előző nap

a főlapra

következő nap

6. nap: 2024. VIII. 10. (szo) 7:15 - 19:15
Obârşia Lotrului - (egyedül, könnyű biciklivel) Tărtărău-hágó - Transzcsindrel út - Ştefleşti-hágó - (gyalog) Csindrel - (ugyanígy vissza) Obârşia Lotrului
56 km + 8 gyalog, 1169 m szint + 511 m gyalog

Friss, párás reggelre ébredtem. Megreggeliztem és (viszonylag szűkös) ebédre való hideg élelmet csomagoltam magamnak. Elbúcsúztam SK-tól, remélve, hogy még kora délután visszaérek, és akkor nem kell még egy éjszakát kifizetnünk. Ő az asztalnál ülve pihenőnapot tartott, és töltötte a telefonjait, de internetet alig talált.

A telep még csak ébredezett, mikor elindultam. A szokásos "kis kettes" fokozatban pedáloztam fölfelé az 1715 méter magas Tărtărău-hágóba, Vâlcea és Fehér megye határán.

Alig néhány autóval találkoztam, a kitelepült gombaszedők is csak elkezdtek mozogni, tüzet rakni. A hágóba fél kilenc előtt értem föl. Térképem elárulta, hogy itt tényleg van egy nyeregpont a leküzdött nagyobb hegyláncon, valamivel az úton található magaspont alatt.

Ezután mérsékelt ütemben ereszkedni kezdtem a Transzcsindrel út kiágazása felé. Ahogy megláttam egy kisded patakot, és jobbra egy közepes földutat, lendületből ráfordultam - azt hívén, hogy elértem a kívánt elágazást. Tévedésemből a patak menti felső ház lakói javítottak ki, akik elárulták, hogy még egy kicsit tovább kell gurulnom az aszfalton. Bizony alaposabban meg kellett volna néznem a villanytérképemet... De legalább faltam egy kis szotyolát az emelkedőre.

Kilenc órakor tehát elértem a Frumósza-patakot, és kényelmesen fölfelé indultam a jó minőségű, szelíden emelkedő Transzcsindrel úton. Egy régi tábla szerint ez a közforgalom elől elzárt erdészeti út, de ezt a tilalmat a piknikezők és gombázók szemlátomást ellegyintették maguktól. Egész sátortáborok képződtek az itt szemlátomást hetekig állomásozó, többségükben cigány gomba- és áfonyaszedő csapatokból.

Egy helyen rám vigyorgott egy betorkolló vízfolyás eltömődött áteresze, amely másfél méteres tiszta hideg vizű gödröt alakított ki az út felső oldalán, melyből a fölösleg az úton folyt át. Teketóriázás nélkül megfürödtem benne, mert tudtam, hogy a hágóba végül fölvezető szerpentin elszakad a Frumószától.

Az út mentén fakitermelés is folyt. Több helyen láttam traktorokat, amint egyszerre öt fatörzset vonszoltak át a Frumósza gázlóján, és helyeztek el az úttal párhuzamos rakásokba. Az egyik ilyen munkaterületen mellém szegődött egy közepesen nagy, sárgás szőrű kutya. A traktoros mosolyogva mondta: szereti a biciklistákat - és csakugyan egészen a csúcsig elkísért, mégpedig nem az ételért, mert tőlem ugyan egy falatot sem kapott.

A szerpentin aljában megtöltöttem a kulacsomat is, mégpedig egy följebb fakadó, hasított dorongon kivezetett csurgóból.

A szerpentint már nem idehozott murvával, hanem a robbantáskor keletkezett törmelékkel borították, amit fölmenetben nem éreztem kellemetlennek, lefelé viszont nagyon rázósnak bizonyult. Meredeksége megfelelő volt, úgyhogy érzésem szerint kínlódva ugyan, de teljes csomaggal is le tudtam volna győzni. A Transzcsindrel út teljes nyugati (emelkedő) szakaszának átlagos meredeksége két százalék körül lehet, és a vége a legizmosabb.

Háromnegyed tizenegykor megnyílt előttem a táj, fölértem az 1730 méteres Ştefleşti-hágóba. Kétfelől egy-egy derék, gyepes orom magasodott fölém. Jobbról a gömbölydedŞtefleşti, mely 2240 méteres magasságával alig maradt el a célomul választott, 2244 méteres Csindreltől. Ez a Lator-hegység, az a Szebeni-havasok legmagasabb orma.

Az otthon készített útiterv szerint mindkettőt megmászhattuk volna - akár egy időben, egymást megvárva, akár valamelyikre kettesben föltalpalva. Ez azonban nagyon elnyújtotta volna a túranapot, amely a terv szerint Nagytalmácson ért volna véget, a teljes Transzcsindrel letekerése után. Utólag már könnyű okosnak lennem: túlterveztem ezt a napot, ahogy az előzőt is. Egyedül Novaci-ban végződő túratáv volt reális, de az meg az elbeszélgetett előző nap miatt nyúlt nagyon hosszúra.

Beláttam hát, hogy egyedül és könnyű biciklivel is csak a terv minimumát tudom időben teljesíteni. Azaz elérem a Csindrelt, és mellőzve a mögötte megbújó kis tengerszemet, késlekedés nélkül visszatérek Obârşiába. Nagyjából azt is beláttam, hogy ekkorra már esteledni fog, ezért még egyet aludnunk kell ott. Szerencsére még volt erre készpénzünk, és az időkerethez képest nem kettő-, hanem csak egynapos előnyben maradtunk.

A biciklit feltoltam az erdőszélig, elrejtettem a távolról tekingetők elől, de egyébként nem vesződtem az álcázásával. Csupán a pumpát és a ragasztókészletet tettem be a hátizsákomba, attól tartva, hogy egy tréfás kedvű gombász kiszúrja a gumit, vagy csupán leereszti a kereket. A kutya érdeklődve nézte, amint csomagolok, ebédelek, megszorítom a cipőfűzőmet és elindulok a rejtekhelytől pár száz méterre, az erdő hosszú nyiladékában futó P+ jelzésen.

Ez helyenként erősen ki volt mosódva, nem volt könnyű rajta haladni: szemlátomást rengeteg gombász jött itt fel terepjáróval, és ők már párhuzamos csapásokat is elkezdtek kialakítani a gyepen. Ez a továbbiakban akár a teljes hegyoldal rettenetes lepusztulásával járhat.

1820 méter körül két fehér furgon állt az út mentén, néhány utasuk a füvön hevert eszegetett. A többiek az erdőt járták, de velük csak a visszaúton találkoztam. Egy köszönés után továbbindultam; a kutya egy ideig ott maradt, de aztán újra utánam eredt.

Az út egy helyen elágazott: a piros pöttyjelzés levált az enyémről, oldalazni kezdett, és egyre kövesebbé vált. Jól látszott a kristályokkal borított kövek csillogásán, hogy a Szebeni-havasok alapkőzete valamiféle kvarcit vagy csillámpala.

Az erdő elmaradt mellőlem, a táj messzire tárult szemem elé. A szomszédos hegyorrok, bár önálló hegynek látszottak, valójában mind a Csindrelhez tartoztak. A jelzés 2040 méteren elhagyta a rossz állapotú, kocsival is inkább csak lefelé járható kövesutat, és merőlegesen a csúcs felé tört. Itt nem volt jelentős a taposási erózió, ami azt bizonyítja, hogy a gyalogos turista nem árt a természetnek, az autós igen.

Törpe áfonyabokrok között, oszlopokon kijelezve kanyarog fölfelé a P+ jelzés, és az ígért fél óra alatt, déli kettő tájban meg is érkeztem a Csindrel-tetőre. Csúcsnak nem lehet nevezni, mert egy jó fél focipályányi területen teljesen lapos, a közepén csúcsjelző oszloppal, peremein a sziklákba épített fémkeresztekkel. Jól körbe kell járni, hogy a kilátást teljesen élvezni tudjuk.

A helyszínen ezt az élvezetet valami baljós zürrögés zavarta meg, de nem holmi lódarázs röpködött a csúcskő fölött, hanem egy kis drón - afféle apró helikopter, melyet gazdája, egy román hegyibicajos fickó, távirányítóval lebegtetett, hogy a tájat, azaz inkább önmagát filmre vehesse. Számtalan helyre odamászott, pózolt, aztán odébb terelte a drónt, és újra odébb mászott, megint pózolt.

Lehangoló, sivár, turistához méltatlan tevékenység ez, amely a szelfibot nevű találmánnyal vette kezdetét. Tudvalevő, hogy ezt arra találták ki, hogy az ember a mobiltelefonját egy méterre is eltarthassa magától, miközben saját, igen fontos ábrázatát fényképezi a hegyekkel vagy más tárgyakkal a háttérben. Elfogadom, hogy fontos lehet magunkat is odatenni néha a képre, de amit ebből a fészbuk csinált, az az én kultúrámtól idegen.

A drónszelfi-videó pedig ennek a visszaélésnek a végletekig hajtott változata. A repülő kütyü ott lebeg és zürrög a másik ember közelében, és ez a komédia negyed fél óráig is eltarthat. Nem csoda, hogy a jogszabályi háttér, amely lassan elkészül ehhez az eszközhöz is, szigorú feltételekhez, kiképzéshez és engedélyhez kötné a drónröptetést. Most még be kell érnünk a többség körében még mindig élő jóérzéssel és illemmel, amely segítségével a normális emberek korlátozni tudják önmegörökítési vágyukat.

A fickó nemsokára végzett ottjártának dokumentálásával, és könnyű hegyibiciklijén egy szelídebb lejtésű turistaúton távozott a hegyről. De nem maradhattam sokáig egyedül, mert csakhamar újabb turisták érkeztek, ezúttal az átlagos gyalogos fajtából. Lefényképezték egymást a csúcskőnél, aztán felvették anorákjukat, és leültek falatozni az egyik emlékkereszt tövébe. Ezeket én is körbejártam, és megpróbáltam megtalálni a kétezer méteren, törpefenyvesben megfújó, Iezeru Mare nevű tengerszemet, de nem tudtam fölfedezni. Utóbb aztán kiderült, hogy rossz irányban kerestem, és el kellett volna gyalogolnom egy hegyorr végére, hogy meglássam. Egyébként elég nagy és gyönyörű: sajnálhatom, hogy nem néztem körbe alaposabban.

Tudtam már, hogy csak estére érek vissza a szállásra, ezért nagy nehezen fogtam valamicske térerőt, felhívtam SK-t, Julit és Jutkát, hogy tudjanak a további napok menetéről. Elszerencsétlenkedtem a kőkorszaki, önkioldós szelfi elkészítésével: hol életlen, hol túl sötét lett az eredmény, de végül sikerült. Haraptam valamit, majd fél háromkor lefelé indultam.

Hosszabb túrára nemigen alkalmas, hálófalú cipőmben a bütykeim eléggé fájtak, ahogy az eddig bejárt úton visszafelé baktattam. Utóbb kiderült, hogy két derekas vízhólyagom is nőtt, holott zoknit is hordtam. A kutya a nyomomban talpalt, és végül a furgonos cigányoknál maradt el tőlem végleg.

Amint az alsó végén mélyúttá vadult eredeti szekérút gyászos képe mutatja, az efféle népségtől kopott le a gyep, a termőtalaj, és utána a víz méteres mélységben kivájta a laza kőzetet is, úgyhogy őkelmeik már a szűz gyepen folytatták párhuzamosan romboló munkájukat. Egy másik furgon éppen a hágóba visszaérkeztemkor ereszkedett le oda a szemközti Ştefleşti szoknyájáról: ő is a bűnösök közé került.

A nyereg fölött épségben, hiánytalanul megtaláltam biciklimet. Letoltam a murvaútra, felültem rá, és nekieresztettem a gyeplőt a köves szerpentinnek.

Az ismerős alkatrész-zörgések (sárhányó, vontatócsonk, kulacstartó) mellett valami vaskosabb, ijesztőbb fémzörejt is hallottam. Úgy vettem ki, hogy az egész elülső rész ugrál a biciklihez képest, de mikor megálltam és megtapogattam a csomagtartó csavarjait, megnyugodtam: a helyükön voltak. Csak a harmadik megálláskor fedeztem fel a zörgés okát: meglazult az első kerék gyorsszorítója, amitől a kerék a villában ugrálva forgott. Ez igen veszélyes állapot; Dr. Nagy Sándor a Bicajoskönyvben azt írja róla: "Roppantul kellemetlen, amikor a lejtőn lefelé az embert megelőzi az első kereke." Menten meg is húztam, és ekképpen rendbe rakott gépemmel leszáguldottam a Transzcsindrel út alsó szakaszán, végigfilmezve a Frumószát és a sátortáborokat.

Ezután föllihegtem a Tărtărău-hágóba, majd leszáguldottam Obârşiába. Barátom már várt rám az asztalnál. Finom vacsorát rendeltünk: én pacalcsorbát és rostélyon sült húst. Beszélgettünk és aludni tértünk.