5. nap: 2025. VII. 25., péntek
58,9 kmPetru Vodă-nyereg - Poiana Largului - Borszék (biciklivel) - (gyalog) Medve-barlang - bánya - mofetta - jégbarlang - (kocsival) Andrenyásza - (gyalog) Ládás háza-barlang - (kocsival) Marosvásárhely.
A naplóírást reggelre hagytam. A fákról még csöpögött a víz, ezért a nap folyamán meg kellett még állnom sátrat szárítani. Kicibáltam gépemet az erdészeti utat lezáró sorompó alatt, és föltekertem a Petru Vodă-hágóba. Itt egy panzió állt, mellette kis faházakat kínáltak szállásul - azaz kiderült, hogy az "Openmaps-közösség" egy erre vetődött tagja teljesen megbízhatatlanul állította, hogy itt kemping található, ráadásul az út bal oldalán. Elvileg persze próbálhattam volna a nyeregben is aludni, de a forgalom zajától nemigen sikerült volna.
Tízre legurultam Poiana Larguluiba, a közepes lejtőn csak kamerafelvételeket készítve. Viszontláttam a Beszterce-víztározó görbe hídját és magános sziklaszigetét, és a túloldalán leültem reggelizni a román nemzeti színekre festett asztalhoz, a hősök emlékére emelt kereszt elé. A hegyoldalban is állt egy nagyobb, felzászlózott kereszt, amely a kommunista rendszerben megsemmisítő táborokba hurcolt románokat is megemlítette.
Lassú, kitartó tekeréssel három órára felértem Borszék szélére, csupán fürdeni álltam meg az emelkedő elején. A kocsi épségben megvárt, csupán az indító működött vonakodva - alighanem a több napos pihentetés miatt. Kiterítettem száradni a sátrat, a hálózsákot és a derékaljat. Közben megebédeltem.
Vettem két palack borvizet a csurgóból, aztán kocsival elhajtottam a Temető utcába, ahonnan a legrövidebb gyaloglással tudtam elérni a Medve-barlangot. Ez egy sziklafalak közé ékelődött szűk, hideg folyosó, a végén pedig egy sötét hasadék.
A környék sziklatömbjein mászóútvonalakat építettek ki: ezeket most csak megcsodáltam, ideértve egy bicikliabroncs-darabokból és drótkötélből összerakott hágcsót, amelyen egy fénykép kedvéért másztam egy kicsit, de sajnos az élességet csak két kézzel tudtam volna állítgani, és ez fölöttébb balesetveszélyes lett volna, így hát két-három fok megmászása után meghátráltam.
Ezután átballagtam a bezárt kőbányába, és ennek egy hűvös mellékágába betekintve felugrasztottam délutáni pihenőjéről egy nagy szarvast. A bánya főudvara több száz méter átmérőjű; itt szabályos tömböket hasítottak ki a kőzetből, melyek lépcsős amfiteátrum képét kölcsönözték neki, és ezt még alig nőtte be a bozót.
A korlátok mögött elsétáltam felette, és sokkal jártabb, meghittebb tájra érve megtekintettem az immár bezárt mofettát. Ennek vize a bányaművelés miatt a hetvenes években elapadt, de a szén-dioxidos kénes kigőzölgésbe tíz lejért beülhet bárki, akinek azt a szakember nem tiltja. Itt már emberekkel is találkoztam: románokkal, magyarokkal egyaránt.
Egy másik, kevésbé látványos bányaudvarra való kitekintés után a jégbarlanghoz sétáltam el, és a tábla útmutatását követve átpréseltem magamat és a nagy fotóstáskát a szűk guggolórésen. Ezután egészen sötét lett, és kénytelen lettem a táblagépemmel világítani, más fényforrást ugyanis a táska könnyítése végett nem hoztam magammal.
Még körülbelül tíz métert haladtam, aztán a kettéágazó, egyre jobban elszűkülő járatokba már nem kúsztam be, hanem készítettem pár fotót és filmet, és visszatértem a kijárathoz. Egy magyar család kislánya láttomra elsírta magát. alkalmasint medvének vagy barlangi ősembernek képzelt. Hogy ezeknek nincs a kezükben világító kütyü, az nem befolyásolta őt: alighanem ennyit fogott csak fel abból, amit szülei neki meséltek.
A nagyapával hosszan beszélgettem családi, nemzeti és túrás dolgokról, aztán őket követve a Tündérkert gondozott gyepes vidékére értem ki. A piros háromszögjelzésen visszatértem a sziklamászóközponthoz, majd a kocsihoz.
Vacsorázni most nem tudtam, mert hét óra lehetett, és még hátra volt régi adósságom törlesztése: az andrenyászai Ládás háza-barlang meglátogatása. Kocsival megmásztam a Kránga-tető nyergét (ahol az eredeti terv szerint az utolsót kellett volna aludnom), majd a lebukni készülő Nap fényében fölcaplattam a fatörzsbarlangoknak is nevezett üregrendszerhez.
Ezeket kiömlött vulkáni kőzetekben rekedt, majd onnan idővel kikorhadt fatörzsek hozhatták létre, de az üreg inkább egy nagy, lapos teremhez hasonlított, melyből kisebb-nagyobb hengeres járatok ágaztak ki.
Ezután felmásztam a szirttetőre szép kilátásért, mert kilenc óra körül járván maradt még egy kis napfény. A Maros szorosa, a szemközti hegyoldalak zöldje és a rőtbe vont sziklaszirtek látványa a lehetőségekhez képest szép fényképekkel ajándékozott meg.
Most már nem maradt hátra semmi a túrából: amit lehetett, teljesítettem. Kocsiba ültem, és nyomasztó álmossággal küzdve, villanytérképemet komikus módon a kormányhoz szorítva hazahajtottam Jutkához. Megvacsoráztam, és ágyba dőltem, a naplóírást másnapra hagyva.
+1. nap: 2025. VII. 26., szombat.
Marosvásárhelyen Bandival kiruccantunk a Cuza Vodă-piacra, és vettünk egy óriási juhsajtot, vinetát, gogost és egy zacskó áfonyát. Ezek a hazaérkezés utáni vasárnap délelőttöt nagyon varázsossá, erdélyi hangulatúvá tették.
A hazaút eseménytelen volt. Álmosságom miatt kétszer kellett tíz percre megállnom. Másnap délután indultunk is következő túránkra, a református Balaton-kerülésre.