Siralmas ének a cipzárról
(Saját hozzászólásomat utólag kis mértékben bővítettem.)

hdcsaba87 *** 2009.06.10 14:12:26 (3599)

Sziasztok, az lenne a kérdésem, hogy ilyen táskát érdemes-e venni?
http://www.vatera.hu/kerekparos_taska_turataska_50l_himalaya_148129706.html

Nemo *** 2009.06.10 16:54:07 (3603)

Ez egy cipzáros táska, és ahogy őket ismerem, ez is a gyönge pontjuk. Főként azért, mert a szövetet feszítő erő a cipzárat is feszíti, amitől az lassan (több év alatt) megadja magát. Kiugrik a helyéből, és berhelni kell, rosszabb esetben cserélni. Ezen kívül ott be is ázhat, dacára a rajta túllógó szegélynek. Mindenesetre a márkának jó híre van, és az ára sem rossz.

Sánta Kutya (SK) [BY-NC-ND] 2009.06.10 17:19:02 (3604)

Én éppen a cipzárost favorizálom. Valahogy a cipzármentesek olyan bizonytalannak tűnnek, hogy csak úgy rá van hajtva, aztán vgy kipottyan valami, vagy nem... Vagy ez csak az én háklim? Egy cipzárat ha becsukok, az be van csukva.

Nemo *** 2009.06.10 19:37:45 (3607) [utólag bővítve]

Az ám: jó dolog a cipzár, de a rendszer mégiscsak ott fog szétpattanni, ha nagyon feszül. És olyan cipzár nemigen akad, ami a teher súlyának és a hirtelen rántásoknak ne engedne előbb vagy utóbb. Ez rendesen úgy kezdődik, hogy a cipzár egyik kocsija mögött összezárult szakaszon orozva rianás támad: annak nevét rettegéssel ejti az ajak. És akkor kezdődik csak a fogcsikorgató, ravasz háborúskodás. A kocsi erővel rátolható a rianásra hátramenetben is, és össze is zárja - tízszer vagy hússzor. Aztán az erőltetésre megszalad, így adván hírül, hogy félpályássá vált. Olyankor a turistának kél káromkodni kedve, és ha ráér, a vége felől visszaédesgeti a huncfutot a másik pályára is. De ez a remény csalóka: a rianási helynek emlékezete vagyon, és újonnan megnyílik, mikor nem is várnók.

Akkor a túrázó lemond a kétfelőli cipzározhatóságról, amivel elismeri, hogy a táskája elérte effektív szavatossági idejének 50%-át. Kilöki a tönkrement kocsit a cipzár szélére, és minden bizalmát a másikba veti. De legfeljebb ugyanennyi idő elteltével a másik is hasonló sorsra jut. Ezután mindkettő hatástalanul fut előre-hátra mindkét sínjén: előttük rés, mögöttük rés. Egy darabig használhatók afféle mozgó csipeszként (a cipzár harmadolópontjaiban elhelyezve), de aztán ők is megadják magukat a másféle nyomás törvényeinek, felfúvódnak és szétrobbannak, égett darabjaik szanaszét repülnek. Roncsaik pörögve leválnak az űrhajóról, azazhogy a cipzár egyik sínjéről. A tulajdonos megnézi a kárnaplót ("jelen állapotban a hajó fennakad a biztonsági ellenőrzésen"), és keservesen felkacag. De nem mehet el aludni a macskájával, hanem az ázékony felszerelést átdobálja a másik oldalra, melynek cipzárján a romlás még nincs ilyen előrehaladott szakaszban, és imádkozik, hogy legalább hazáig kitartson.

Otthon új életet kap a cipzár, mikor a fogó pofáinak szorításában a kocsi hátulja összébb szorul. Ez már a végvonaglás: a fent leírtak valamivel rövidebb idő alatt ismét visszaköszönnek, és minden cipzár csere után kiált. A házi cipzár azonban annyit sem bír, mint az eredeti, s ettől az események felpörögnek. Közben új hibák is jelentkezhetnek: megesik, hogy a két zárókocsi közül valamelyik túlfut a véghelyzetén, s olyankor az emberfia visszabűvöli a rosszcsontot, majd megvarrja a cipzár végét, hogy ez ismét meg ne essék. Majd meg a fogak kezdenek kipotyogni, mert ami összetartja az ember kabátjának szárnyát, az nem feltétlenül tart egyben egy csomagtáskát. Se szere, se száma a tönkremeneteli módozatoknak, és ha az egyiket sikerül elhárítani, ott kacsint ránk a másik.

Tépőzárat álmodik cipzára fölé a kétségbeesett, de ő maga szedi le, mert nem győzi minduntalan széthúzni. A sok húzkodásban felfeslett táskaszövetre buggyosító toldat varratik, de a felszerelés így is kitölti a rendelkezésére bocsátott teret, és hamarosan minden ugyanolyan degesz lesz, mint volt - ami még közelebb hozza a véget. A cipzár egyébként érzékeny a porra is, érezhetően akadozik tőle. Olajozni meg nem érdemes, mert az a szövetet teszi tönkre. És elodázhatatlanul eljő a pillanat, mikor az ember kezét tördelve áll egy nagy kusza tömkeleg fölött, aminek a bogozgatásától irtózik teste-lelke. És azon kérdezi Istenét, hogy mi végre veri őt ennyire.


Ezen a ponton lép be a harcba egy új táska: próba-szerencse alapon és tapasztalt túratársak ajánlására leginkább egy göngyölőzáras. A peremet egy műanyag merevítőre kell mintegy rágöngyölni, majd egy csattintós pánttal leszorítani. Ez nehezebben nyitogatható menet közben, de nagyon vízhatlan még akkor is, ha nincs szorosan föltekerve. A zárópánt megvédi a kitekeredéstől, és ha valakinek van türelme, a két végébe ugyanilyen csattintós bedugókkal újabb szíjat illeszthet, melynek közepét a táska alján lévő kampófélén átküldve még feszesebbé tehető a zárást megoldó göngyölt perem. (Én ehelyett a keresztbefektetett óriási főtáskát leszorító szíjakat csatolom be ide, ami ugyanígy megfeszíti a göngyölményt.)

Bizonyára ennek a táskafajtának is megvannak a jellegzetes tönkremeneteli módjai, de az érzékeny pont (a cipzár) kiiktatásával sokkal kiszámíthatóbban és ugrásszerű rosszabbodások nélkül következnek be. Nekem azt mondták, hogy tíz évig dalolva kibírja egy ilyen táska, és mivel nincs minek elromolnia rajta, rendszerint lyukasra kopik valahol. Az én táskám eddig csak saját hibám folytán lyukadt ki. Egy ízben a nehéz lánclakat vájta ki a táska alját, mert másfél éven át napi rendszerességgel társtalanul hányódott odabenn, és nekinyomta a szövetet egy kétbalkezesen fölszerelt csavar kiálló végének. Máskor az erdőben toltam neki a táskát egy hegyes ágnak, s ettől L alakban kihasadt. A kisebb szakadások, kiszúródások kerékpárhoz való gyorsfolttal javíthatók, illetve a cég is árul javítófoltot termékéhez.

Az eddigi egyetlen gyári hiba az volt, hogy a pánt csattintózára nem bírta az egész éves rideg tartást, és mindkét ruganyos szárnya letört. Szerencsére ilyen csatot lehet kapni rövidáru- vagy gombüzletben, az eredetinél masszívabbat is. Javításához meg kell bontani a varrást, majd újra összevarrni. Érdemes lehet ekkor elejét venni egy másik hibának is: szétcsavarozni a hátlemezt, és kicserélni a csatot tartó, háromszög alakú, esetenként nem túl erős lebernyeget egy T alakban összevarrt gurtnira (műanyagszálakból szőtt hordszíjra).

Az én csomagtáskám madárfogással rögzül a csomagtartó hosszú vízszintes rúdjára. Elvileg nem volna szabad leugrania a helyéről, de (a csomagtartó leszorító csappantyúja mellé) hanyagul felrakatván bosszúból már többször megtette. Egy másik részlet, amire érdemes kitérnem, a támvilla mögé behajtható rögzítőhorgony. Én ezek közül a csavar kitekeredése miatt többet elvesztettem az első hónapokban, de nem sokat sírtam utána, mert a táska anélkül is a helyén marad. A többit magam szedtem le, mert sok hasznukat nem láttam.

A hazai göngyölőzáras táskák piacán két nagy név uralkodik: az Ortlieb és a Vaude. Az áraik eléggé borsosak: az én öt táskám 2007 végén összesen ötvenezer forintba került, 2013-ban meg egyetlen darabjuk átlagosan harmincezerbe. (Ekkor egy kiló kenyér 320 Ft, a minimálbér százezer forint volt.) De ezeknek a táskáknak nagyjából az áruk az egyetlen rossz tulajdonságuk. Cserébe vízhatlanság terén verhetetlenek, egy pillanat alatt lekaphatók, és kézben is cipelhetők. Két ilyen táska állandóan fenn van a biciklimen: abban tartom a szerszámtáskát, télen a sapkát és pulóvert, nyáron a tartalékkulacsokat. Egy harmadikban hordom a munkába járáskor használt váltóruhámat, a füzeteket stb.

Egy dologra nagyon kell ügyelnie az ilyen táskák használójának, ti. a lopásveszélyre. Úgy látszik, a tolvajok nemigen jöttek még rá, milyen könnyű leakasztani egy Ortliebet. Én az elülsőket a kosár drótjai alá ügyeskedtem be, amitől a leszerelési idejük két percre hosszabbodott. A hátulsókat pedig boltba beugráskor bizony magammal szoktam vinni, ha itthon vagyok. Túrán nem vacakolok az ilyesmivel, mert ott városban hosszabb időre általában őrizet alatt hagyom a gépet. Másrészt a keresztbefektetett nagy táska szíjazatát avatatatlanok csak további két perc alatt tudják megbontani, hacsak kést nem használnak. Engem még nem loptak meg így, noha Erdélyben és a Felvidéken megesett már, hogy fél napra (vagy egy egészre) majdnem teljes felszereléssel otthagytam a bicajt az erdőben. Ez a tapasztalat persze más tájak eltérő adottságai alapján értékelendő.