Óda a kosárhoz
Ha nem olvassa el a tömérdek erre vonatkozó jótanácsot, hosszú távú kerékpártúrákon bárki megtanulhatja saját kárán is, hogy hátizsákban ne vigyen sok felszerelést, mert leszakad a dereka, de legalábbis átizzad a háta. Ezért elengedhetetlen a túragépre a csomagtartó, amin természetesen nem a nyeregcsőre erősíthető, kis teherbírású szükségmegoldást kell érteni [1], és ideális esetben nem is a békebeli, kétpálcás jószágot, amely elöl egy kicsi és gyönge keresztlemezbe kapaszkodik, hanem az alumíniumcsövekből hegesztett, masszív, a támvillákhoz fémpánttal csatlakozó valóságos váztoldalékot.
Hátulra tehát feltétlenül szükséges a túrán a csomagtartó, de előre sem jön rosszul. [2] Szerencsés esetben sikerül gyárilag ilyennek készített első csomagtartót beszerezni, de ez - legalábbis nekem - csak egyszer sikerült tíz év alatt. Miután a folytonos nyúzódásban pár év múlva eltört, egy megbuherált hátsó csomagtartóval pótoltam, majd a pótlást is, és így tovább - mintegy három évenként. A legutóbbi házilagos barkácsolást másutt dokumentálom is: ennek lényege, hogy a régi kerékpárról átemelt csomagtartó pálcáit mintegy három centivel meg kellett hosszabbítanom.
Egy derék, megbízható csomagtartóra aztán a legkülönbözőbb táskákat akaszthatjuk, szíjazhatjuk vagy csúsztathatjuk rá. A leggyakoribb még mindig a csatos szíjjal fölrakható cipzáros csomagtáska, ami legtöbbször három rekeszből áll, de egyre növekszik a markoló-felfüggesztésű, zsákszerű göngyölőzáras táskák részaránya is. Bár már 2004-ben láttam ilyet hosszú járatú túrázóknál, csak saját káromon okulva, 2008 elején rendszeresítettem a bicajomon.
Különösen az ilyen típusú zsákoknál lép fel aztán a "hová raktam" és a "hogy fogom előbányászni" bosszantó esete, ha tudniillik keresztülfektettünk rajtuk egy testes és jól megtömött sátorhordó zsákot is. Ez ugyanis - főleg néhány gumipókkal megerősítve - nemcsak az oldalzsákoknak leakasztással való ellopását nehezíti meg, hanem a mélyre rakott apróbb tárgyak előkerülési idejét is elnyújtja. És mivel a göngyölőzáras táskákra ritkán tesznek külső zsebet, ismét fölsejlik a hátizsák vagy vesetáska rémképe, amit még riasztóbbá tesz ama könyörtelen vastörvény, miszerint a málha kitölti a rendelkezésére álló teret (és nincs tekintettel a gazdája gerincére).
Mit tegyen mármost az a szegény kerékpáros túrázó, aki a túrán számos tárgyat szeretne a keze ügyében tartani, kezdve a sok tartozékú fényképezőtől a nápolyiszacskón át a terjedelmes térképekig vagy útikönyvekig? Netán almát vagy szilvát szedett valahol, és szeretne belőle lassan eszegetni? Vagy nem akar a súlyos lakatért minduntalan a csomag mélyére túrni? Esetleg jól jönne némi hely a sapkának, kesztyűnek, sisaknak?
A megoldás ilyenkor lehet egy ügyesen elhelyezett kosár - akár csupán a kormányra akasztva , ahogy a városi kerékpárokon szokás; vagy hátul, oldalt egy gázpalack szállítására is alkalmassá tehető, ún. kannakosár - de én most a csomagtartóra rápókozható drótkosárról szeretnék dicsérő éneket zengeni. Számomra ez a kényelmes és magabiztos túrázás elengedhetetlen eszköze, ami nélkül most (2010-ben) már olyan meztelenül érezném magam a biciklin, mint más túrázók csomagtartó nélkül.
No de miért éppen drótkosár? Hiszen az elgörbül, eltörik, és a rázkódástól előbb-utóbb baleset nélkül is úgy elfárad, hogy ki kell cserélni! Ráadásul kipotyoghatnak rajta a kisebb szerzemények. Miért nem inkább egy régi típusú bolti műanyagkosár? Hiszen egy időben jártam ilyennel is, és nem kevés hasznát láttam! Vagy esetleg a sűrű szövésű, műanyaggal bevont, drótperemes, de fémháló-falú kosár?
A műanyagkosár fő hátránya, hogy nehéz fölrakni a csomagtartóra, mert ahhoz ki kell fúrni az alját, és mindannyián átbújtatni a gumipókot, illetve a merev, meglazulós és minden leszedéskor szétvágandó drótdarabokat. A fülét persze le kell szedni, mert állandóan zörög. A tartósságával is gondok vannak: egy-egy nehezebb teher alatt behasadhat. Mivel pedig nem lehet alája csomagtáskát tenni, alaposan meg kell pakolni, ha túrázni megyünk vele. Ezért hamar áttértem a drótkosárra, ami csak a harmadik csomagtáskát szorítja ki a helyéből, és 2000-ben már előfordult, hogy két kosárral mászkáltam. Ezeket egészen addig használtam, amíg teljesen el nem vástak.
A hálófalú kosárral is rossz tapasztalataim vannak: mivel csak a peremén lehet bármit hozzácsatolni, benne a tárgyak pókkal nem is szoríthatók le, hogy ki ne ugorjanak vagy föl ne boruljanak egy bukkanónál. (Mint pl. a megkent kenyér vagy a szalonnaszeletek.) Ráadásul a rögzítőpók előre-hátra csúszkál a peremen, amire végképp nincs orvosság. Ezzel szemben a drótkosárba bárhol bele lehet akasztani egy gumipók kampóját (a kötelet alacsonyra vagy ferdére is húzhatjuk), így egy nejlonzacskó közbejöttével bármi leszorítható. Tapasztalatom szerint a hálófalú kosár az esések, ütközések általi gyötrést sem bírja úgy, mint versenytársa, és előbb-utóbb vonalban kiszakad. Onnantól fogva jaj annak a tárgynak, ami a szakadás mellett kap helyet: a borotvaéles fémfogak rútul megmarcangolják.
Egy másik előny, amivel a hálófalú kosár nem rendelkezik, az a rugalmas, mégis tartós alsó rögzítés. Az ilyet ugyanis alul mereven megerősítik, és csavarok által megszorított ellenlemezekkel rögzül a hagyományos első csomagtartóhoz. Ezek az ellenlemezek azonban hajlamosak a megereszkedésre, meggörbülésre, és olyankor az egész kosár lötyögni kezd. Nemegyszer kényszerültem út közben veszekedett csavarhúzgálásra emiatt. De ami még rosszabb: a merevre tervezett kapcsolat a kosarat érő ütéseket gyengítetlenül átviszi a csomagtartóra, amely ettől a hegesztéseknél lassan szét fog nyílni, esetleg hirtelen eltörik.
Külön kell szólnom az olyan kosárról, amely egy gyűrűvel a villanyakba akaszkodik, és két közvetlen pálcával az első kerék tengelyére támaszkodik. Ez tehát nem igényli az alig kapható hagyományos első csomagtartót, de cserébe minden hátrány átöröklődik rá az előző bekezdésből, és ráadásul még az is, hogy egy első defekt esetén a pálca alján lévő lyukból is ki kell szabadítani a tengelyt. A kétpálcás támasztás különben sem bír nagyobb terheket: érezhetően inog jobbra-balra. Egyetlen viszonylagos előnye a hagyományos pálcás csomagtartóval szemben, hogy (gyengén mozgó) teleszkóppal is képes együtt élni, mert hálófalának köszönhetően van annyi rugalmassága, hogy az alsó és felső rögzítési pontja közti rugózó mozgásnak "utánamenjen." Cserébe előbb-utóbb ebben fog tönkremenni. Teleszkópos biciklikre ezért is nem szoktak első csomagtartókat ajánlani, legfeljebb tán a villaszárakba fúrt csavarokkal vagy az őket körülölelő bilincsekkel rögzíthető keretszerű alkalmatosságot, amire első kosarat igazán nem lehet rámesterkedni.
Az összes előbbi kosárfajta közös hátulütője, hogy üres állapotukban sem megy át rajtuk a fény, azaz a kormányra szerelt lámpa fényét teljesen leárnyékolják. Ezért pl. a hálófalú kosarat meg kellett elöl fúrnom, és egy Y alakú ágat odadrótoznom, hogy lecsuklásmentesen áttelepíthessem oda a lámpát. Ezzel szemben a ritkásabban álló drótok között több fény jut át, így ez a fajta kosár kisebb árnyékot vet. Természetesen a jó drótkosár fekete - részben avégett, hogy ne vakítsa el a biciklistát az éjszakában, részben hogy ne lehessen fölfedezni a vadkempingezőt miatta. A kormányon pedig nem kötelező középre rakni a villogót, így a teli kosár árnyékát is kisebbé tehetjük, illetve az útból félretolhatjuk.
Ugyan az eddigi erényei sem elhanyagolhatóak, de az én szememben a hagyományos drótkosár becsét főleg a nagyobb űrmérete adja, illetve a felső gumipókokkal való könnyebb együttműködése. Az eddigiekkel szembeni hátránya csupán a jellemzően függőleges huzalozása (melyek között kicsúszhat vagy kiborulhat egy-egy kisebb tárgy), amin azonban könnyű segíteni a teher ügyes elhelyezésével és a saroknál lévő drótok finom meggörbítésével. Még a nagy lánclakat is rávehető arra, hogy ne bújjon ki a rácson: olyan szorosan kell beszuszakolni, hogy mozdulni se tudjon. Azon persze hosszan nevettünk édesanyámmal, ahogy egy Kozma teljesítménytúrán a zacskóba rakott szilvák átdiffundáltak a drótok közt, de ez szerencsére nem jellemző a kosárba rakott tárgyakra.
Az én terjedelmes kosaramat túrákon szinte teljesen kitölti egy sok mindent tartalmazó, téglatest alakú fényképezőstáska. Ebben hordom a tükörreflexes gép és a teleobjektív mellett az irataimat és a kisebb elektronikai eszközöket is. A táska bal oldalára vagy föléje kerül egy nejlonzacskóban (vagy anélkül) a térkép vagy turistaatlasz. Mögé a kinyitott nápolyis- vagy ropiszacskó, a lánclakat és az út közben szedett gyümölcs. Elé pedig a különféle ruhadarabok, a ki nem nyitott elemózsia vagy a lassan megtelő úti szemeteszacskó. Esőben az egészet, de legalábbis a fotótáskát leborítom egy nagy nejlonnal (és erősebb záporban a saját vízhatlan ponyvájával is). A sisakot már egy ideje nem a kosáron pihentetem emelkedőkön, hanem hátul a keresztbefekvő táskára csatolva, mert nehéz tőle hozzáférni a többihez. A törölköző is jobban szárad ugyanitt, és koszos sem lesz az első keréktől.
Persze nem szabad elhallgatnom a kosár valódi hátrányait sem. Így kétségkívül lomhább a jármű kormányzása, különösen mikor a nagy súlyú fotótáskával is meg van terhelve. Viszont az első csomagtartó amúgy is cipeli már az összes tartalékvizet, ami nyáron öt-hét literre is rúghat, tehát a kosár sokat nem ront a helyzeten. Aztán meg nehezebben lehet bemanőverezni a bicajt szűk helyekre, fák közé, vonatra. Ezt valamiképp ellensúlyozza, hogy az orrán így megnehezített kerékpárt könnyebb a nyeregcsőnél fogva fölemelni. Természetesen nem vitatom, hogy a kosár néha igen ormótlanná teszi a kerékpárt: egy bolti szabványnál nagyobb hátsó hűtőgép-kosarat egy ízben kénytelen voltam keresztbefordítani, annyira instabilan állt volna hosszában. Ugyanígy kellett bánnom egy túlméretes (lomtalanításom szerzett) első kosárral.
Eséskor a drótkosár is deformálódik, illetve le is szakadhat tőle a csomagtartó. Az elsőre nincs más orvosság, csak az időnkénti csere; a másik eddig még csak akkor fordult velem elő, amikor nem gumipók fogta a vázhoz a kosarat. Ezen kívül fejreállításkor elveszhetnek belőle az óvatlanul ottfelejtett tárgyak, és ugyanígy akkor is, ha a bicikli kampón lóg. Ez utóbbin több gumipókkal könnyen lehet segíteni.
A kosárnak tehát változatos módon veszem hasznát, és nélküle már elképzelni sem tudnék egy rendes túrát, sőt még egy városi tekerést sem. Szánakozva tekintek vissza saját magamra is tizenkét év távolából, mikor a sokorói túlélőszakaszon a csomagtartóra madzagolt (!) batyukkal veszkődtünk mindannyian: abból ettünk, abba csomagoltuk a menetlevelet. Elképzelni is borzasztó azt a nyűgöt, ami egy ilyen rögzítés megbontásával és újraalkotásával jár, nem is szólva a menet közbeni utánállítgatásról. Egyszóval: számomra kosár nélkül nehéz volna az élet a túrakerékpár nyergében, és e tekintetben a bicajos közlekedők jó részével is egy véleményen vagyok. Bár becsülöm azokat, akik kosár nélkül is jókat tudnak túrázni, e megbecsülés egy része a türelemmel viselt kényelmetlenségeknek szól.
* * *
Az első kosár tehát annyira a szívemhez nőtt, hogy mikor Hattyú lovam 2010 januárjában kiszenvedett, utódjára, Horkosra mindenáron igyekeztem a régi első csomagtartót és a kosarat átörökíteni. Ehhez azonban meg kellett hosszabbítanom a csomagtartó pálcáit, különben a kosár borzasztóan lejtett volna előre. Ezeket a részleteket a kivonat itt tartalmazza. Aztán mikor a nyári lengyelországi túrán ez a megoldás csődöt mondott, fél évnyi szükségmegoldás után új, stabilabb elrendezéshez kellett folyamodnom.
[1] A nyeregcsőre rakható csomagtartó halálát érzékletesen írta le SzeZo túratárs a Kerékpáros topikban: "Erdőkürt előtt viszont megadta magát a nyeregcsőre szerelt csomagtartóm, és szépen leereszkedett a hátsó kerékre. A varrat nyílt szét, de nem teljesen, ezért a gumipókokkal a nyeregpálcákhoz rögzítettem, és amit tudtam, a mez zsebeibe tömködtem a zsákból. Természetesen szó sem lehetett a Mátra megmászásáról. Nyugdíjas német turista tempóban maradtam a K100 nyomvonalán. - Hiába mondogattam a varratnak, hogy "máma már nem hasad tovább", ő tovább hasadt, és Galgamácsánál már csak egy kis ficak tartotta. Nem akartam, hogy a hátsó küllők között kössön ki, ezért a zsákot a hátamra vettem. Pántja nem volt, ezért a két pókot akasztottam egymásba, és ebből lett pánt. Vágott, mint a veszedelem, és a hátam sem igazán szellőzött a zsák alatt. - Azért hazaértem. A körülmények eléggé rombolták kedvemet, az erős pofaszél és a batyu hatására az utolsó harmincast fél-zombi üzemmódban tettem meg. - Ilyen csomagtartót biztos, hogy nem veszek többé. Hatodszor használtam (volna), és még örülhetek, hogy nem 200 km-re otthontól hagyott cserben."
[2] Sánta Kutya topiktárs erről így írt: "Veszélyes dolog ám egy első csomagtartó. Én azért nem szereltem föl eddig, mert akkor raknék rá csomagot is, viszont ettől hátul valószínűleg nem lenne kevesebb, mert a csomag abban hasonlít a gázhoz, hogy betölti a rendelkezésre álló teret, és már így is általában segítséggel szállok vonatra. Nagy önfegyelem kell egy plusz csomagtartóhoz. :-)"
