előző nap

a főlapra

következő nap

4. nap: 2025. VII. 24, csütörtök
100,4 km

Brăieşti - Cornu Luncii - Baia - Spătăreşti - Praxia - Boroaia - Brusturi - Târgu Neamţ - Pipirig - Pluton.

A napot sátorszárítással kezdtem, közben naplót írtam és szotyolát pirítottam. A házból elém jött egy kiskutya, de alighanem csak ennivalót remélt. Arra jött pár lovaskocsis és egy traktoros az alacsony töltés túloldalán, de nem néztek felém. Nem reggeliztem helyben, viszont egy szép kényelmes helyen megfürödtem a folyóban. A használt nadrágomat is elöblítettem - délre meg is száradt.

Aztán ahogy megszárítkoztam és nyeregbe szálltam, egy birkanyáj tűnt fel pásztora és több kutya kíséretében. Ezek közül három nagy kuvasz volt. Nem tűntek barátságosnak, ezért veszteg maradtam. Egyébként soha nem szabad a nyájba belehajtani, mert a kutyák támadhatnak, baleset történhet, ráadásul a közlekedési szabályok szerint is tilos, hiszen az állatnak ilyenkor mindig elsőbbsége van. A pásztor szépen eligazította minden jószágát. Az én nyárfaligetem melletti lakatlan ház pedig egy fészernek bizonyult, mellette budival.

Visszatértem a túlpartra. Az első faluban Brăieşti-en nagy számban díszelegtek csipkés mintájú, fahomlokzatú házak, melléképületek, sőt így díszített kerekes kutak is. Sok helyen gyári fémlemezekkel helyettesítették ezeket a csipkés lemezeket. Ezekből gyűjtöttem párat képtáramba, de csak mutatóba.

Băişeşti elején leültem reggelizni egy játszótér padjára a kis benzinkút mögött. Érdekes látvány volt a szokásos módon minden második villanyoszlopra felcsavarozott, magas és keskeny román zászló, fölötte a gólyafészek. Hogy néha rápottyantanak, az biztosra vehető. Külön hangulatot adott a kompozíciónak a fészekben kinőtt kukoricanövény. E faluból való az esküvőre feldíszített kapu és a csipkés kút fényképe is.

Cornu Lunciiban megpróbálkoztam egy bodzai típusú nyomóskúttal. Ezúttal az volt ráütve, hogy UPSS Botoşani, de így sem nem adott vizet. Egyébként valószínűleg ezért is görbítették el a csövét, úgyhogy valamiféle kilógó nyelvű ebnek tűnt. A továbbiakban még három ilyen nyomóskutat teszteltem; ezekre már az volt ráírva: Grup Romet, Buzău - de azok sem működtek.

Innen egy alacsonyabb rendű úton haladtam tovább egy, a térképem kínálta templom felé. Először Sasca Micában figyeltem fel arra a szokásra, hogy az utcai árok fölötti kijáró hidak két szélső betontömbjébe (utólag?) legalább két padocskát önt vagy fúr bele a tulajdonos. Ez persze merőben formális díszítés volt, mivel az árkokat idővel mindenhol hagyták feltöltődni.

Baia a templomok faluja, községközpont. Először a történelmi ortodox templomot találtam meg, de a fő cél nem ez volt, így továbbhaladtam, és rábukkantam a térképemen nem is szereplő római katolikus székesegyház impozáns romjaira. Elhagyatott, de jól gondozott, táblával ellátott építmény volt ez, tanúja annak a világnak, amelyet alighanem a románok is daliásnak és hősinek tartanak.

Végül harmadiknak az autóstérképemen kiemeltként feltüntetett Miasszonyunk elszenderülése ortodox templomot néztem meg, amely a maga ősi freskóival még istentisztelethez berendezve is inkább régiségével, mint látogatottságával tűnik ki a sorból. Egy gondnok járt ki-be a telken, de nem törődött velem, nyugodtan fényképezhettem odabent. A padlót szőnyeg borította, ezt valószínűleg a felújítás, karbantartás miatt nejlonborítóval védték.

A község óriási fogadókapujánál a keleti határon leültem egy padra, elrágtam némi szotyolát. Megállapítottam, hogy Târgu Neamţig még húszegynéhány kilométer van hátra, és összesen jó hatvan kilométer áll előttem ma, ezért nem ragadhatok le lépten-nyomon nézelődni, hanem erősebben kell tekernem. Két jelentősebb domb állt előttem a városig, azon lemérhettem, mennyire bírja a térdem az emelkedőket. Bár kínálkozott egy átkötés Cotu Baii felé alsóbbrendű úton, ez megtekintve kavicsosnak bizonyult, így inkább hamar kimentem a forgalmas 2E útra, melynek padkája elég keskeny volt.

Praxia és Boroaia között a Râsca folyó hídját javították, igen látványos képet mutatott. Boroaiában végre találtam vizet: egy nagy, pihenőhelyként is szolgáló, befedett kerekes kutat. Az asztalok elég korosak voltak, a lánc is rozsdás, de megkóstoltam a hideg, enyhén falevéltörmelékes vizet, és büdösnek éppen nem találtam. Jóízűen megebédeltem. Már éppen végeztem, mikor a szemközti házból kijött egy fiatal férfi, és figyelmeztetett (románul), hogy a víz nem iható. Angolul beszélgettünk, és azt ő értette elég rosszul, de sikerült kiszednem belőle, hogy hasmenésem nem lesz a víztől. Ebből arra következtettem, hogy a víz csak nitrátos, azaz rövid távon fogyasztható - és nekem nem is tartós fogyasztásra kellett.

Aztán elém ugrott egy XIX. századi fatemplom: Mária elszenderedéséről volt elnevezve ez is, és egy fotót megérdemelt. A falu közepén katonai emlékműveket fotóztam: szovjet és román is volt köztük, sok névvel.

Érdekes módon az első világháborús névsor fölött az 1914-19 közti időszak szerepelt! (Erdélyben 1914-18 a szokás, Óromániában 1916-19, és ez felel meg a történelem folyásának, bár helyenként az utóbbi Erdélyben is előfordul, alkalmasint nacionalista félremagyarázásból kifolyólag.) Elképzelhetőnek tartottam, hogy e faluból is a Monarchia seregébe sorozták az embereket (ez magyarázná az 1914-es évszámot), de a háború után Románia kaparintotta meg, s eszerint a tanácsköztársaság idején a magyar fronton is harcoltak innen való katonák (ez pedig az 1919-est magyarázná). Csakhogy otthon utánanézve úgy találtam, hogy e falu a történeti Bukovinának nem volt része, sőt még az 1918 májusi bukaresti egyezményben sem csatolták hozzá, amikor ti. a világháborúban megvert Románia átengedett Ausztria-Magyarországnak néhány kilométernyi határsávot. Ezért az első évszám tévesnek tűnik, és itteni feltüntetését semmi észszerű okkal nem tudom magyarázni.

Ezután bevásároltam: végre kaptam ikrakrémet, ami feldobta az étkezéseimet, vaj helyett kitűnően bevált. Negyed ötre elértem Targu Neamţ határát. A testvérvárosok francia, belga stb. neve egy ormótlan betonalkotmányra van elhelyezve. Miközben ezeket betűzgettem az ellenfényben, csak késve vettem észre, hogy egy traffipaxos autó kamerájának útjában állok. Szerencsére elhaladva láttam, hogy a rendőr odabenn a mobiljába mélyed. Jobb kéz felől dörgés hallatszott, és mára a hazai meteorológia ígért is záporokat. Reméltem, ezek egy nappal később érnek ide, de hiába. Mindenesetre engem egyelőre elkerült a zivatar.

Fél ötre érkeztem a nevezetes középkori vár alá, mely hajdan a moldvai fejedelmek egyik határvédő vára volt. Elhűlve láttam, milyen magasan trónol a város felett. Először nem akartam vállalni a felkapaszkodást, de végül csak nekihuzakodtam a felvezető, keskeny és tüdőköptetően meredek aszfaltútnak. Hittem is, meg nem is, hogy fölérek, míg az eső elered, de újra elővett az az érzés, hogy ez a vár lehet mára a fő látnivalóm, így nem érhetem be róla néhány, a parkolóból készített teleobjektíves képpel. Ezek jócskán hagytak maguk után kívánnivalót élességben és színgazdagságban, mert bár oldalról érte a napfény a várat, a teleobjektív ezen sokat halványított.

A bicajt nem akartam lent hagyni az esőveszély miatt, ugyanis a törülközőm száradt rajta. Egyébként megtehettem volna, mert a váralja előkelő szállodáival és éttermeivkel megbízható környéknek tűnt. Reméltem, hogy a vár mögött dúló zivatar még egy kis haladékot ad nekem. Már csak lefelé tartottak emberek a keskeny, meredek aszfaltcsíkon: elismerően biccentettek felém és nehéz bicajomra.

Öt órára sikerült is fölérnem. Különös építésű, szédítően magas lábakon álló köríves híddal ellátott vár volt ez, és a látnivalók egy része angolul is ki volt írva. A román szövegeket átfutottam, de lefotózni nem akartam, mert a beltéri fotójegyet nem vettem meg.

Az első általam megnézett terem Moldva fejedelemasszonyainak történetét mutatta be. A másik egy kultikus térként berendezett szoba volt, a szentként tisztelt Stefan cel Mare emlékére. Egy harmadik Sobieski János 1683-as bécsi hadjáratáról szólt. Ő egyébként a török elleni harcai során e várba is bevonult, amit korabeli leírások, későbbi történelmi festmények jellemeztek a helyszínen.

Láttam még egy fegyvertárat, egy titkos kijáratot, egy titkos tárgyalóhelyiséget, de az idő sürgetett, így csak sebtében tekintettem meg őket. Az engem zárás céljával csendben követő idegenvezetőtől prospektust kértem, de sajnos egyáltalán nem volt ilyen, helyette a QR-kódok beolvasását ajánlotta. Angolul jól-rosszul tudott velem értekezni, például a falak jelentős visszaépítéséről, a pénz és munkaerő szűkéről, és hogy a magyar régészek mennyivel a románok előtt járnak. Végül adott nekem egy hűtőmágnest, azzal távoztam.

Úthoz öltöztem, és a vár tövében megvacsoráztam. Sikító fékekkel letoltam masinámat az előkelő éttermek közé, majd a 15B és C jelű utakat keresgélve elhagytam a várost. Végszóra a zápor is ideért, mire sebesen elcsomagoltam minden ázékony holmimat. Az eső egészen Luncáig kitartott és később szelídebben újrakezdte.

Cukormérésre megálltam egy erdei pihenőhelyen, mely alá három kicsi, de annál szemtelenebb kutya vackolta be magát. Megugattak, amiért egyiküknek le kellett szállnia az asztalról, és a többinek is odébbkotródnia alóla. Míg az eső végét vártam, hazatelefonáltam, ezzel jócskán el is veszítettem időelőnyömet.

Nyolc óra körül indultam tovább a Neamţ folyócska mentén. Elviselhető emelkedőn, érdemi látnivaló nélküli hosszú hegyi falvakat magam mögött hagyva másztam fel a tiszta erdőig, és a nyereg előtt egy alkalmas, laposas völgyszakaszt szemeltem ki magamnak alvásra. Szerencsére ide egy erdészeti út is betért, ezt a térképem nem jelölte. Berángattam a gépemet a sorompó mögé, és a magas fenyvesben este tizenegykor sátrat vertem. Magasan fölöttem egész éjjel kapaszkodtak és dudáltak az autók és kamionok.