előző nap

a főlapra

következő nap

2. nap: 2025. VII. 22., kedd.
81,5 km + 8,5 km gyalog

Dochia-menedékház - Stiol - P+ Duruitoarea-vízesés - K+ műút - (kerékpárral) Durău - Broşteni - Satu Mare - Cojoci

Körülnéztem a szálláson. Jórészt fából van, emiatt minden emeleten két oltókészüléket helyeztek el. A vécében egy felirat figyelmeztetett, hogy módjával használjuk a vizet, mert a készletek végesek. Érthető is, hogy a házon kívül miért nem találtam forráskifolyót. A szoba berendezése szerény, de elfogadható; az aksijaimat az ágy mellől tölthettem, és saját mennyezeti lámpám is volt.

A szállás kissé borsos volt, de ahogy a hazai turistaházak felújított díszpéldányainak árszabását ismerem, nem lógnak ki a rendelkezésre álló fizetős szállások közül. A szobaárak közül az enyém volt még tűrhető, de az egy-két személyes szobák akár 590 lejbe is kerülhettek egy éjszakára - gondolom, azért, mert azokhoz fürdőszoba is tartozott.

Ha viszont nem lehetett volna kártyával fizetni, akkor három óra alatt tudtam volna visszacaplatni a biciklihez, vaksötétben érkezve, és csak ezután jött volna a folyóhoz való visszagurulás, a sátorverés és a naplóírás. Ebből az a tanulság meríthető, hogy érdemes több készpénzt tartalékolni az ilyen alkalmi szállásokra.

Kihurcolkodtam a teraszra, naplót írtam, fotóztam, úgy vártam, hogy a recepció kinyisson. A reggelit csak nyolctól lehetett kérni, ezért rövid kiruccanásra határoztam magam a kelet felé ereszkedő kék jelzésen a Detunátáknak nevezett sziklatornyok felé. Ezek a menedékház teraszáról nyugatra kitekintve balra látszanak. Magukhoz a tornyokhoz alighanem tilos kimászni, de én megkockáztattam, nehogy hazaérve azt kelljen hallgatnom, hogy a legszebb látnivaló ott volt az orrom előtt és csúful kihagytam.

A csúcsos fiatorony fölötti kis nyeregbe kapaszkodtam fel, ahol erős, hűvös szél fújt. Az átelleni Fundul Gedeonului hatalmas sziklafala is jól látszott innen, és mivel amahhoz nem vezet jelzett út, ennyivel be is kellett érnem belőle.

Izzadva visszakapaszkodtam a menedékházhoz, és kértem egy tükörtojást sült kolbásszal. Csipogó jelezte, amikor elkészült. A hűvös szélben kellemesen felfrissültem, vizet töltöttem.

Örülhettem, hogy tegnap este kijöttem a keresztig, mert reggel a Tóka homályosabb arcát mutatta.

A kék - piros kereszt szétválásától egy jelzetlen, viperás ösvényen kiballagtam a Schiop nevű lapos gerincre, ahonnan szépen ráláttam a szemközti völgyoldalban sorakozó sziklaalakzatokra, alighanem az Ocolaşu Mare nevű sziklafalra. Az én oldalamon is szép sziklabúbok álltak, melyeket az odaát fölfelé kaptató társaság tagjai hangos kiáltásokkal értékeltek.

Ezután visszagyalogoltam a jelzéscsomópontba, és a piros kereszten kezdtem ereszkedni. A Poliţa de Arieş nevű pihenőhely után meredekebbé vált a lejtő. Alulról turisták hangját hallottam, ahogy egymást biztatták a völgytalpon mozogva. Cukormérést is végeztem - ezúttal alacsonyabb lett, mint a reggeli előtti érték. Igazolódott hát az az orvosi figyelmeztetés, hogy a nagy fizikai igénybevétel felviszi a vércukorszintet.

Szóba elegyedtem két egyetemistaforma fiúval: elárulták, hogy természetőrök nemigen járnak erre, hogy a jegyváltást ellenőrizzék és bírságoljanak. Azt is megtudtam tőlük, hogy ez a P+ jelzés a legnehezebb fölvezető ösvénynek számít, a legkönnyebb pedig a kék, mely egyben a leghosszabb is.

Negyed tizenegykor kiültem egy kiugróra, és a felhők fölül kikukkantó Nap fényében alkalmasan lefotóztam a Tóka szoknyáján díszelgő sziklafalakat. Elköltöttem a tízóraimat is: ikrakrémes kenyeret szalámival, camembert-sajttal meg erőspaprikával. A többi zöldségem elfogyott.

Aztán végre meghallottam a vízesés zúgását, melybe kirándulók kiabálása vegyült. Mikor torlódásba ütköztem, azt láttam, hogy egy vegyes erőnlétű, nagy létszámú diákcsapat húzódzkodik fölfelé velünk szemben a vízesést kerülő, láncokkal biztosított útszakaszon. Szépen megvártuk őket, majd magunk is leóvakodtunk a vízesések tövébe.

A felső vízesés volt a magasabb; mindkettő erős lejtőn, fátyolszerűen csúszott le, összesen 25 métert. Sok látogató csak idáig jött föl az országúttól, kevesen indultak tovább a piros kereszten a Dochia felé. A többség szokványos módon beállt egy fényképre a vízesés lábához odakészített deszkára. Kevesen próbálták a vízesés szépségét több szögből is kitapogatni.

A kék kereszt valamivel lentebb kiágazott a piros keresztből, és kíméletesebb emelkedőket nemigen tartalmazó vonalvezetéssel vitt le Durăuba, mint amaz, mely alighanem megcélzott pár érdekes látnivalót a hegyoldal magasabb övezetében. Én a kék keresztet választottam, mert kezdődő izomlázam mellé pár lábujjamról is lejött már a bőr. A hálófalú szandálhoz elfelejtettem zoknit hozni, a sportcipőt pedig sokallottam a zsákba, pedig elkelt volna.

A kék kereszt először kímélő, széles, kavicsos úton tartott lefelé, majd földes, tűleveles képet öltött; magas, vegyes erdőben tartott lefelé, aztán különféle szakadékokat kerülgetve föl-fölváltott a hegyoldalba, néha fárasztó kapaszkodásra kényszerített. Izomlázam miatt elég lassan haladtam. Aztán egy óriási dőlt fa miatt hirtelen rándult egyet az út, úgy érte el az Axial nevű aszfaltutat. Ezen még jó másfél kilométert kellett talpalnom, hogy elérjem a piros jelzés felágazásának helyét, ahol a biciklim teljes épségben várt rám, az építkezési hálóval körülvett törmelékhalom mögött.

Visszarendeztem a holmit, megebédeltem és szotyit pirítottam. Fentről több nagy csapat, fiatalok, gyerekek érkeztek: jól megbámultak a háló mögötti fedezékemben. Leért az a két fickó is, akikkel délelőtt szóba elegyedtem. Váltottunk pár szót, aztán elváltunk. Még láttam, amint két piros ruhás, piros sisakos hegyi mentő egy sérültet tol lefelé a jelzésen egy közepén kerékkel ellátott saroglyán, amely erősen nyikorgott közben.

Fél háromkor szálltam bicajra, és legurultam Durăuba. Itt csak kameráztam, és meggyőződtem róla, hogy az Andrei kemping valójában kis faházakat kínál. Persze nem emiatt mellőztem, de jó tudni, hogy a "kemping" szó mi mindent jelenthet manapság. Bistricioaráig szép lejtőkön száguldottam, onnan akadtak emelkedők is, főleg amiatt, hogy a duzzasztáskor a régi út víz alá került, és az újnak helyenként magasba kellett kapaszkodnia.

Aztán letértem Dornavátra felé, ahol a Beszterce már felduzzasztottként van jelen. Ez csak Roşieninél szűnt meg. Vizem fogytán volt, csurgók híján mirabellafákra vadásztam. Poiana Teiuluiban láttam egy aranysisakos templomot.

Egy ősi, felhagyott kútból próbáltam vizet venni, de nem véletlenül hagyták sorsára: vödréből iszapbűz áradt, és egy döglött bogár vigyorgott rám, mikor előhúztam. Golu határában elfogyott a türelmem, és teliittam magamat egy jobbról, meredek lejtőn befolyó csermelyből. Ez általában veszélyekkel szokott járni, de most nem csapta el a hasamat. Végül Dreptu fölött elém került egy teljesen hivatalos csurgóforrás, szentképekkel, pihenőpadokkal. Ott kicseréltem vizemet, és megettem némi szotyolát.

A nap nyugovóra hajlott. Frumosuban a hídnál igyekeztem a nevéhez híven szépséges környezetű falu súrolófényes, kaszált domboldalait hatásosan lefotózni. Ehhez érdemes megjegyeznem, hogy az automata élességállítás tönkrement a gépemen, így ezt kézi fókuszálásra állítottam, és a fontosabb képeket két-három különböző példányban készítettem el, majd ezek közül a nap végén (vagy inkább otthon) kiválasztottam az egyetlen megtartandó képet.

Farcaşában hat órakor láttam a világháborús emlékművet, és mellette Ion Creangă szobrát. Ugyanitt került képre a díszes vendéglő is. A falu felső kijáratánál, a hegyoldalból kicsi csurgón jön le a víz. Borcában nem álltam meg, pedig fényképre kívánkozott volna egy házilagos óriáskerék egy kertben, és egy hosszú függőhíd.

Mădeiben végül lefotóztam a függőhidat egy szép tájkép részeként, és a falu után egy út menti pihenőhelyen megvacsoráztam, hazatelefonáltam, illetve -üzentem. Időm nagyon fogyott, így tudtam, hogy ma estig nem érek fel a Ráróig, hanem valahol a Beszterce völgyében kell aludnom. Lunca után átléptem a megyehatárt, innen való a folyóról készített kép is. Broşteni-nél lement a Nap, innen való a Creangă meséjéből vett jelképes kő, amely egy egész birkanyájat csapott agyon a hodályban.

Broşteniben lefotóztam a cifra házat, amely szemlátomást sokféle célra szolgált újabban, és most árulják is. Broşteniben betértem egy éjjel-nappali boltba, és kenyeret meg ikrát vettem. Holda alsó végén kis csurgó van; ugyanitt láttam egy politikai üzenetekkel telifirkált magánházat, melynek üzeneteit otthon kell elemeznem. Uniószkeptikus, nemzeti elkötelezettségű ember lehet a tulajdonos.

Holda fölött szelfi-filmet készítettem, mert a vörös felhőfényben úgy festett a bőröm kezdődő lebarnulása, mint valami rézbőrű indián harcosé. A falu után óriási hegyomlást feltartóztatni hivatott betonfalazatot és a mögötte uralkodó káoszt fényképeztem és filmeztem. (A régebbi hálós megoldás alkalmasint már nem volt megbízható.)

A Nap lement, és elkezdtem sátorhelyet keresni. A Bărnaru-patak völgyében haladó erdészeti murvaút sajnálatos módon ki volt világítva, és valami nagy házhoz vitt, ezért nem mertem sátrat verni a kiágazásában lévő turistapihenő kunyhója mögé, főleg hogy nem volt takarásban, és a fű már igen harmatos volt. Hasonlóan kudarcot vallottam a szűk folyóvölgy vége felé, egy híd mögött sejtett hálószobával, amely közelebbi megtekintéskor egy működő fatelepnek bizonyult. Ezután egyre csak cigányokat láttam a házak előtt, néha szabadon tartott kutyák ugattak vagy rontottak ki rám, így kénytelen voltam a kanyon végén lévő Cruceába betekerni a hűvös, sötét estében. A falut egy hegytetőn elhelyezett, kivilágított óriáskereszt hirdeti, és ennek kicsinyített mása a falu határában is. A falu neve egyébként keresztet vagy valami azzal kapcsolatosat jelent.

Satu Mare után egy magasba kényszerítő hegyorrot szemeltem ki alvás végett, a folyóhoz leballagva elérendő pancsolással. Ehelyett egy laza talajú, meredek korlát-szerpentinen tolhattam le gépemet a folyóig, és ott sátrat vertem. Pechemre a vízig nem tudtam elhatolni a gaz és a sötét miatt, ezért végül sötétben, kulacsból zuhanyoztam. A hálószoba szépséghibája, hogy egy kötélhídnál helyezkedett el: emiatt nem tudtam rendesen lámpázni, és fél hatra állítottam az ébresztőt. A naplóírás hajnali egykor ért véget.