előző nap        a főlapra        következő nap

5. nap: 2008. IX. 24., szerda. 700 – 2130
Stará Turá (Ótura) – Vágújhely (Nové Mesto nad Váhom) – Beckó (Beckov) – Trencsénszaniszló (Trenčianské Stankovce) – Bán (Bánovce nad Bebravou) – Privigye (Prievidza) – Németpróna (Nitrianské Pravno) – Stubnyafürdő (Turčianské Teplice) – Mosóc (Mošovce) – Blatnica.
Táv: 120 km.

Hat órára tettem az ébresztőt. Pár percet még lustálkodni akartam, de az éppen ekkor megeredő eső kivert az ágyból. Ilyenkor nem lehet mást tenni, rohamléptekkel elpakoltam. Néhány diót reggeliztem, majd megjött az étvágyam, és a fák fedezékében a szokásos három zsömlét is betermeltem. Kimásztam a lapos tölgyerdőből az útra. Hideg, vigasztalan, bánatos eső hullott. Bebújtam egy buszmegállóba tervezgetni. Lényegében azt a szakaszt vázoltam fel, ami aztán végbe is ment. Néha kikirázott a hideg, és édességgel próbáltam elkergetni. Nemigen csitult az eső Vágújhelyen sem. Itt bevásároltam - elfelejtettem kiflit és zsömlét venni, csak édességet, mert arra voltam kiéhezve. A város után a csomagomat látva megszólított egy útminőséget mérő kocsi vezetője. Röviden beszélgettünk. Számítógépen mérte az út egyenetlenségeit, ezért nem sietett. Ezután föltekertem Beckó várába. A pavilonban lévő hölgyek is megkérdezték, hol tanultam meg szlovákul, és ismét a szokásos választ adtam.

Körülnéztem a várban, melyet már Anonymus is megemlített mint a honfoglaló magyaroknak ellenálló erősséget. (Ezt persze nagy fenntartással kell olvasnunk, mert Anonymus a kor divatja szerint utólag vetített bele különféle helyekbe, helynevekbe honfoglaláskori eseményeket.) Az azonban bizonyos, hogy az ország nyugati határvédelmi várrendszeréhez tartozott, és a tatárok nem tudták bevenni. Csák Máté ide is kiterjesztette uralmét, Zsigmond pedig Stibor vajdának ajándékozta. Az ő jelentőségét mutatja, hogy a Vág völgyében tizenöt várat birtokolt. Olasz, német, cseh és lengyel művészeket, tudósokat foglalkoztatott, és meghonosította a korai gótikát az építészetben. Beckói mintára újíttatott fel számos várat és templomot.

Az ő nevéhez fűződik az az ismert legenda, amit legszebben Mikszáth írt meg: ezt a várat Stibor vajda az udvari bolondja, Beckó szeszélyes kérésére emeltette - egy év alatt, népe vérével és verejtékével. Még az arra utazókat is ott fogta, és szolgáikat az építkezésen dolgoztatta. (Az ilyen történetek hűen őrzik a nagyszabású átépítések és a robotmunka emlékét.) Mire felépült a vár, a vajda megirigyelte tőle, és elcserélte vele egy zsák aranyért - és ráadásként azért, hogy a vár Beckó nevét viselje.

De a vajda ezután is kegyetlen és zsarnoki természetű ember maradt. Egy alkalommal elébe vitték öreg szolgáját, aki gyermekeit védelmezve megsebesítette Stibor kedvenc vadászebét. Hiába könyörgött az öreg, Stibor a vár fokáról a mélybe taszíttatta. Zuhanása közben még megátkozta urát: "Egy év és egy nap múlva követsz engem!" És így is lett. Mikor Stibor vajda a sokadik tivornya után a várudvaron aludt, egy kígyó megmarta. A vajda fájdalmában ide-oda tántorgott, és végül a vár fokáról leszédült a mélységbe. Kárhozott lelke varjú képében ma is a vár fölött köröz. Felesége utána akart ugrani, de lefogták; ekkor hajtűjével szíven döfte magát. Az ő lelke fecske képében keresi a megnyugvást Beckó vára fölött. (Mindezt sok látogató tanúsítja is.)

Beckó várának tulajdonképpen szerencséje volt a történelemmel. Bár egy ízben a török is ostromolta, soha nem vették be erővel, mindig harc nélkül cserélt gazdát. Ezért hát ma is zárható állapotban van. Erre rá is szolgált, mert miután a Stibor utáni birtokosok, a Bánffyak férfiága kihalt, a leányági örökösök közös tulajdonává vált, és persze egyikük sem törődött vele. Lassan romosodni kezdett, majd 1729-ben egy villám okozta tűzvészben lakhatatlanná vált. 1970 óta folyamatosan újítgatják, és érkezésemkor már csak néhány rész volt lezárva a turisták elől.

A jéghideg, szeles-esős időben egyedül bandukoltam a hatalmas rom falai között. Egy helyesírási hibás magyarságú, lefóliázott ismertetőt is adtak, ennek jó hasznát vettem a különböző épületrészek azonosításában. A pénztároshölgyek nagyon csodálkoztak, hogy nem fagyok meg. Küldtem egy sms-t a műszakvezetőmnek (fogadott húgomnak), akinek másnap kevés emberrel kellett megoldania a délutáni műszak feladatait, és ilyenkor jólesik egy jó szó akár üzenetben is.)

Innen északra, majd keletre fordultam, azaz Trencsént elkerülve a Nagy-Fátra felé tartottam. Az almafák mellé diófák járultak, majd Bán után ismét csak almafák. Mindenütt dióverővel mászkáltak az emberek. Egyébként az út eseménytelen volt. Egyszer csak gondolt egyet az idő, és az eső elállt, sőt a Nap is kisütött. Komoly, alakos felhők jelentek meg az égen, és langyos lett a levegő. Hullámos úton haladtam tovább, az emelkedőkön levettem a sisakot. Még egy bevásárlást intéztem, melynek során banánt is vettem.

Privigyén már fáradni kezdtem, és a forgalom is megsűrűsödött. Egyetlen célom az volt, hogy elérjem az országtérképem jelezte valamelyik kempinget és Stubnyafürdő környékén, hogy az elemeimet megtölthessem. Az országtérkép viszont csütüörtököt mondott, mert oda is rakott sátorszimbólumokat, ahol semmi nem volt. Divéktől nyugatra és Mosóctól délre nincs kemping, ahogy Turócliget közelében sem. Ekkorra már besötétedett. Keresés közben befutottam néhány tehénistálló közé. Stubnyafürdőn találtam egy víziparkot és gyógyfürdőt, de kempinget itt sem. A felüljáró alá is benéztem, hátha alkalmas lenne szállásnak, de nem volt neki a szokásos módon egy magasan végigfutó, vízszintes felületdarabja.

A sok hiábavaló keresgélés miatt eléggé idegesen folytattam utamat Turócszentmihály felé. Kisraksáról az országtérképem egy véget érő aszfaltutat indított a hegységbe. Én abban bíztam, hogy ez sorompón át földútban folytatódik, de zsákutcának bizonyult, mert egy kőbányába vezetett. Mosócon ugyan megtaláltam az autóskempinget, de semmi mozgás nem volt benne, alighanem nyár végén bezárt. Beszökhettem volna aludni, de nekem az áram lett volna igazán fontos.

Ezért lemondtam a kultúrszállásról, és továbbpedáloztam észak felé. Valamivel Blatnica előtt találtam is egy kis fenyvesféle erdőfoltot. Bebújtam és sátrat vertem. Valahonnan a közelből tehénbőgés szállt felém; ilyenkor az irányt is nehezen lehet megbecsülni, nem hogy a távolságot. Attól féltem, hogy kicsiny erdőcskémbe betéved a terelőkutya, és nyakamra hozza a hatóságot. Ez szerencsére elmaradt.

Szép napi teljesítmény volt mögöttem, bár nem néztem meg sok mindent. A holnapi napon nagy próbatétel vár: föl kell másznom egy ezerötszázas hegyre. Még nem tudtam, fölvigyem-e oda a biciklit. Ha igen, akkor időt veszítek, és újra ki kell hagynom Vlkolínecet. A hazaút még csak homályos általánosságban volt megtervezve. A vacsorába (egy lengyel levesbe) mindent beledobáltam: tésztát, sajtot, tojást, húspástétomot, ízesítőket.