A városhatáron megebédeltem, aztán bebicikliztem Stomfára. Itt az első világháború áldozatainak legalább a negyede még magyar volt. Itt letértem a 2-es főútról, mert arrafelé magasodik Borostyánkő vára. Öt óra lehetett. A vár alatt egy mókás tábla hívogatta a turistákat, és arra is megkérte őket, hogy a szemetet gyűjtsék a hátizsákjukba. Felmásztam és elgyönyörködtem a terjedelmes és tetszetős vármaradványban, melyet az újabb időkben rengeteg tégla beépítésével erősítettek meg.

A várat a XIII. század végén egy német lovag építtette, aki a Kőszegi család ellen segítette IV. László királyunkat. A vár német neve Peilenstein volt, ami idővel Pajštúnná kopott a szlovák ajkakon. (Magyarra inkább lefordították.) Károly Róbert cserével megszerezte a lovag utódaitól, de az örök pénzzavarban lévő Zsigmond kezéből ismét nemesek (a Szentgyörgyi és Bazini grófok) kezébe került.

E család kihalása után az egész birtok újra a koronára szállt, majd családi örökségként a Pálffyak kapták meg. Ők gondos és bőkezű birtokosként megerősítették, és olasz építészek munkájával díszesebbé varázsolták. A XVIII. század közepén villámcsapás nyomán leégett, és csak részben épült újjá, másrészt a XIX. század elejéig lakták is. 189-ben a betörő napóleoni sereg felrobbantotta, noha hadászati jelentősége akkor már rég nem volt. Azóta romladozik magában, de falainak egy része még tíz méter magasan áll.

Néhány futó és gyalogos szintén arra járt, de autóval nem lehet feljönni. A vár ideális táborhely lett volna, ha nem akartam volna továbbmenni. Este hat lehetett. Egy óra járásra egy másik várféle adódott, de térkép nélkül nem akaródzott átvágnom a katonai területtel súlyosbított erdőn a Bazin-Pernek országútig.

Ezért visszagurultam Stomfára, onnan pedig egy alsóbbrendű útra tértem Pernek, Széleskút és Detrekőváralja felé. Egy helyen villanybiciklistának véltek a fejlámpám miatt. Éretlen körtét ettem a fákról, s ettől erősen dolgozni kezdett az emésztésem. Váralján már a hálószobát keresgéltem, és csakugyan, mindössze egyetlen ember látott meg a kertjéből. Egy mezőszéli úton, nekivetkőzve értem el a kék és zöld tanösvény jelzésű gyalogutat. Ennek egyik állomása volt a Pogányvár - egy kelta földvár. No, itt alszom! úgyis mindenki a szomszéd várban fog keresni. Az ösvényke egyre meredekebb és omlósabb lett: többször is nagyot harcoltam, a biciklire borultam, össze-vissza koszoltam és véreztem magam. Érkezés után a körtétől sürgetve gyorsan félrevonultam, majd sátrat vertem és lezuhanyoztam. A vacsora érthető okokból elmaradt, helyette szarvasbőgést hallgattam. A szomszéd falu, Detrekőszentmiklós fényei idelátszottak.