padok, sátraik és lakókocsijuk mögé. A sötétségből csak néhány részletet emelt ki tábortüzük és szúnyogcsapdájuk, így mikor odasétáltam hozzájuk, meglepve láttam, mekkora felszereltséggel utaznak. Kérdésemre az asszony felelt, mert az ember kissé kapatos volt már: a táborhely nem az övék, de bárki megalhat itt ingyen, ha nem zajong. Nekünk sem kellett kétszer mondani: fáradtak és álmosak voltunk már nagyon, és holnap is nagy erőpróba várt ránk. Odahurcolkodtunk a vaskos gerendákból ácsolt esőházhoz, a legények sátrat vertek, én meg a szokásos módon leterítettem ágyamat a fűre. Lefekvés előtt lemásztam a fák között a folyócskához, és jót fürödtem sekély, hűvös vizében. Aztán mindannyian ágyba bújtunk. Csak egyszer zavart meg egy autó fényszórója, de úgy látszott, az illető csak térképet akart nézegetni, mert hamar odébbállt. Mi meg torkig lakva az új ország adta kóstolóval és a másnapot alig várva - boldogan aludtunk, míg reggel a hasunkra nem sütött a nap.

Nagyítható térkép a Google honlapján (új ablakban)