előző nap a főlapra következő nap

4. nap: 2008. IX. 23., kedd. 9³⁰ – 20³⁰
Detrekőszentpéter (Plavecký Peter) – Korlátkő (Cerová) – Jablánc (Jablonica) – Szenice (Senica) – (Berencs vára (Branč)) – Miava (Myjava) – Rásnyahegy (Hrašné).
Táv: 78,9 km.

Azt gondoltam, hogy alhatom kedvemre a Pogányvár védett hegytetőjén, mivel nagyon elcsigázott a tegnap esti rettenetes mászás, ezért csak fél kilenc körül másztam ki az ágyból. Távoli dörrenések jeleztek valami kőbányát. Gombát pörköltem, és ráütöttem négy tojást, aztán elcsomagoltam. Nehezen indult ez a nap. Miközben a sátrat kifeszítve, a rudaknál fogva ráztam, óriási durranás hallatszott. A hosszanti sátorrúdnak egyszer már javított középhajlata a kezem között tört szét. Maradék vészcsövemmel megjavítottam, de tüöbb dobásom nem maradt. Ezentúl nem szabad így leráznom a vizet a sátorról.

A Pogányvár csakugyan nem látványos, de régészetileg jelentős hely. A kőkortól időszámításunk kezdetéig használták, akár tartós telepként is, mert az oldalában források fakadnak. A vaskorban erőd épült itt, közepén a belső várral, körülötte sáncokkal, ennek keleti oldalán főkapuval. Kiterjedése és az itt talált vas- és kerámialeletek szerint fontos kereskedelmi és politikai központ lehetett a római birodalommal nagyjából egy időben.

Az ereszkedés már elég könnyen ment a tegnap érintett eligazító tábláig. Onnan a kéken ballagtam át Detrekőre. Átléptem a nevezett forrás szivárgó patakocskáját, és egy nyeregben letettem a bicajt. Szembejött egy házaspár, és ismét sor került a szokásos párbeszédre túraélményekről, tervekről. Ők még sosem látták a Pogányvárat - jobban mondva azt állították, hogy nincs is ott mit látni. Én mindenesetre fölmentem az előttem álló várba, és alaposan körbefotóztam. (Az aksi most jól bírta.)

Detrekő nevét egy bizonyos Dietrich mesterről, szepes-zólyomi grófról kapta, akinek IV. Béla királyunk itt birtokot adott, és megengedte, hogy rajta kővárat emeljen. A szlovákok Kunvárnak nevezik (Plavecký hrad), mert az Árpád-házi királyok szokásuk szerint a határvidék őrizetét a csatlakozott törzsek fiaira bízták. A későbbi időkben Csák Máté is megerősítette a természettől fogva nehezen ostromolható várat. Legyőzője, Károly Róbert a lengyel Stibornak adta, aki palotát és külső várat ragasztott hozzá. Végső menedékként pedig egy közeli barlanghoz csatlakozó titkos alagutat épített. A birtokosok sora a már említett Szentgyörgyi és Bazini grófokkal, a Fuggerekkel és később a Balassákkal folytatódott. Balassa Imre engedélyt adott arra, hogy Bornemisza Péter protestáns prédikátor nyomdát rendezzen be a várban - és csakugyan, ő az életműve jelentős részét itt adta ki. (A linken található 1632-es évszám hibás, akkor Bornemisza már nem is élt - helyesen 1582.)

A Pálffyak a XVIII. századtól inkább a kényelmesebb malackai kastélyukban időztek, ezért a várat csak katonai célokra használták. Rákóczi stratégiailag fontos helynek tekintette Detrekőt, ezért helyőrséget hagyott benne. Tőle 1706-ban Siegbert Heister generális foglalta el. Ekkor a falak erősen megrongálódtak, és azóta szemlátomást nem is törődött velük senki.

Itt tartom alkalmasnak a helyet, hogy pár szót ejtsek a történelmi nevek szlovák írásmódjáról, amivel széltében találkoztam szlovákiai túráimon. Egészen természetes, hogy a rági, jobbára latin forrásokból ismert neveket a szlovákok szlovákosan használják, pl. Csák Mátét Mátyus Csáknak vagy Béla királyt Bélónak mondják. Valamivel visszatetszőbb, amikor Imrich Thökölyről, Frantisek Rákóciról vagy Petr Bornemistáról beszélnek. Ezt az érett ítéletű kishazai magyar még betudhatja annak az igyekezetnek, hogy a mai Szlovákia területén működött jeles férfiakat - akár magyarokat is - elismerjék mint elődeiket. Mi is beszélünk Bél Mátyásról, Timon Sámuelről, Tessedik Sámuelről és Lányi Györgyről - akik egyébként mind legalább annyira szlovákok voltak, mint magyarok.

A helyzet azonban nem oldható fel a XVIII. század óta eltűnt hungarus-tudat valamiféle mai fölelevenítésében. Az újonnan született csehszlovák államban a szlovákok a csehekkel szemben is alárendelt helyeztben voltak, így létkérdés volt számukra, hogy önállóságukat és eredetiségüket bizonygassák. Ennek jegyében igyekeznek az általuk elrabolt, tisztán magyarlakta területeken is azt a történelemszemléletet terjeszteni és tanítani, miszerint Szlovákia a a régi Magyar Királyságon belül is valamiféle külön alakulat volt, és 1920-ban csak levált róla, mint ahogy Horvátország is. Innen ered az általuk görcsösen hajtogatott különbségtétel Uhorsko (kb. Hungária, értsd: a történelmi Magyarország) és Mad'arsko (azaz a Trianon utáni Magyarország) között. De ez egészen önkényes szóhasználat. Szlovákia nevű tartomány a régi Magyarországon belül nem létezett - ahogyan Magyarország nevű tartomány sem. Csak az Erdély elszakadása és a török hódoltság miatt nevezték néha Magyarországnak (illetve Felső- és Alsó-Magyarországnak) az országnak ezektől különböző, a Habsburgok uralta északi és nyugati karéját. Ebbe azonban - a szlovák nacionalisták számára kínos módon - a mai Szlovákia területének túlnyomó része beletartozott. Úgy latinul, mint magyarul az országnak ugyanaz volt a neve Trianon előtt és után. Ezért ragaszkodtak Horthyék is a királysági államformához: ezzel fejezték ki, hogy a régi Magyarországnak a csonka Magyarország a jogutóda, s nem a rabló kisantant-államok.

Ezután lementem Detrekőváraljára. Kopott fékpofáim élettartamának meghosszabbítására drótvégeket kerestem, de sajnos csípőfogóm nem volt, és a drótot nem tudtam eltörni. A közeli kőfejtőben sem találtam ilyesmit. (Az élettartam-hosszabbítás aabban állt, hogy a kormányon lévő üreges szabályozócsavar belsejébe valamilyen kemény, egy centi hosszú fémdarabot kell rakni, hogy távtartóként viselkedjen, és a bovdenhüvelyt eltartsa a csavar belsejében lévő megakasztó végtől.

A dióverés itt most nemzeti sport: a fákat biciklin közelítik meg, s közben a dióverő rudat lándzsaként fogják. A kormányon ott függ a szatyor. Dolguk végeztével a rudat általában ott hagyják. Én most egy csomó almát szedtem a faluból kijövet, majd Szentmiklós után körtét is, de ugyanolyan kemény volt, mint az előző. Voltaképpen víz helyett szedtem őket, mert temetőt sehol nem láttam.

Egy villanypásztor nyiladéka mellett, nyírt, füves úton megközelítettem Éleskő szirtjeit. A közelben egy bunkerszerű vízelzáró volt. Ebédre kiflit ettem egy használaton kívüli vágány túloldalán. Ráadásként hámozott szotyolát pirítottam. Aztán váratlanul egy autós dugta be az orrát rejtekhelyemre, és kérdezett valamit: láttam-e egy bizonyos autót, "öt kiló." Ez utóbbit nem tudtam értelmezni, de hát nem is láttam. A földön egy használt óvszer hevert - jó, hogy bele nem ültem ebédelés közben.

Ezután továbbmentem Detrekőszentpéterre és Korlátkőre. Ennek várát semmi nem jelezte, keresni pedig nem volt kedvem. Következett Jablánc, és itt fölvettem a sárga mellényt. Megcsodáltam egy Nepomuki Szent Jánost és egy latin feliratot, miközben egy kölyökkutya dugta hozzám az orrát. A gazdája egy fiatal nő volt. A szokásos beszélgetést itt is lefolytattuk. Hol tanultam meg szlovákul? Sehol - mondtam -, csak oroszul tudok. Ezt egyébként sejtette is. Széles padkán mentem tovább Szenicére. Ószombaton végre találtam egy temetőt a rég várt vízzel. Itt egy 12 év körüli kislány jól megtekerte előttem a biciklijét, és szaporán nézett visszafelé, hogy utolérem-e. Hát nem értem utol. Egy kicsit keveregtem, fényképeztem a gáton, utána megtaláltam a kijáratot Miava felé. Az út elég rondán emelkedett. Berencs várába öt óra után értem fel. Nem tudtam, hogy ez zárható-e. Pénztár ugyan volt, de szemlátomást csak cementraktárnak használták. Körbefényképeztem.

A vár eredete a XIII. századra, az Aba nemzetségre megy vissza. A későbbi századokban volt királyi vár, a Csákok erőssége, cseh hódoltság, majd ismét királyi birtok. És rövid ideig itt raboskodott 1674-ben, a gyászévtizedben néhány gályarab protestáns prédikátor. Az ő meghurcoltatásukról egy derék emlékmű tanúskodott a helyszínen. Más ismertető táblát nem találtam. A vár a XVII. század végén villámcsapás miatt leégett, azóta romjaiban áll - és így is nagyon szép.

Velem egy időben egy autós pár jött fel a várhegyre, én pedig hullafáradtan folytattam az utat Miava felé. Berencsváralja végén megvacsoráztam, majd tipródtam egy sort, hogy hol aludjak. A Nagy-Javorina nevű határhegy és síközpont ugyan sokáig kellette magát előttem a 972 méterével, de mára túl magasnak látszott, és nem is esett útba. (Nekem áram szempontjából lett volna hasznos.) Végül letettem róla, és még egy napot kockáztattam akkutöltés nélkül. Elértem Miavát, majd Rudnik és Rásnyahegy között balra betértem az erdőbe. A síkság miatt kissé védtelen, autózajos sátorhelyem adódott, az erdőszélen utcai (?) lámpák is fénylettek - előjeléül a holnapi koránkelésnek.

További terveket forgattam a fejemben: a Nagy-Fátrában fölmehetnék a Borisov csúcsára, majd a Rózsahegy mellett megnézhetném a Vlkolínec nevű skanzent - fődolog, hogy időben hazaérjek. (Ebből is látszott, teszem hozzá a beszámoló véglegesítésekor, hogy nem volt mereven betartandó útvonaltervem az egész túrára, hanem menet közben, az elérhető látnivalóktól és a hátralévő időtől tettem függővé a folytatást.)