előző nap

a főlapra

következő nap

4. nap: 2024. VIII. 8. (cs) 9:45 - 19:00
Pociovaliştea - Novaci - (Transzalpin út) Rânca
23,6 km, 1100 m szint

Kimásztam a sátorból, de csak hét óra tájban, mert jólesett egy kicsit fetrengeni a tegnapi küszködés után. SK még aludt, ezért a kaszáló közepére vonultam át szotyit pirítani. Aztán előkészítettem és megettem a reggelit (a két legkevésbé penészes kenyérből, a többit a bokrok közé dobtam). Ezalatt SK is előjött: mindketten lebontottuk sátrunkat úgy, hogy emberi időben el tudtunk indulni. A tegnap felénk prüszkölő ló most is ott állt a helyén, de a gazdája nem látszott. Fölfelé toltunk, majd tekertünk a Pociovalişteába vivő murvaúton, melynek kiképzése (széles, elegyengetett, kétoldalt belevágódik az erdőbe) arra utalt, hogy csak jövőre lesz rajta aszfalt.

A falu nevének ugyanannyira nincs értelme románul, mint magyarul; én először a "figyelő / hallgatózóhely" jelentésű szláv počúvalište szóból eredőnek láttam, de az utólagos keresés a "pihenőhely" jelentésű počivalište szó felől valószínűbb etimológiát kínált rá. Eszerint a hegyeken átkelni szándékozó fuvarosok, utazók utolsó pihenőhelye volt itt. Ez egyébként a Transzalpin út nyomvonalának ősiségén túl azt is igazolja, hogy a beköltöző románság szilárd szláv népességet talált helyben, és attól vette át a helynevet.

Számos, jellemzően a telekhatárra épített, díszes tetővel fedett kerekes kúttal találkoztunk. Úgy látszik, itt az egyes gazdák gondoltak az útonjárókra is. Mi azonban ezek egyikéből se vettünk vizet, azt a nagyobb Novaci-ra hagytuk.

A Gilort folyónak most kevés volt a vize, de olvadáskor sokkal több hömpölyöghet benne: valószínűleg ezért építettek mellé egy nagy zsilipes tározót.

A falu egészen összenőtt a várossal, és a jelek szerint közigazgatásilag hozzá is tartozik. Novaci-nak része lehet az a Tomeni is, melynek temetőjénél a parókiális templomot festették rá a kőfalra.

Novaci-on a polgármesteri hivatal és néhány szép ház vonta magára figyelmünket, de aztán prózai módon betértünk a Penny áruházba és alaposan bevásároltunk. Én kenyeret, tömlős és egyéb sajtot, szebeni szalámit, erőspaprikát és almát vettem két napra, mert tudtam, hogy legalább ennyi időt töltünk a hegyek között. A kanyar után egy kis híd következett, melyen áthaladva elbúcsúztunk a folyócskától.

A körforgalomnál erős emelkedéssel balra indul a Transzalpin út, melyen a tábla szerint 30 km/óra a megengedett legnagyobb sebesség. Ezt mi fölfelé be is tartottuk, és jelenleg csak éjszaka van lezárva egy szakasza. A tábla szerint az első pár száz méteren tíz százalékos emelkedése is lehet - ennek örömére a régóta beragadt elülső váltómat fogóval átrángattam a legöregesebb pozícióba. Ezt jól tettem, mert ezután szinte végig "kis kettes" áttételben tekertem, és sehol nem kellett gyalogolnom. SK viszont szinte végig tolta, az én 4-5 km/órás átlagomnál is lassabban, és időről időre lemaradt.

Tizenegy órakor felhívott Borzási Sanyi: a hogylétünkről érdeklődött, és áldást kívánt ránk. Erre bizony szükségünk is volt. Fél tizenkettőkor megálltam ebédelni egy útépítési emlékmű mellett, és leolvastam róla, hogy az utat 1938 körül építették ki - akkor nyilván még murvaút-minőségben. Egyébként az eredetéről, első építőjéről számos ellentmondó elmélet és legenda olvasható az interneten, a rómaiaktól Mária Terézián át az első világháborús német hadvezetésig.

Lusta voltam felhurcolkodni a tágas, szintben megemelt pihenőhelyen lévő asztalok valamelyikéhez, és inkább a fölvezető lépcsőkre pakoltam ki ételesdobozaimat, várván társamat, aki kisvártatva meg is jött. De nem akart kiadósabbat enni, hanem tovább tolta gépét fölfelé. Ebéd után elindultam én is, és rögtön találkoztam az első tehénnel. Arról a pillanatról sajnos lemaradtam, amikor átvágott az úton, de sejtettem, hogy később még adódhat ilyen jelenet.

800 méteren az út elkezdett nagy kanyarokat vetni. Az egyiknek a hajlatában találtam egy 1970-ben épített és pár éve felújított csurgóforrást. Ez azonban olyan szűken adta a vizet, hogy nem vártam meg a kulacs megteltét. Reméltem, hogy följebb lesz még ennél bővebb hozamú forrás, noha az út menti táj eléggé száraznak tűnt. Itt egyébként a nyír és az akác az uralkodó fafaj, alkalmasint az útépítés okozta rombolás utáni pionírként.

Elég lassan, de leszállás nélkül pedáloztam a nagy melegben. Elhúzott mellettem néhány (csomag nélküli) sportos kerékpáros. Rajtuk kívül aztán később nem is láttam mást, annál több motorost, autóst és néhány teherautót. Kamion nem járhat erre, mert a negyedfél tonnánál nehezebb járműveket tábla tiltja ki. SK-t 900 méternél értem utol: elszántan tolt és szedrezett.

A szalagkorláton és a lejjebb többségben lévő betontámokon néhány autóvontató ("tractari") reklámozza magát, helyenként alapozófestést is bevetve. Râncától tíz kilométerre egy birkanyáj delelt az út mellett. Két juhászkutya, amolyan nagy kuvasz jött ki elém, és azonnal közrefogtak. Szerencsére a pásztor visszaparancsolta őket. Egy kicsivel följebb megálltam, és szotyolát falatozva mintegy páholyban vártam, hogy SK is bekerüljön a csapdába. Próbáltam telefonon figyelmeztetni, de nem értem el, így csak tétlen szemlélője lehettem ama jelenetnek, mikor a juhász mellett ülő nő előugrik, hogy a mozdulni kezdő ebét visszatartsa.

1100 méteren egy méz- és likőrárus bódésor van, és vele szemben a vendéglő mellett egy derék, egészen bővizű forrás. Ha jól olvastam a feliratát, szénmonoxid-mérgezésben meghalt gyermekeik emlékére állították 2010-ben. Jólesett a friss víz, mert egy liternyi maradt a kulacsomban, így nem ihattam annyit, hogy a kiizzadt mennyiséget pótoljam. A sótartalma persze nagyon csekély - erre a szaláminak kellett szolgálnia. Este a zuhanyzásnál is megerősítést nyert az a szabály, hogy a magashegyi források vize lágy, és nehezen oldja a szappant.

Teliittuk magunkat, és tanácsot tartottunk. Az otthon készített túraterv értelmében ma be kellett volna jutnunk a hegyek közti Obârşia Lotruluiba, negyvennyolc kilométert megtéve. Ehhez képest még huszonötnél se jártunk, és a legnagyobb emelkedők még előttünk voltak. A sötétben értelmetlen lett volna a szerpentinen legurulni. Eddigi vánszorgásunk alapján valószínűnek látszott, hogy ma csak Râncáig, egy síközpontig jutunk el. Elkezdtem nézegetni térképemet, hátha találok egy jó sátorhelyet a falu közelében.

Fél ötre fölértem a Rânca előtti utolsó nyeregbe, és megvacsoráztam. SK egy óra múlva gyalogolt be. Beszélgettünk két arra vetődött veszprémi autóssal, akik nagyon elismerően szóltak vállalkozásunkról.

Ezután újra egyedül maradtunk, így nyíltan folytathattuk a túra áttervezését. Az már világos volt, hogy még egy napot el kell használnunk Obârşiáig. Ezért elhatároztuk, hogy lerövidítjük a túrát: a Transzcsindrel út nagyobbik részét, az Olt völgyét és a Lator-völgyet kihagyjuk, és csak a Csindrelt fogjuk megmászni (esetleg csak én - ennek eldöntését reggelre hagytuk).

Közben Juli felhívott: beszélt a foghúzásáról és az augusztus 20-a környékére tervezett programunkról. Râncába a Transzalpin útnak murvaúttá züllött, szinte végig lejtő kis, régi szakaszán gurultunk be.

A térképen kiszemelt első alvóhely a síközpont házai fölött, erdő mögötti legelőn, forrás közelében feküdt. A helyszín viszont sűrűbben be volt építve, mint sejtettem. Végül néhány lakatlan ház között, egy szétmosott, rézsútosan emelkedő kövesúton feltoltam gépemet a fenyvesben, hátha találok a hegyoldalban vízszintes sátorhelyet. Az utat csak a tehenek szokták használni; a villanypásztor is működött, de egy helyen kapuformán fölemelték. Áthámoztam bicajomat az ezt X-formán lezáró dorongokon, majd SK is utolért, és együtt szemeltük ki az ugyan nem ideális, de a körülményekhez képest mégis elfogadható hálószobánkat.

Fölvertük sátrainkat, én lezuhanyoztam, majd ágyba bújtunk. Naplót írtam, mielőtt leszállt volna a sötétség. A másnapi erőpróbára készülve nem sokat olvasgattunk. SK nagyon elfáradt, jól jött neki a korai lefekvés.