előző nap

a főlapra

következő nap

7. nap: 2024. VIII. 11. (v) 10:00 - 20:00
Obârşia Lotrului - (újra teljes felszereléssel) Groapa Seaca-hágó - Zsiec-völgy - Petrilla - Petrozsény - Lupény - (kocsival) Petrozsény - Banica-barlang - Banica-szurdok - Szacsal - Szentpéterfalva
48 km, 375 m szint kerékpárral

Sátorbontás, pakolás, saját reggeli, valamint SK kávéjának elkészülte után elhagytuk ezt a derék kis szálláshelyet, amely itt egyedül áll azzal, hogy a sátorozó vendégeket is szem előtt tartják, így nem szólnak, ha azok saját ételüket eszik vagy naplót írnak az étkezőasztalnál. A vendégek jobbára románok, de találkoztunk lengyelekkel is. Az ő motoros-emblémáik jelentős számban borították a vendéglő bejárati ajtaját, és bizonyos útjelző táblákat is. SK pedig abban a meglepetésben részesült, hogy BSI-a korszakából ráismert négy magyar, akik egyébként szintén sátorral aludtak itt.

Tízkor indultunk el nyugat felé a Lator-völgy szelíd kaptatóján, elhaladtunk a gombázóknak jó szokás szerint a tiltó tábla mögé felvert sátortábora mellett, majd az Izvorul Groupii nevű patak mellé szegődtünk. Ez egyre meredekülő úton, a végén nagyokat kanyarodva felvitt minket a Groapa Seaca-nyeregbe, 1590 méterre.

Itt számos autó állt már, így míg SK megjött, fölmásztam fényképezni az északi, bontással létrehozott letörésre. Hogy bicajomat egy gurulós tolvaj meg ne kívánja, betoltam a bontási udvar belsejébe. Fölfedeztem, hogy a fák közti kilátószikla mögött egy rejtett, tűleveles sátorhely található. A szikla tövéből elfogadható kilátás tárul a Páring-hegység távoli ormaira.

Hamarosan megjött SK, és együtt átgurultunk Hunyad megyébe, vagyis átléptük az ezeréves határt. A Zsiec völgyébe 7%-os meredekségű, kanyarokkal teli út visz le, a minősége jelenleg elfogadható. Sajnos fékpofáim a mostani, száraz időben is be-beszorultak erős húzáskor - ilyen esetben meg kellett állnom, és hátratolással visszapattintanom őket. Ettől a filmfelvételek egy része lelassuló mozgást örökít meg, vagy indokolatlanul megszakad.

A folyócska mellett kis kolostor és templom áll, benne éppen istentiszteletet tartottak. Énekszó és a pap prédikációja hallatszott ki a templomból. Mellette nyilvános vécé is található, amit azonnal ki is használtunk.

Lejjebb a völgy szurdokká szűkül. A vadregényes útszakaszon, útszakaszokon az autók üggyel-bajjal kerülgettek minket, mi meg élveztük a gyönyörű sziklafalak közti száguldást. Egy szikla oldalában a pár éve elhunyt Marian Ciprian-Horia emléktáblája látható, és tisztelői egy pihenőhelyet is kialakítottak a tövében.

Két befolyó vízesést is találtunk, majd a szurdok kitágult, monumentális sziklafalak között még párat kanyarodott, aztán hirtelen véget ért.

Hétvégi házak, vízművek közt folyt tovább a Zsiec, partján számos család grillezett, piknikezett. Érezni lehetett a nagyváros, Petrozsény közelségét.

Annyit fotóztam és filmeztem, hogy SK megelőzött a szurdok utolsó részén, így egyedül gurultam be egy Zsiec nevű faluba. Ezután egy kisebb kaptató következett, melynek tetejéről jól ráláttam egy kies, bekerített horgásztóra. A tetején kinőtt fával ékeskedő víztornyot mellőzve begurultam Petrillára. Régi, de jó állapotú kockaházak közt értem le a 66-os úthoz, ahol SK már várt.

Betekertünk Petrozsénybe, és egy kiállított repülőgép kedvéért megállva hamar el is hagytuk. Aztán Aninósza következett, vagyis az Iszkrony nevű településrésze, ahol Maderspach Viktor kúriáját kellett megtalálnunk. Ezt kényelmesség okán már a túra autós folytatására hagytuk, és az enyhe emelkedőn továbbhajtottunk a Nyugati-Zsil (Oláh-Zsil) völgyében.

Vulkánban a központi parkban álló, nagy ortodox templom mellett elporoszkáltam, de a mellette álló, pompás, szemlátomást gyakran használt római katolikus templomnál már megálltam, lefényképeztem, és kissé följebb a szerényebb reformátust is. Mindkettőn magyar használatra utaló felirat olvasható. A városban húszezer ember, köztük ötszáz magyar él.

Újabb emelkedők következtek, és a cél közelét érezve megálltam néhány fosószilvafánál. Kora délután szerencsésen megérkeztünk Lupényba: a kocsi sértetlenül állt a helyén, és a kulcsot sem veszítettem el. Boldogan lemálháztuk hátasainkat, melyek derekasan szolgáltak bennünket az elmúlt napokban. A bokrok között átöltöztem, de a mosdást későbbre hagytam. Ettem pár szelet szalámis kenyeret. Értesítettem Borzási Sanyit, hogy elvittük a kocsit az általa biztosított parkolóhelyről, majd mindent bedobáltunk a csomagtartóba, és a bicajokat fölraktam a tetőre. A térképemről leolvastam, hogy az esetlegesen meglátogatandónak kijelölt Strázsa-hegy jó négyszáz méterrel magasabb, mint a sípályára vivő aszfaltút vége, ezért most kihagytuk.

Helyette visszatértünk az Iszkronyból származó Maderspach Viktor (1875-1941) kúriájához. Ő a háború előtt vadászíróként, az 1916-os oláh betörés után gerillavezérként vált nevezetessé: szabadcsapatával engesztelhetetlen harcot vívott a megszállók ellen, részben az általunk is járt hegyláncok között. Kúriája ma is áll, és mint kiderült, biciklivel idejövet le is fényképeztem, mert oromdíszével kirítt a mai román házak közül. De csak feltételesen fogadtam el találatnak, mert helyéről és kinézetéről az általam írott útiterv nem mondott semmit, SK-é pedig csak a nevét tartalmazta.

A kúria ma zárva, de jó állapotban van; egyik melléképületén egy román közbirtokosság századik évfordulós emléktáblája található. Ennek dátumából kikövetkeztethető, hogy mikor Maderspach Viktornak menekülnie kellett a diadalmas román államból, birtokait elkobozták, de nem magántulajdonba kerültek, hanem a város tette rájuk a kezét. A hálóról sebtében előkotort, történelmi korú fényképekkel összevetve megállapítottuk, hogy az eltelt időben a kúriát kívülről némiképp felújították, de szobáit alighanem csak raktárnak használják. Annyit mindenesetre a helyszínen láthattunk, hogy elvileg kutyákkal őrzik, mert mögötte egész ebcsaládok tenyésznek az udvar végében. A nyitva hagyott kapun bementünk fényképezni, de a kutyák visszahúzódtak előlünk: alighanem rendszeresen etetik őket.

Továbbmentünk Petrozsényba, és míg én vezettem, SK kiderítette, hogy a kúria közelében áll a Maderspach Anna Margit által 1880-ban ültetett tulipánfa, amely ma az Iszkronyt magában foglaló Aninósza város jelképe, és májusban ünnepségeket rendeznek a közelében. Visszahajtottunk hát hozzá, és nem volt nehéz megtalálnunk: román zászlók mutatják a jelenlétét, sőt a közeli telek autólehajtójának termésköveit is nemzetiszínre festették. Öreg már, de szilárdan áll; öt méter magasan drótkötél tartja a törzsét, alul drótháló óvja a fűrészes rongálóktól. Adjon az Isten neki még sok hosszú évet!

Immár saját hasunkra is gondolnunk kellett, ezért betértünk a petrozsényi Kaufland áruházba. Én a kenyér és tömlős sajt mellett gyümölcsöt vásároltam, melyből a barackot helyben befaltam.

A következő állomásunk a Bóli-barlang volt. Ide hat óra után érkeztünk, így a pénztár már bezárt, de egy csoport még szállingózott kifelé. Megpróbáltunk pár fénykép erejéig besurranni. A kiskapu szerencsére nem volt zárva, és odabent is lézengett pár ember, ezért amit tudtunk, lefényképeztünk a (dicséretes módon még le nem kapcsolt) lámpák fényében.

Aztán szembejött velünk a barlangi vezető, és kitessékelt minket. Megpróbáltuk megkérdezni, hogy holnap hánykor nyitnak, de nem értett angolul. Ahogy magyarul megjegyeztük, hogy holnap reggel visszajövünk, ránknevetett, és magyarul felelte: "Miért nem mondták, hogy magyarok? Mi meg itt dadogunk románul!" (SK pólóján egyébként volt magyar felirat, de ezt a bácsi nemigen látta.) Megtudtuk, hogy ami a barlangból megnézésre érdemes volt, azt így is láttuk, így holnap már nem kell visszajönnünk. Eképpen tíz lejnyi belépődíjat takarítottunk meg. A barlang egyik érdekessége egy 2007-ben készített, valamilyen német filmben használt álbarlangrajz, amely egy szépen kidolgozott bölényt ábrázol.

Hirtelen ötlettel fölvetettem, hogy nézzünk be a Véka-szurdokba is, melyet idefelé időhiány miatt ki kellett hagynunk. És bizony ezt sem bántuk meg. Az elvileg fizetendő ötlejes belépőt már senki nem kérte tőlünk. Mesésen egynemű, öblösen fölénk hajló sziklafalak között csorog át a bokáig érő Banica-patak, melynek medre sehol nem kíván úszófelszerelést, és kellemesen kavicsos.

Még most is számos látogató üldögélt mellette, illetve lépkedett benne. Én nagy kedvvel belegázoltam, SK pedig cipőjét kímélve a parton lévő segédkötelet használta, úgy oldalazott a keskeny parti szárazulaton. Mikor a rögzítőszeg egyszer csak kiszakadt a falból, mondott is egy cifrát - de mint rögtön megállapítottam, ezt a szót ilyen helyzetekre találták ki. A jelenetet szerencsére sikerült filmre vennem.

Mire a bejárással végeztem, magunkra maradtunk. Ide érdemes lehet máskor is eljönni, mert nagyobb vízálláskor és fényes nappal még izgalmasabb lehet a bejárás. A hálón több helyen található mozgóképes beszámoló erről a csodaszép zugról, ezek közül az Erdélyi túrák magazin honlapján találhatót ajánlom.

A hely végső jutalomként nekünk adta a sziklaalagútban dudálva eltűnő tehervonat látványát. Erről inkább filmet készítettem.

Mára még egyetlen látnivalót terveztünk: a szacsali Nopcsa-kastélyt, melyet a hírek szerint az utóbbi hetekben újítottak fel. De hogy átadták-e már a látogatóknak, meg hogy mikor van nyitva, azt sehol sem találtuk, ezért hát elhajtottunk a helyszínre. Erősen tűzött a lemenő Nap, az országúton több helyen alig láttam valamit, de szerencsésen elértük Őralja-Boldogfalvát, majd a 686-os úton balra fordultunk. Szacsalon a Kis-Sebes hídján átmenve és dél felé fordulva meg is találtuk a szép fehér kastélyt, de sajnos itt sem volt kiírva a nyitvatartás. Alkalmasint még nem látogatható.

Alvóhelyet a folyócska partján kerestünk. Átmentünk Szentpéterfalván, és kevéssel délre találtunk is egy kies partszakaszt a kőgátakkal duzzasztott folyócska közvetlen közelében. Azonnal letáboroztunk. Az autók szüntelenül járkáltak az úton, de csak az egyik akart ide betérni, és minket meglátva az is továbbhajtott. Én még egy jó órát beszélgettem Julival telefonon, aztán a sötétség beállt. Akkor levetkőztem, és beereszkedtem a térden felül érő hűvös vízbe. A levegő még langyos volt, a visszanyert tisztaság pompás élményt jelentett.