Az első csomagtartó javítása
2011. március 13. és 26.

Sajnos a hosszú lengyel túrának már az első szakaszán felmondta a szolgálatot az a barkácsolt magasítás, amit Horkos lovamon alkalmaztam avégett, hogy neki is lehessen rudas első csomagtartója, miként boldog emlékezetű elődjének, a Hattyúnak. Ebben a szomorú eseményben voltaképpen a villa szerencsétlen alakja miatt alkalmazott kontár szükségmegoldás volt a bűnös. Ugyanis az első csomagtartó rúdját úgy erősítettem a villához, hogy az oldalra kimeredő tartócsavar igen hosszan a levegőben "úszott," úgyhogy a becsavarási helytől egy centire nehezedett rá a csomagtartó terhe. Viszont mivel kis terheléssel hónapokig bírta Újpest és Monor között, botorul azt hittem, hogy nem lesz vele gond a túrán sem.

Emlékeztetőül felidézem a tönkremenetel fázisait. Elismerem, ebben van némi kifordult naturalizmus is, de nem öncélúan alkalmazom. Mindenekelőtt saját hibámat dokumentálom e képek újraközésével, és talán segítségükre lehetek másoknak is, akik hasonló barkácsoláson törik a fejüket.

Először a bal oldalon tört el a túlterhelt csavar, és a rúd lógva maradt a semmiben. Kínomban madzaggal rögzítettem.

Aztán a jobb oldalon is eltört - egyelőre nem a csavar, hanem az oldalirányban is feszülő pálca. Ezt is megmadzagoltam, de mivel időről időre leugrott a hosszabbítására szolgáló alumíniumidomról, nem alhattam felőle nyugodtan.

Szerencsére ezzel a bajjal nem kellett sokáig küzdenem, mert a tartócsavar néhány napon belül követte társát, és nemes egyszerűséggel beletört a villába. Ezen már az sem segíthetett, ha a másik mintájára a villához kötözöm a rudat, mert nem ért el odáig. A jobb oldali főpálca ezzel kiesett a harcból, és terhe a segédpálcára hárult. Az pedig ennek hatására csúszkálni kezdett azon a rúdon, amihez lazán volt hozzábilincselve. Ezt először ragtapasszal próbáltam kezelni.

A leukoplaszt nemkötő ragasztója idővel engedett az erőszaknak, és megcsúszott. Ezért Varsó északi peremén megcsiszoltam a pálcát, és kétkomponensű erős ragasztóval erősítettem hozzá a bilincs alatti gumiszalagot.

Ez a megoldás legalább hazáig kibírta, de mivel a pótpálca eredendően nem arra szolgált, hogy a nagy terhet maga hordja, a csomagtartó a bal oldalon rendszeresen nekisúrlódott az első keréknek. Ezen már nem tudtam segíteni.

Így álltak a dolgok, mikor augusztusban hazaérkeztem. Pénzszűkében nem tudtam minden hibás alkatrészt azonnal pótolni, illetve fogalmam sem volt, milyen megoldással tudok (a villát megmentve) felerősíteni egy újabb csomagtartót. Ezért az őszi munkába járáskor a túrán összeütött szükségmegoldással kellett beérnem, és csak jövő márciusban, a hideg idő elmúltával kezdtem neki a gyökeres orvoslásnak.

Sajnos csak a réginek a leszerelésekor tűnt elő, hogy maga a váz is rondán kilyukadt a csomagtartóval való állandó súrlódásban. A központi rögzítőpánt már indulás előtt eltört vala, és jobb híján gumipókkal helyettesítettem. Ennek során nem jutott eszembe az az egyszerű tény, hogy a váz homlokcsöve, amihez hozzászorult, nem forog kormányzáskor. Most már tudom, hogy valami párnát kellett volna raknom alája.

Mindenekelőtt a beletört csavarokat kellett kifúrni. Voltaképpen azért halogattam a csomagtartócserét, mert meg akartam menteni a csavarmenetet, és erre egymagam nem vállalkozhattam, hiszen alumínium belsejéből kellett vasat kifúrni-kihajtani. Aztán az idő múltával mégis nekiláttam magam, és persze nem sikerült. Feláldoztam hát a menetet, és készítettem egy nagyobb furatot a villába.

Ezután másodszomszédunk, a kovács javaslatát követve flexeltem négy piskótaformát laposvasból, fúrtam beléjük két-két csavarlyukat, és így teremtettem meg a kapcsolatot a villa végének hátulja és eleje között. Bár elsőre úgy látszik, hogy a piskóták a teher nagyját a (nem arra való) gyorszárra vetik rá, semmi efféle nem történik. Az átkötés elülső felén ugyanis a villa a maga természetes alakjánál fogva előreáll (kiszélesedést képez), és erre támaszkodik a rúdvég - úgyhogy még csak nem is az elülső keresztcsavar érintkezik vele. Gondolkodtam rajta, hogy ne rakjak-e egy bőrdarabot a két alumínium közé, de aztán letettem róla.

A fekete pótpálcákat, amelyek Lengyelországban megmentették az első csomagokat a leszereléstől, hálás szívvel visszaillesztettem a helyükre. Fölszereltem egy újabb központi rögzítőpántot, melyre azonban nehéz jövő várt. Támogatására mindenképpen föl kellett használnom a csomagtartóhoz kapott oldalsó merevítőrudakat. (Ezek, miként az előbb említett derék jószágok, értelemszerűen hátsó csomagtartóhoz jártak, és a képeken ezüstszínükről ismerhetők fel.) Igen ám, de a villán már nem maradt nekik rögzítőhely. A központi furathoz nem küldhettem őket valami keretfélével, mert így csak ugyanazt a hosszú csavart kínoztam volna agyon, ami egyben a sárhányót is fogta. Ezért vettem két csőbilincset, és így állítottam elő a villa oldalán két újabb felfogatási helyet.

Sajnos a csőbilincsbe értelmes méretű csavar nem szolgált bele, csak nyolcas. Ezért belehajtottam egy ilyet, a végét levágtam, a kilógó részt lereszeltem, és új, kisebb menetet vágtam rá. Értelemszerűen ez a házilagos megoldás az egész szerkezet gyönge pontja, de ha előre elkészítek belőle néhány pótlást, valószínűleg nem járok pórul. Csőbilincset valószínűleg más országokban is lehet kapni - csak el ne felejtsem felírni valahová, hogy is mondják csehül...

Így fest tehát 2011 márciusában Horkos lovam, amelyet erre az alkalomra a Horcus patcolatus névvel látok el.