előző nap

a főlapra

következő nap

3. nap: 2025. VII. 23., szerda.
83,8 km

Cojoci - Chiril - Rárói kolostor - Ráró-menedékház - K+: Fejedelemasszony sziklái (gyalog) - tilos levezető aszfaltút: Moldvahosszúmező széle - Ördögmalom-szurdok - Gura Humorului - Capu Codrului.

Hálószobám nagyon kitett volt, mert a túlparti birtokról egyenesen odavezetett a kis függőhíd. Szerencsére a hajnali félhomályhoz jótékony nyári köd is járult, így sikerült lebontanom a sátrat, mielőtt megláthattak volna.

A könnyen járható földúton kitoltam gépemet az aszfaltút folytatására, és a hidegtől még nehézkes kézzel nekiláttam, hogy a sárból összeszedett madzagdarabkákkal rögzítsem az első sárhányót, melynek a házilagos rögzítőpántja tört el valamelyik rázós lejtőn.

Cojoci szép falu, temetője megérdemelt volna egy fényképet, de sajnos éppen voltak benn, így nem vállalkoztam rá.

Áttekertem a tiszta, vonzó Chirilbe, és a kitáblázott Transzráró-út első derékszögű töréspontjában, az emelkedő kezdeténél jó érzékkel leültem reggelizni egy derék pihenőhelyre. A szomszéd telken a gazda megetette disznaját, így nekem csak a hájas rózsaszín jószággal kellett versenyeznem.

Az út itt kezdett erősebben emelkedni: 10%-ot tábláztak ki, ezért elég sokat toltam. Az erdőt nagy kaszálók szakították meg, ezek egyikénél ágazott ki jobbra kolostorba vivő út.

Ezt egy díszes kereszt jelezte, melynél egy férfi ült a padon, és nagy meghajlásokkal imádkozott. Mondott is valamit, de nem értettem, és tovább toltam a mellékúton. A kolostor alatti parkolóban egy lakóbusz állt, utasai előtte reggeliztek. A közforgalom itt véget ért, csak a szerzetesek és a karbantartók járhattak fel kocsival az épületekig.

Az út és a kolostor közötti mély árkot fapadlózattal hidalták át, a hívek alighanem ezt használták. A kolostor látogatható, de most még nem nyitották ki. Erre és rövidnadrágomra való tekintettel csak egy külső fotót készítettem, majd visszaballagtam a parkolóba, ahová időközben új vendégek érkeztek.

Megtízóraiztam (almát és szotyolát), és átállítottam kis fokozatba az első váltót (papagájfogóval, mert csak azzal lehetett). Mire kijött a kegytárgyárusnő (szerzetesi módon volt öltözve), nyeregbe pattantam, és visszagurultam az elágazásba, ahol az imént imádkozó férfi hanyatt fekve süttette a hasát a padon.

Egy darabig tekertem (kis kettes fokozatban), de így is túl fárasztó volt, ezért ismételten sok tolásra fanyalodtam. Körülbelül 1300 méteren újra találkoztam az imádkozó férfival. Autója lerobbant (felforrt a hűtővize), ezért vissza kellett fordulnia Chirilbe. Mutogatással megkérdezte: visszamegyek-e oda - talán segítséget akart volna hívni onnan?

Háromnegyed tizenegyre értem el a Transzráró-út egyik magaspontját, az 1430 méter magasan lévő kiágazást. Az út új ága a Ráró-pásztorfogadó felé tartott, közben mellőzött egy legális sátrazásra alkalmas rétet. Itt egy újabb elágazásban indult lefelé az általam tervezett útfolytatás, de nagy meglepetésemre (balesetveszély miatt) tilos volt behajtani. Töprengtem, hogy vajon leszakadt-e az úttest, de ezt kizártam, mert számos autó jött onnan is, és bizony fentről is sokan belemerészkedtek a tilosba. A fogadóhoz balra ment az út, én pedig az Alpin Szállóhoz toltam fel a gépet.

Átöltöztem gyalogos mezbe, de a szandált meghagytam. Mikor a bicajt a korlátnál lekötve nekifohászkodtam a körtúrának, egy szemből jövő turistacsoport vezetője ezt észrevételezte is. Jobb híján azt feleltem, hogy "nem fogok sziklát mászni." Tudtam, hogy tilosban járok, mert több tábla is előírta a látogatóknak, hogy saját testi épségük érdekében a helyhez illő felszerelést használjanak - ez esetben nyilván bakancsot.

A jelzés gyökeres emelkedőn, majd kisebb-nagyobb kőtömbök közt haladt. Sokan jöttek lefelé rajta, de a többség velem egy irányba haladt. Általában jó erőnlétű, tűrhető technikájú emberek jöttek ide, ezért egy tempóban tudtunk kőről kőre lépkedni, kapaszkodni. Én azonban rengeteget fotóztam, filmeztem, ezért rendre utolértek azok is, akiket elhagytam. Fényképezőm autofókusza továbbra is teljesen használhatatlan volt, ezért próbálkozásos jelleggel minden érdekesebb témáról három, és néha még több képet is lőttem, kézzel állítgatva az élességet.

Aztán fölértünk a két torony közti hasadékhoz, és innen a kis torony túloldalába láncokkal biztosított kiágazás vezetett a kilátóteraszra, vagyis a nagyobbik torony tetejére. Nagyszerű eredmény volt: lényegében megkaptam mindazt, amiért ide eljöttem. A fent lihegő túratársak is alighanem ezt gondolták.

Lefelé már sokkal jobban szenvedtem: rá kellett döbbennem, hogy bal térdemet a Csalhóból hosszan leereszkedve túlerőltettem, és minden csavaró, illetve emelő mozdulatra fájdalmasan benyilallt. A visszaút legalább annyira elhúzódott, mint a fölmenetel, de most kényelmes tűlevélborítású és egyáltalán nem meredek terepen vezetett. Elgondolkodtam, hogy bírni fogom-e a Kelemen-havasokbeli gyalogtúrákat, és még inkább a Negoj-nyeregből való lejutást.

Az alvóréten megebédeltem, majd (figyelve az autósok mozgását) végül a tilalmas útra gurultam rá, vagyis az eredeti terv szerint haladtam tovább. A Transzráró-út valódi folytatása nem tetszett, mert Pojorâţába jutott le, ahonnan Moldvahosszúmezőre visszafordulással tudtam volna bemenni.

Hamarosan ki is derült, miért tiltották meg a lefelé haladást. A táblák szerint 13, 16, sőt egy helyen 20 százalékos volt a lejtő, és ez hosszú távon tényleg növeli a balesetveszélyt. Az engem megelőző autók felől erős fékbetétszag jutott az orromba. Bár balesetnek nem voltam tanúja, úgy láttam, hogy a tiltás indokolt, és legközelebb a hivatalos Transzrárón fogok legurulni. A tilalmas szakasz amannál sűrűbb kanyarokat vet, számos helyen szűk, beláthatatlan fordulókkal. Ezt alulról bejárni állandó, tüdőkiköpő tolást jelentene. A lefelé haladóknak eredetileg kitett táblákat elővigyázatosságból vagy erőtakarékosságból nem szerelték le, de az alján feketével áthúzták őket.

Itt egy kolostor volt Isten anyjának szentelve; ennek csak a behívókapuját fotóztam le. Alatta már szelídebb, kétsávos, régibb állapotú út vezetett a sípályához, és végül Moldvahosszúmező keleti vasútállomásához ért ki. Előtte megálltam egy nagy templomnál, mellyel szemben Α Ω címerű, de szemlátomást még fel nem díszített nagy fehér ház örvendeztetett meg az oldalából kifelé szolgáló, működő vízcsappal.

Itt az út már csapnivalóvá züllött, és a vasútállomásnál beletorkollott a 17-es országútba. Gondolkodás nélkül jobbra fordultam, és megkerestem Valea Caselor-patak mellett a hegységbe visszavezető piros kereszt jelzésű rissz-rossz murvautat. Örülhettem, hogy a váltót még nem ráncigáltam vissza középső fokozatba, mert különben itt is tolnom kellett volna, bár nem volt meredek, hanem én voltam ramaty állapotban.

Az Ördögmalom-szurdokot csak a közvetlen közelében jelezte tábla. Pár autó állt a tisztáson, és nem sokkel fölöttük sorompó zárta el az utat. Megláncoltam a bicajt, és sétálni kezdtem fölfelé a széles murvaúton, amely egy kis tisztáson a szurdok szájához vezetett. Belépődíjat senki sem kért, csak dísztárgyakat árult ott egy család. Az emlékkútban számos fémpénz mellett két egylejes bankót is láttam bedobva. Így is igazolódott az a megfigyelésem, hogy a román bankjegyek valóban gumipénzek, mert amellett, hogy nem gyűrődnek össze, nem is áznak el.

Felfelé sokat fotózva, lefelé filmezve végigjártam ezt a rövid, szerény, de kedves szurdokot, melynek korlátjait, pallóit alighanem saját forrásból és adományokból tartják karban - legalábbis erre utalt a közelben elhelyezett gyűjtőládika.

Lefelé azonban rettenetesen szenvedtem. A bal térdemet tartósan megerőltettem, mire a biciklihez visszaértem, világos lett előttem, hogy a tervezett folytatást nem tudom vállalni.

Lebicikliztem a 17-es útig, és ott végleg eldöntöttem, hogy keletre fordulok, azaz dombsági, aszfaltos jellegű kerülőt teszek Borszék felé. A térképszoftver szerint bő két nap alatt körülbelül 180 kilométert kellett megtennem, és mivel tekerni még tudtam, ez vállalhatónak látszott.

A 17-es út sűrű forgalmú, kamionos, de széles, aszfaltos padkával tette ezt jóvá. Itt kevesebbet fotóztam: igyekeztem minél többet elcsenni a sok kilométerből. Vama falu látképe a két templommal mégis megállított, ahogy néhány mirabellafa is. Készleteimet Frasin városában töltöttem fel; ikrakrém nem volt, ezért halkonzervet vettem. Ugyanitt lefényképeztem a Moldova egyik mellékfolyóját.

Gura Humorului turisztikai központ; én a jelentős templomot és a városházát fényképeztem le belőle. Utána már szállást kezdtem keresni, ki is szemeltem egy hidat, hátha ma a Moldovában fürödhetek.

Capu Codrului felső határán egy szentképes fal mögötti mohácsi nyomóskútból vizet vettem. A falu után jobbra tértem a híd felé. A tehénlegelőnek használt lapályon egy cigánynak tűnő férfi hajtotta szamárszekerét, és az állat - akármennyire okos volt -, nem ismerte a közlekedési lámpákat, így belehúzta a szekeret a híd piros jelzésű váltakozó forgalom lámpájába.

A túlparton is birkalegelő volt. A híd után balra tértem, és a part mellett megkerestem egy nyárfás ligetet, melyből a birkák csak a szamárkórókat hagyták megnőni, így kényelmes hálószobám adódott benne. Az utolsó fényeket kihasználva sátrat vertem, majd a hazatelefonáltam.

Vaksötétben már nem volt kedvem folyóban fürdeni, mert e vidéken a fő- és mellékfolyók szeszélyes vízjárásúak, így bennük a vízeret széles nagykavicsos sávok, víz dúlta bozóttal és fekvő helyzetbe nyomott gazokkal benőtt mezők szegélyezik. Kulacsból zuhanyoztam, és magamat a közeli lakatlannak tűnő háztól mit sem zavartatva reggel hatig aludtam.