a főlapra

következő nap

1. nap: 2025. VII. 21., hétfő.
52,1 km + 16,8 km gyalog

Marosvásárhely - (kocsival) Borszék - (kerékpárral) Gyergyóholló - Gyergyótölgyes - Bistricioara - Durău üdülőközpont - (gyalog) Fântânele-menedékház - Tóka - Dochia-menedékház.

Korán ébredtem, de Jutka még aludt, és sem az első, sem a második telefonos vekkerre nem ébredt föl. Ezalatt összepakoltam, tettem-vettem, majd felkeltettem őt, hogy ne veszítsek sok időt e létfontosságú napból. Közben Bandi is felébredt, hát elláttam. Megreggeliztem, aztán fél kilenc körül elbúcsúztam és kocsiba szálltam. (Biztonsági okból a kocsi pótkulcsát a Bandival otthagyandó táska üres kis rekeszébe tettem.) Elkértem Potyó címét és telefonszámát is, hátha hazafelé az ő lakásáról kell majd a gyerkőcöt fölvennem. Jutka az előző este lefotózta a túratervet, és átküldtem neki az elektronikus térképet is, arra az esetre, ha netán keresniük kell engem.

Közepes tempóban tettem meg száz kilométert, csak egy kisebb eltévedés csúszott be Szászrégen körül (Görgényoroszi felé tértem le), így körülbelül tizenegyre értem Borszékre. A főút mentén a falu belsejében nem adódott jó parkolóhely, az üdülőtelepre nem volt merszem betolakodni a kocsival, hogy ott parkoltassam, ezért végül a város alsó végén, az Árvácska panzió hatalmas parkolójában hagytam a Fabiát. Reméltem, nem fog senkinek szemet szúrni, hogy napokig ott áll, de mivel a túrát egészében az Isten oltalmába ajánlottam, több biztonsági intézkedést nem tettem azon kívül, hogy lezártam a váltókart és a bicikliszállító adaptert is.

Fél tizenkettőkor vizet vettem a közeli borvízforrásból, majd nyeregbe pattantam. Az út határozottan lejtett: itt is igazolódott a régi magyar határvédelem azon elve, hogy nem a fő gerincet, hanem az országból kivezető szurdokokat kell őrizni.

Jó tempóban haladtam. Pólómat hamar lecseréltem a sárga mellényre, és a rövidnadrágot is feltűrtem az illem határáig, mert éreztem, hogy izzasztó nap elé nézek. Gyergyóholló neve csak a postahivatal ütött-kopott tábláján van még magyarul is kiírva, a település határán már nem. Ezt a helyi románság (elvetemült szokása szerint) a templomuk elé kitűzött lónagy román zászlóval ünnepli.

A következő falu, Gyergyótölgyes még jelentős mértékben magyar, bár a főtéren és a boltban jobbára román szót hallottam. Betértem az élelmiszerboltba, vettem sonkát, ikrakrémet, kenyeret és almát. A kultúrház előtt egy padon megebédeltem.

A falu vége jelentette a megyehatárt, azaz a régi országhatárt is. Ezután sokáig Óromániában, Neamţ megyében fogok túrázni. Bradu, Poiana, Grinţieş és Bistricioara a román nevén kerül be a naplóba, mert sosem tartoztak Magyarországhoz. A Kis-Beszterce folyó viszont, amely kifelé folyik a nagy hazából, magyar nevén szerepel. Itt már nem is találkoztam magyarokkal, ahogy a túranap gyalogos szakaszán sem. A lejtés Bistricioaráig tartott, ahol rátértem a finoman jobbra kanyarodó, érzésem szerint 5%-os átlagos emelkedésű útra, amely Durău üdülőtelepre tartott.

Eredetileg itt akartam bejelentkezni az Andrei kempingbe, de a tizenkét kilométeres kapaszkodásban annyira eltelt az idő, hogy át kellett terveznem a szállást, főleg mivel ez az Andrei teljesen ugyanolyannak látszott, mint a többi panzió. A fő nehézség abban rejlett, hogy ha kempingbe szállok, akkor a hegységből erőltetett menetben vissza kell ide talpalnom, mikor elfogy a napvilág. Ehelyett két lehetőséget tartottam készen: a Dochia-menedékházat, illetve jobb időtartalék esetén a letett biciklihez való (akár éjjeli) visszagyaloglást, majd a Beszterce folyóig való legurulást. Az üdülőtelep takaros és sejthetően jó drága; itt kellett volna megváltanom a nemzeti parki belépőt is, de ez csak az Axial nevű, a hegységet megkerülő aszfaltút bizonyos parkolóiban láttam kiírva, ahol a jelzések keresztezték.

Ekkor már elhessentettem magamtól a bírságoló természetőrök rémképét, és egy lefóliázott palabálán elköltött ebéd után végül a piros jelzés keresztezésénél lévő nagy parkolóig tekertem. Négy óra volt, mikor a táskákból kivettem az étel nagy részét. A többit be se csatoltam, hátha az éhes kutya ki tudja emelni a táskából ahelyett, hogy széthasítaná, mint 2015-ben a Néra-szurdokbeli társa.

Rengeteg turista jött lefelé a Fântânele (források / kutak) nevű, 1220 méteren álló menedékházból a gyökérszövedékes, szárazon nagykavicsos, meredek ösvényen. A menedékháznál elvileg van egy forrás, de nem kerestem; fontosabbnak tartottam, hogy sötétedésig minél többet lássak a számos érintendő sziklából.

Az első a Cuşma Dorobantului névre hallgatott, aztán következett a hatalmas kőgombaként messziről hivalkodó Panaghia, melyről egy legendát is közölt az ismertetőtábla. Itt már 1770 méteren jártam, és elég közel a becsületcélhoz, az 1900 méteres Tókához (románul: Toaca).

Mielőtt ezalá értem volna, egy háromfős társaság maguk előtt terelt nagy kutyái jól megugattak, de álltam a sarat, és gazdáik a meglepetést kihasználva már tovább is terelték őket. A póráz nélküli ebvezetésre kevés mentség van a természetben, és nekik is inkább a későre járó idő adhatta az önfelmentést.

A Tókára egy széttaposott, gyepes ösvény girlandozik fel, de újabban inkább egy látványos, meredek fémlépcsőt használnak a turisták - érthető módon, mert sokkal biztosabb rajta a járás, és a gyepet is kíméli. Ezen szuszogtam fel én is: körbejártam a meteorológiai állomást, majd visszatértem a piros jelzésre.

Közben rácsodálkoztam, milyen közel van a Dochia-menedékház, de valójában nem azt, hanem a vele egy vonalban lévő Stefan cel Mare-kolostort pillantottam meg.

Most, este hétkor már nem lett volna igényes megoldás a visszafordulás, hiszen nem tudhattam, mikor vetődöm újra el ebbe a távoli hegységbe. Ezért eldöntöttem, hogy szállásra térek a Dochia-menedékházban, ami még fél óra járásra volt. Széles, lapos gerincen, törpefenyvesben ballagtam dél felé, előre és hátra egyaránt fotózva a nyugvó Nap fényénél még élvezhető közeli és távoli sziklaalakzatokat.

Nyolckor értem el a menedékházat. Szerencsére tudtak adni szállást, és lehetett kártyával is fizetni. Ez nagy szerencse volt, mert a magammal hozott (Jutkától kapott) száz lej készpénz nem lett volna elég rá. Az árban a reggeli is benne volt, de a legolcsóbb, 14 fős szobához nem járt zuhany.

Ezt úgy oldottam meg, hogy vacsorázni és zuhanyozni a közeli hegyhát alatt átvágó piros keresztjelzésen elballagtam egy alkalmas kies helyig, egy felújított fakeresztig. Vacsora után, amikor már biztos voltam abban, hogy senki se jár arra, beléptem a törpefenyves egy tisztására, és megmaradt fél liternyi langyos vizemből, szappan nélkül úgy-ahogy lecsutakoltam magam.

Ezután visszabaktattam a menedékházba, pótoltam a vizet, majd beszálltam a szobába, és megírtam a naplót. Nem maradtam nagyon büdös, és ez jól is jött, mikor háromnegyed tizenegykor egy kétgyerekes család érkezett mellém. Hálótársaim este elég hosszan nyomkodták a mobiljukat az ágyban (az 5-6 évesforma leánykák is), majd eltették, és nevetgélve, beszélgetve nyugovóra tértek.

Az ilyen tömegszállásoknak megvan a maguk jó hangulata. Nekem 2009-ből, a Roztoka-menedékházból maradt ilyen jellegű kellemes emlékem. A naplóírással negyed tizenkettőre végeztem. Jól elfáradva, a rendelkezésemre álló időkeretet végsőkig feszítve sikerült tartanom az időtervet.