a főlapra

következő nap

2. nap: 2024. VIII. 6. (k) 10:00 - 21:30
Marosvásárhely - (kocsival: A3, A10 autópálya) Piski - (66-os út) Hátszeg - Krivádia - Lupény

Éjjel tartósan esett, de reggelre elállt. Kellemes, húsos, talajközeli fellegek úsztak az égen, mikor hét óra tájban fölébredtem. Megírtam a naplót, aztán, hogy Jutka is felébredt, átraktam a gyerekülést az ő kocsijába, a gyerekbiciklit pedig fölhoztam az erkélyre. Aztán nekiláttunk reggelizni. Jórészt saját idősödő kenyerünket fogyasztottuk, Jutka pedig csomagolt nekünk friss kenyeret és húst. Tíz óra körül vettünk búcsút tőlük. Bandi vidám kedvében volt, és már az ezutáni rokonlátogatást tervezgette, mert ott vele körülbelül egykorú gyerekek voltak.

Tizenegy óra körül, némi kevergés után megtaláltuk Borzási Sándorék lakását a Livezeni utcában. Nagyon jó szívvel fogadtak bennünket: ő, felesége, Gyöngyi, és fiuk, Jonatán. Beszélgettünk a bányászatról: ő Lupényban sokat dolgozott mint szénbányász (névlegesen földalatti lakatos). Felesége szénminőség-ellenőr volt. Mesélt a mindennapi munkáról, a dolgozók egymás közti viszonyáról, politikusok mesterkedéséről - például arról, hogy Ceauşescu 1977-ben, a bányásztüntetések idején belement a dolgozók követeléseibe - majd mikor a sztrájk lecsendesedett, a hangadókat "eltüntette," ami legalábbis börtönt jelentett. Később Miron Cosma bujtogatta a bányászokat béremelést követelve, és ezt a mozgolódást Iliescu is befogta a vitorlájába. A bányászjárásokra mint távolmaradó emlékezett Sándor, de látta Cosmát egy emelvényféléről szónokolni.

Ezen kívül elbeszélt több nagy balesetet is, melyek során emberi hibából nagy kár, sőt több haláleset is történt. Beszélgettünk a román nyelv tanulásáról, a két nép viszonyáról, háborús események emlékéről, majd hitbeli témákról is. Eközben Sándor megvendégelt bennünket szalonnás kenyérrel, túrós kaláccsal és szilvával, és ez még csak az előétel volt, mert nemsokára megérkezett a fél asztalt beborító óriáspizza. A (cukorbetegségi értelemben vett) tízórai és ebéd összemosódott, de az ekkor mért cukorszintjeim elviselhetőek maradtak. Jóízűen falatoztunk, élveztük egymás társaságát.

Asztalbontás után Sándor felolvasott két igerészt, melyeket a gyülekezetben ő maga magyarázott a napokban egy áhítat keretében. Imát is mondott értünk, kérve Isten áldását és oltalmát ránk az utunkon. Én is írtam neki pár kedves sort abba a könyvbe, amit otthonról választottam neki ajándékul. Ennek végeztével Gyöngyi adott még nekünk az útra májkonzervet, hagymát, citromot és vitaminokat. Mást is adott volna, de azt cukorbetegségem miatt nem fogadhattam el. Jóllakva és jó beszélgetéssel eltelve keltünk útra két óra tájban.

Egy negyedórás dugón kellett áthámoznunk magunkat, míg az autópályára kijutottunk. Innen megállás nélkül haladtunk Déváig, ami tizenöt kilométeres túlszaladást jelentett a kívánatoshoz képest. Visszafordultunk és rátértünk a 66-os útra. Pusztakalán eléggé semmitmondó arcát mutatta nekünk, majd természeti szépségekben gazdag tájon, gyepes dombok közt haladtunk. Hátszegen sem álltunk meg, mert szerettünk volna még világosban megnézni valami derék szurdokot.

Ez végül a krivádiai lett, mert egy kanyar után látványosan elénk ugrott bal kéz felől; a tervben szereplő banicai Vékás-szorost és a Boli-barlangot pedig későbbre hagytuk. A nevezett szurdok jó kilométer hosszú, és helyenként csak úszva járható. Egy kis aszfaltúton lehet lejutni a bejáratához. Elhaladtunk egy Péter-Pálról nevezett kis templom mellett. Ahol az aszfalt véget ér, letettük a kocsit, és a füves ösvényen, egy félig elgazosodott, de folyamatosan használt kis temetőt mellőzve, majd egy gondozott szilvafáson átvágva bejutottunk a szurdok nyugati bejáratához.

Azt sejtettem, hogy bele kell gázolnom a patakba, ezért cipőt nem húztam, hanem egyszerűen a szandálomat vetettem be a haladáshoz. SK cipőben jött, és nagy üggyel-bajjal átverekedte magát néhány kövekből rakott átkelőhelyen, de egy idő múlva visszafordult. Én a nehéz fényképezőstáskát óvatosan egyensúlyoztam a derekamon, folyton a fülét markolva, készen arra az eshetőségre, hogy megcsúszom és beletottyanok a patakba. A fényképezőt ugyanolyan elszántan szorongattam a bal kezemben.

Az összeboruló sziklafalak a szurdok közepe után egyre közelebb kerültek egymáshoz. Egy tábla jelölt valami kis vízesést, de nem tettem meg a hozzá vezető, ismeretlen hosszúságú kitérőt. Helyette továbbhaladtam, és egy térdig érő szakaszon egy párral találkoztam, akik szandálban és fürdőruhában közeledtek - ők szemlátomást felkészültek idejövetelük előtt. Autójuk a miénk közelében parkolt, vagyis visszatérőben voltak. Csak köszöntünk, és folytattuk utunkat.

Ahogy eltűntek mögöttem, a terep újra kitágult, egy derék udvart alkotva. Utána döbbenetesen összeszűkült, egy-másfél méter szélességű, mély vizű folyosót kínálva. Megpróbáltam belelábolni, de hamar meggyőződtem róla, hogy a táska bele fog lógni a vízbe. Ezért gondoltam egy merészet, és leraktam egy kavicspadra, abban bízva, hogy nem jön arra senki. Ledobtam ruhámat is, és anyaszült meztelenül beleereszkedtem a lassan szembehömpölygő hideg áramlatba.

Ez a legmélyebb helyen hónaljig ért. Kezemben csak az akciókamerát tartottam, odafelé fényképeket, visszafelé filmet készítve. A helyzet kétszeresen is csiklandós volt, ezért sietősre fogtam a tempót, és a szurdok túlsó végének közelét sejtve, ahol már illetlen lett volna szárazon tovább talpalnom, visszafordultam. (Az esetből az a tanulság meríthető, hogy ilyen szurdokokba érdemes rövidnadrág helyett a feszes futónadrágot is elhoznom).

Végül visszaértem a táskához és a ruháimhoz, és a filmezést folytatva immár magabiztosan, azaz száraz ruhában talpaltan vissza SK-hoz, aki a kocsinál már várt. (A férfi meg is kérte őt, hogy forduljon el, míg a nő átöltözik.)

Visszaszálltunk a kocsiba, és folytattuk utunkat, a Bóli-barlangot keresve. Ennek kiágazását azonban csúnyán elvétettem, ezért a visszaútra kellett hagynunk. A benzinünk is fogyott, és időnk sem maradt már, hiszen tudtuk, hogy csomagjainkat Lupényban kell a biciklikre felkötöznünk, és még világosban szerettünk volna sátrat verni.

Ezért hát Petrozsénybe érve hamar telitankoltam a kocsit, és a koszlott iparvidéken áthajtva azonnal jobbra fordultunk, a Nyugati-Zsil völgyébe. Elhatároztuk, hogy a kezdeti útitervet módosítva nem a délre folyó nagy Zsil völgyében, hanem valahol Lupény környékén fogunk aludni. Megkerestük a (jelentős arányban cigányság lakta) Páring utcában (Strada Parângului) található, zord külsejű tízemeletes panelházat, és a Sándor által megadott parkolóhelyre beálltunk a kocsival.

Jó hosszan rakosgattuk táskáinkat, de nem is próbáltunk ezek között tárgyakat áthelyezni: ezt másnap reggelre hagytuk. Így kerékpárom első vége túl nehéz lett, alig tudtam forgatni a kormányt. SK még tovább dolgozott a maga táskáival. Végül kilenc arakor fölkerekedtünk a Rózsa utca (Strada Trandafirilor) felé, amelyről a szálláshelyünk kiszemelt völgyét el lehetett érni.

A park nappal tán vonzó is lehet, de most a helyi fiatalság is gyanakodva méregetett bennünket. Fölváltottunk a garázsépületek közt északra tartó murvás útra, miközben Juli végre visszahívott (tudniillik korábban neki nem volt alkalmas a beszélgetés). Sajnos ez azzal járt, hogy a biciklit a hasammal lökdösve, hangosan beszélgetve óhatatlanul is felhívtam magamra az utolsó arra lézengő férfi figyelmét, aki garázsa küszöbéről méregetett minket. Csak remélni tudtam, hogy azt hiszi: valamelyik följebb lévő ház vendégei vagyunk.

Utunkat egy ideig utcai lámpák szegélyezték, majd elmaradtak, és én azt gondoltam, klasszikus lomberdőben, sötétben sátorozhatunk egy kis kiemelkedésen, amely a kiszélesedő völgy egy pontján kínálja magát. Ezt a térképem súgtra nekem.

Csakhogy a lámpák újra feltűntek, és a kiszemelt púpocska éppen az egyikük alatt helyezkedett el. Az ide vezető kis murvás kitérő szerencsére egy elkerített erdőrész, talán erdészeti birtok kapujában végződött, és alulról nem is volt belátható, ezért úgy döntöttünk, itt alszunk. A közelben kis forrás ivócsurgója és az ebből táplálkozó mosdókád csalogatott minden jóra, de most nekem sem volt szükségem esti fürdésre.

Röviden beszélgettünk sátorverés közben, leginkább arról, mit tehetünk, ha jön a medve. Én a sátornak késsel való kihasítását vetettem föl, de SK ezt elhessegette. Ezután mindketten bebújtunk, és én még megírtam a naplót (a bevilágító erős nátriumfényben), majd éjfélkor elaludtam. Gyönyörű, nemesen tiszta zug lehetett volna a hálóhelyünk, ha nem lett volna sátrunk mellett egy nagy kupac szemét.