előző nap

a főlapra

következő nap

3. nap: 2024. VIII. 7. (sz) 10:00 - 21:30
Lupény - Aninósza - Zsil-völgy - Lainici-kolostor - Bumbeşti-Jiu - Zsilvásárhely - Scoarţa - Bengeşti - Bălceşti
114,8 km

Lejtősre sikeredett ágyamon, hajnali időszakot idéző lámpafényben bizony nem aludtam valami sokat. Hat óra tájban fölkeltem, kimentem szotyit pirítani a gázfőzőn. Mikor elkészült, elkezdtem a sátrat bontani, majd reggelit készítettem. Ekkor érkezett az alattunk futó murvaúton az első turista, egy nagy hátizsákos férfi. Csak köszönt, kulacsot töltött, és már ment is tovább. Másodiknak egy középkorú asszony jött: vele pár mondatot beszélgettünk is. SK ezután kelt föl, és mire megreggeliztem, ő is fölszedte a sátrát.

Fél nyolckor sikerült elhagynunk a helyet. Legurulás közben láttunk két aranymosó férfit, és néhány kutya ugatott meg bennünket. Hamar kiderült, hogy SK kormánytáskájának rögzítőbilincse meglazult, és újra a kocsihoz kell mennünk, hogy erős szerszámmal kísérelhessük meg a javítást. A városban kóvályogva fényképezés elsodort bennünket egymástól, olyan sok látványosan leromlott régi gyárépület és lakótelepi ház állt elénk. Végül megtaláltuk egymást a kocsinál.

A dugókulcs-készlettel úgy-ahogy meghúztam a táskát tartó két konzolt, de nem sok reményt fűztünk a megmaradásához, még a pótlólag alá gyűrt új gumicsíkkal együtt sem. A szerszámkészletet azonban ezen felbuzdulva betettem az úticsomagba, és Traianus meg Decebal szobra előtt SK első csomagtartóját már ezzel húzhattam meg.

Ezután nemes egyszerűséggel átgurultunk Vulkánon és Aninószán, leginkább csak filmet készítve. A 66-os útra visszatérve jobbra fordultunk a nagy Zsil völgyében. Szokásunk szerint időről időre bevártuk egymást, de egyébként saját kedvünk szerint álltunk meg valamely érdekesebb fotótémánál.

Följegyeztem, hogy 10:23-kor egy Podul Fabian nevű vasúti híd alatt haladtam el - ezt egy egyszerű tábla hirdette a pilléren. A későbbi hidak nevét nem jegyeztem meg, kivéve a Podul Schustert.

Megálltunk a megyehatárnál egy fotóra és némi tízóraira; ez jó eséllyel az ezeréves határt is jelentette.

Tizenegykor utolértem társamat, aki egy csurgóforrás mellett áll vala. Felhívta a figyelmemet a hozzá kapcsolódó, táblán kiírt első világháborús történetre, mely szerint itt töltötték meg kannáikat a háborúban álló román és német katonák - de nem keveredtek harcba, hanem némi beszélgetés után visszatértek állásaikba a vízzel. A forrás mellett egy befalazott akna látszott, de mikor ezt is lefotóztam, a mellette egy konténerben állomásozó biztonsági őr rámkiabált, hogy nem szabad. Mivel nem volt kitáblázva a tilalom, túltettem magam rajta, és a fényképet sem töröltem. Az őrért kisvártatva eljött egy csendőrautó, így nem volt ideje velünk törődni.

A Nagy-Murga pataknál egy vörös téglás házat fotóztam. Enne rendeltetését csak találgatni tudtam, talán vámőrház lehetett valamikor.

Bumbesttől 17 kilométerre van egy kis szentélybe foglalt csurgókút. Itt nem töltöttem kulacsot, de mások igen.

Lefelé gurultunkban fel sem vetődött, hogy gyalogtúrát tegyünk (például a Lainici-Szfinx nevű sziklaalakzathoz). Az út általában jó minőségű, a padka 20-50 centi széles, betonlapos volt. Elég sok volt a kamion, ezek dudálva jeleztek, és rendszerint lehúzódtunk a kedvükért.

Én megálltam a lainici-i kolostornál, bementem kültéri fényképeket és filmet készíteni. (Így járattam csúcsra a hely turistás kiaknázását, mert rövidnadrágban nem léphettem be az épületekbe.)

Elég sok turista sétált az udvaron; a hosszúnadrágos, hosszú szoknyás kevesek be is mentek a kolostortemplomba, általában gyertyát gyújtottak elhunyt szeretteikért.

Egy ajánlóoldalon azt olvastam, hogy eredete a középkorba nyúlik vissza, de jelen formájában a XIX. század eleje óta látható.

Mária Terézia idején, majd a Tudor Vladimirescu-féle (törökellenes) felkelés alatt, és az első világháborúban is megrongálták; a németek lovakat is behajtottak a templomba. A rendszerváltás óta nagyon népszerű turistacélpont, és csakugyan nagyon szép.

Sajnos kiment a fejemből, hogy SK még a kolostor előtt megelőzött engem, és azt hittem, mögöttem van. Ezért hosszan várakoztam rá a kolostor előtt, és közben megebédeltem. Ezt egy kéregető ki is használta: széles bájvigyorral kérdezgetni kezdett utam felől, aztán rámutatott a szalámimra. Nemigen értettük egymást, de ez a mozdulat könnyen lefordítható minden nyelvre. Nyilván az egész rudat elfogadta volna, de be kellett érnie egy megkent, felszerszámozott karéj kenyérrel.

Már aggódni kezdtem SK-ért, és mivel hiába kerestem telefonon, visszamásztam érte. Eközben sikerült teleobjektív-végre kerítenem a Szfinxet, amelyből ezúttal be is értem ennyivel. SK-t természetesen nem találtam a helyszínen, ezért a legvalószínűbb esetből kiindulva dél felé kerestem tovább a 66-os úton. Sejtettem, hogy Bumbestbe érve megvár. És így is lett. Mint kiderült, pihent és evett egyet, míg én befutottam.

Ahogy önfeledten gurultam a Zsil-völgy szépségei között, kétszer is megcsörrent a telefonom. Nyugdíjbiztosítást ajánlgató ügynökök kerestek, de szokásommal ellentétben kurtán rájuk csaptam a telefont. Bumbest előtt hét kilométerrel egy betonöntő üzemet láttam, ahol az utat szegélyező betontámokat készítették. Egy munkás éppen ezeket festette fehérre. Két kilométerre lejjebb megláttam ennek az üzemnek a keze alá dolgozó kőbányát és zúzóüzemet is.

A városban megálltunk a világháborús emlékműnél, és mellette vizet is vettünk. Ki kellene deríteni, mitől van az egyik első világháborús táblán 1918-es záróév, a másikon 1919. A város szélén SK ivott egy kávét.

Ezután továbbgurultunk Zsilvásárhelyre. Először tévedésből a Zsilt követő úton vezettem a karavánt, aztán egy hídnál ezen javítottam, így immár a belváros felé tartottunk. Vettem két kiló almát, SK levegőt fújatott első kerekébe egy gumisüzemben. Érdekes jelenségként mesélte, hogy egy Hungary feliratú pólót viselő alkalmazott volt, akit megszólított, de az román volt, és nem tudott magyarul. De a gumiját jól felfújta.

Két forgalmas út mentén körbejártuk a belvárost. Sok ormótlan betonszörny mellett akadt néhány szép mézeskalácsház is, melyeket lelkiismeretesen megtiszteltük képpel, filmmel. A sarkoknál dupla körforgalmakon tudtunk irányt változtatni, de idővel inkább kivártuk a gyalogzöldet.

Itt áll Tudor Vladimirescu kardos-országalmás szobra egy harcias oroszlánnal. Ő egy mozgalmat, majd felkelést indított - bevallottan nem a törökök, hanem az őket kiszolgáló fanarióta kormányzat ellen. Remélte, hogy az oroszok támogatni fogják, de a döntő pillanatban ez meghiúsult. 1821-ben bevonult Bukarestbe, de a törökök nagy sereggel kihátrálásra kényszerítették, majd elfogták és kivégezték.

Innen rátértünk a Transzalpin út táblájával is ellátott 67-es útra, és ugyanott a Végtelenség oszlopát is kijelezték. Egy meredek vasúti felüljárón kellett átkapaszkodnunk, majd egy nagy, napsütötte parkban megtaláltuk Constantin Brâncuşi modern roman szobrász egyik leghíresebb alkotását. Ez a végtelenségig ismételhető oktaédereivel az ég felé törő lélek eszméjét ábrázolja.

Különleges adatot is találtam róla: az ötvenes években, a szocreál irányzat uralomra jutásával a kommunista hatalom le akarta döntetni mint burzsoá maradványt, de ez nem sikerült. A hatvanas évektől, a nemzeti érzésnek a pártpolitikába való beemelésével azonban újra felkarolták, és most nevezetes turistalátványosság. Kerestünk a parkban más szobrokat is, de a művész több alkotása alighanem a Hősök útjának más helyszínein található. Annyit megtudtunk, hogy az első világháború román csatahelyszínein vezet végig ez a tematikus ösvény.

Háromnegyed ötkor elhagytuk Zsilvásárhelyt; ekkor nyolcvan kilométer volt mögöttünk. Novaci a terv szerint még negyven lett volna ide, de magát a várost bevásárlás végett holnapra akartam hagyni. Ezért mellőztem a 67C utat, amely Bengeşti után ágazik északra, és hálóhely végett a Bălceşti és Pociovaliştea között alacsonyabban futó, de várhatóan murvás átkötést választottam. Reméltem, hogy nem a tegnapihoz hasonló ütött-kopott bódésoron kell végigbotorkálnunk, mert az isyesmit bizony a Locus-térképem nem árulta el. Odáig már csak gyűrtük magunk mögé a kilométereket, egyre fáradtabban. SK különösen elkészült az erejével - sok volt neki bemelegítésül ez a hosszú túranap. Ebből az a tanulság, hogy az autós átkötéskor is figyelni kell az időkeretre, és időben elbúcsúzni vendéglátóinktól.

Az út keskeny volt, laza murvás padkával. A kamionok nagyokat dudáltak, de nemigen lassítottak: térjen csak ki a kerékpáros. És persze az autósok sem maradtak le mögöttük. A hátralévő szakaszról csak pár érdekesebb részletet jegyeztem föl. Drăgoieni-ben sok volt a szép régi ház; itt filmeztem is. Pişteşti pe Dealu nevéhez híven tényleg egy nagy dombon ül, melynek derekán huzamosabban várnom kellett társamra. Mikor aztán utolért, könnyítésül lecsavaroztam gépéről a törött kitámasztó roncsait. Ettünk egy kis szotyolát, az segített valamit.

A Scoarţa nevű nagy faluban szép templom áll a temetőben. Lazuri előtt találtam egy különleges kiképzésű, csigaáttételes kerekes kutat. Bengeşti-ben igen sok a cigány, a nyomóskutak fületlenek, és végül egy fedetlen, kerekes kútból vettem egy kulacsnyi mosdóvizet.

Bălceşti-ben a kerekes kutak új válfaja lépett elém: amit kereszttel koronázott tetővel fedtek. Innen egy megbízhatónak látszó aszfaltos utca vezetett Pociovaliştea felé, és szerencsénkre nem holmi cigánytelepen, hanem tisztes polgári házak között futott. Rolleres fiúk, labdázó gyerekek, beszélgető lányok tekintete előtt hatoltunk tovább hálószobánk irányába.

Az aszfalt idővel véget ért, de folytatásaként frissen terített, hengerelt murva fogadott. Ezen tekertem és toltam elöl, mögöttem SK kissé lemaradva. Erdős és vízszintes helyet kerestem, de a Gilort folyócska mellé nemigen volt lejárás. Csak két kaszáló tűnt alhatónak: az elsőt jobb fogás reményében mellőztem, de a másodikat, egy kiszáradt forráskifolyónál, már nem mertem. Az útról fölrángattam rá bicajomat és SK-ét is. Alul, a telek átellenében egy ló nyihogott, gazdája távol lehetett. Sátrat vertünk; én lezuhanyoztam, SK holtfáradtan még harapott valamit. Másnapra sok tolást ígértem neki: Novacitól az Urdele-hágóig 27 kilométert. Ezután sátorba bújtunk.

Valószínűleg a naplóírás közben égetett pilácsom hívta fel ránk a lovát felkereső gazda figyelmét, aki tíz óra tájban feljött és körbelámpázott, nekünk meg füttyentéssel adta hírül, hogy "megvagyunk." Három tört románságú mondat után megnyugodott, látván, hogy (külföldi turisták lévén) másnap reggel odébbállunk, és jó éjszakát kívánva magunkra hagyott bennünket. Most történt meg először, hogy este rám akadt valaki, miközben már a sátorban hevertem, de ezúttal nem lett belőle baj. Kiadós, szép nap volt mögöttünk.