Körülbelül fél hatkor keltem. A Nap lapos fénypászmát küldött az erdő lombjain át a sátram felé. Összeszedtem a sátramat, de sajnos a tegnapi ruhámat, melyet a legközelebbi fa villájába akasztottam szellőzés végett, elfelejtettem onnan leakasztani. A rönkasztalnál sebesen megreggeliztünk, hogy hétre leérhessünk a Líceum elé.
Laci a saját kerékpárját és az általa SK-nak kölcsönadott hegyigépet már felrakta a saját kocsijára. Harmadiknak az én fekete paripám került fel. A rögzítés az az első tengely gyorszárjával és a hátsó kerék gumipókozásával történt. Ennek megfelelően az első kerék kiszerelve a csomagtartóban utazott.
Laci még kezdő, óvatos sofőr, ezért a (betelepített románok által körülbelül a XVIII. század óta lakott) Bodzavámba jó komótosan érkeztünk meg. Itt leszedtük és összeszereltük kerékpárjainkat. Először a jobbra ágazó utat választottuk a két murvaút közül, mert itt a Súgó-patak mesésen szép forrásmészkő padokon pántlikázik alá, egy helyen háromméteres vízesést alkotva.
A patak mellett reggelizőasztal kínálta magát, tágas kilátással a barna, szürke és narancsvörös színben pompázó hordalékkúpra és kavicstorlaszokra. Aztán hasunkat simogatva, fényképezőgépünket csattogtatva bemerészkedtükk a kissé csúszós, víz lepte felszínen a felszínen a legnagyobb torlaszig. A másik asztalnál már ült egy család: tekintetük a tájon legelészve a mi csetlés-botlásunkon is jót mulathatott.
Mi nem e patakot követtük fölfelé, hanem visszagurultunk az elágazásba, és a nagyszemű törmelékkel javított dózerúton tartottunk fölfelé a Bodza-patak völgyében, Laci rengeteg virágot mutatott nekünk az út mentén, melyek közül a katángkórót, a harangvirágot és a zergeboglárt jegyeztem meg. Régóta hadak útja volt ez a völgy; egy román emlékmű (becenevén az "országegyesítő háború emlékműve") jelezte, hogy itt is elhullott sok regáti katona, mikor a románok orvul ránk törtek 1916-ban, és a válaszcsapás során számos csatában megvertük őket.
Ezen emlékmű mögött egy kötélpálya betonpillérének maradványa állt; ezt 1920-ban építették. Továbbhaladva érintettük a Leány-mezőt, ahol az 1600-as években a betörő (és a zsákmánnyal sebbel-lobbal távozó) tatár csapat mészárolt le sok zajzoni leányt. Miután megparancsolták nekik, hogy táncoljanak, megerőszakolták, majd leöldösték őket. Laci ezt a történetet mint történelmi alappal rendelkező mondát mesélte el nekünk. (A történelem csakugyan tudósít egy tatár betörésről 1658-ból, és a Leány-patak, Tatár-patak ma is létező helynevek a környéken.)
Az úton feljebb haladva egy juhnyájon toltuk keresztül bicajunkat. A pásztornak hat kutyája volt, és nagyjából féken is tudta tartani őket. Laci előzetesen alaposan kiképzett bennünket a teendőkről. Eszerint a bicikliket a kutyák felé kell tartani, és mögéjük bújni. Több fős társaságban mindig egymás mellett haladjunk (szigorúan tolva) úgy, hogy kifelé mindig bicikli álljon. Ne rugdossunk a kutyák felé, botot se emeljünk rájuk, legfeljebb alacsonyan tartva adjunk nyomatékot szelíd szavak képében kifejezett emberi felsőbbségünknek.
A meredekké váló murvaúton egyre többet toltunk. Lacinak mesés áttételei voltak, erőnléte is sokkal jobb a miénknél, ezért ő csak a kedvünkért szállt le néha, különben előttünk haladt az erdőben, időnként hopp-hopp-hopp! kiáltásokkal jelezve a medvének, hogy közeledünk, vonuljon el szépszerével. Ha ugyanis a medve hirtelen találkozik az emberrel, gyakran megriad, és akkor támadhat is. Laci elmesélte, hogy egy ízben a fára felmászott bocsa alatt mászkáló anyamedvét riasztott odébb, amely észrevévén, hogy kölyke nem követi, menten megfordult, és őrületes bőgéssel megtámadta őt. "Szerencsére csak a fáig tartott a rohama" - mondta barátunk - "különben most bajosan tudnálak kalauzolni benneteket." Lacinál biztonsági eszközként egy sokkoló is volt, főként a kutyák ellen, amelyek már a hangjától is elfutnak.
Továbbhaladtunk a Piroska-patak szurdokán, és az egyik vízeséséhez le is másztunk balra a sűrű fiatalosban. Most, kisvízkor is bőségesen hömpölygött alá, de a magasabb helyeken szemétkupacok látszottak, aminek eredetét hamarosan meg is találtuk a közeli villák lakóiban, akik a vízesés fölött ide ürítik szemetüket, és az lehordódva ocsmányul meggyűlik a forgókban és a parton. Laci sűrűn jár ide; a másik oldalról is leereszkedett már hozzá, és jól tudja, melyik hely biztonságos, és melyik omlik könnyen. Felhívta figyelmünket arra, hogy a Csukás-hegység alapkőzete, a kavicsos konglomerátum nem állékony, és a tetejébe vizesen igen csúszik.
Egy vízszintesebb területen érintettük az utolsó forrást: az út alól fakadt, farönkök közé foglalták, és a pásztorok meg favágók igényeit szolgálta. SK nem akart belőle inni, beérte egy lejjebb fakadó csurgóból kiszürcsölt vízzel. E forrásunk fölött a túloldali eszternánál birkanyáj tanyázott, a pásztor a karámban hadonászva terelgette őket. Szerencsére nem jöttek ki, így a kutyák sem figyeltek fel ránk. Ugyanitt egy látványos rönktelep is terpeszkedett. A szállítható méretre darabolt rönkök szépen rendben, járófolyosókkal elválasztva várták életük folytatódását - a kályháig.
Kevéssel e hely fölött a Piroska-patak elapadt, és a terjedelmes homokpadok tanúsága szerint szerint csak időszakosan jelentkezett áradások formájában. Vagyis immár a Száraz-Piroska völgyében haladtunk - egyelőre még nyeregben maradva, de jól le lassulva. Egy szerpentinen kikapaszkodtunk ebből a völgyből, és egy óra tájban belefutottunk a következő nyájba. A birkák a szemközti hegyoldalban legeltek, és az őrzői messze lézengvén észre sem vettek bennünket. Ez lett volna a harmadik hely, ahol kutyák támadhattak volna ránk.
Ezután egy tarvágáshoz értünk, amely részben párévesnek, részben pedig egészen frissnek tűnt. Laci elmondása szerint ez egy medveetető- és -lövőhely volt valamikor - valószínűleg orvvadászoké. A hegyoldalban Láttunk egy budit is - ezt valószínűleg a letermelést végző munkások számára állították fel. Ugyanezek a favágók pillepalackokat, egy motoros fűrész láncát és más szemetet is a helyszínen hagytak. A letermelt nyesedék egy része is az úton maradt. E torlaszon még átrángattuk gépeinket, de két órakor, az erdőbe beérve már boldogan lekötöttük őket egy kidőlt fa törzse mellé, és minden értéket magunkhoz véve gyalog indultunk tovább a vízmosás melletti jelzetlen ösvényen.
A fenyves egy helyen megnyílt, kiértünk egy hosszú, virágos rétre. Ezen ösvény nem volt, de nagyon hívogatóan kínálta magát egy utolsó étkezésre. Igazán elkelt már egy pihenő, mert utána erős kaptatók következtek.
Az elsőn rögtön kiemelkedtünk újra elszűkült völgyünkből. Átharántoltunk a piros kereszt jelzéshez. A jelzést éppen román hegyimentők (önkéntes fiatalok) gondozták. A kidőlt fák köré először kerülőket gallyaztak ki, ezután egy fehér jelzésalapot helyeztek el a fenyők törzsén, és barnákat a sziklákon. Ahol a fehér festék megfolyt, ott szürke peremet is festettek köréjük. Magát a piros keresztet később helyezik el a jelzésalapon. Ez a "kétmenetes" festési mód időigényes, de az eredménye szebb lesz, és a fehér alapon a piros szín élénkebbnek is hat, így sötétben is jobban látszik, mintha egy menetben, közvetlenül a törzsre volna felhordva. A jelzésfestők rendszerint önkéntes alapon, de turistaegyesületi keretek közt dolgoznak, ami fegyelmezettséget és áldozatkészséget igényel.
Eleddig komótosan, lihegve lépdeltünk, és itt-ott a fák ágaiba fogódzkodtunk, de az erdőhatárra érve, az első sziklatornyok tövénél már alább adtuk, és a törpefenyők gyökérhajtásaiba kapaszkodva kúsztunk-másztunk tovább. Három-négy szerpentinfordulóval kiértünk egy gerincszerű terepszakaszra. Újra megnyílt a táj, az erdő végleg elmaradt, és térdig érő törpefenyő vette át az uralmat. Tekintetünk előtt pazar kilátás tárult fel, közeli és távoli sziklaalakzatok mosolyogtak vissza ránk. A közelben, egy festői katlan túloldalán az Ördög keze, a láthatáron pedig a Csukás 1950 méteres csúcsa emelkedett. Idáig ellátszottak a rajta fürtökben lógó, fényképezkedő turisták. SK úgy döntött, hogy nem jön velünk, hanem lepihen, és megvár bennünket ezen a párkányon.
Így hát Lacival kettesben folytattuk utunkat fölfelé - egyre nagyobb kaptatókon, gyepes-törpefenyős, kerek dombok között. A jelzéseket oszlopokra festették: ezek is frissek voltak, és talán magát a jelzett utat is áthelyezték nemrég. Ezért nehéz is volt követni, mert még nem volt kitaposva rendesen. Vízmosásokban, köves debrőkben, följebb pedig meredek gyepes oldalakban kúsztunk fölfelé. A csapást keresgélve meg-megálltunk virágot nézni és fotózni - errefelé már a kék encián is nyílik.
Így értünk fel négy óra körül a főgerincre, ahonnan már csak egy macskaugrás volt a Csukás csúcsa. Fel is ballagtunk oda, és farkasszemet néztünk a román zászlóval. Nekem mindegyre az járt a fejemben, hogy hazám határán járok, ezt jelzi a román trikolor. Egy román legenda szerint még Trianon előtt felhozták ide a román királyt (ha jól értettem, minden évben), hogy megszemlélhesse leendő új birodalmát - és csakugyan nagyon messzire be lehet itt látni Romániából Erdélybe.
Mi is alaposan kibámészkodtuk magunkat, csodáltuk a tájat, a távolabbi sziklaképződményeket, toronycsoportokat. Laci meg is nevezett néhányat, például a Galambot és a Szfinxet. Jöttek-mentek a felhők, finom hűvös szél fújt.
Aztán megindultunk lefelé. Élvezettel láttam, hogy a Nap már más szögből süt, és az árnyékok sokkal erélyesebbé váltak. Lábam görcsölni kezdett, és mire visszaértünk SK-hoz, mindkét szabóizmom sztrájkba lépett. (Ez az izom forgatja a felemelt lábat, és ebben ma sokszor volt részem.) Vacsora közben hason fekve, sziszegve küzdöttem a görccsel, és döntetlenre álltam vele, mikor a figyelmes Laci jutalmul átadott nekünk egy-egy doboz kólát (a koffein miatt), nekem pedig a görcsre még egy szőlőcukrot is. Ez segített is rajtam.
Öt órától körülbelül fél hatig pihentünk ezen a párkányon. A hűvös levegőt megérezve lassan összeszedtük magunkat, és a piros kereszten ereszkedni kezdtünk az ide vezető utunkon. Fenyőágakba és gyökerekbe kapaszkodva elhagytuk az utolsó szikladarabot, és meredek hegyoldalban, fenyvesben levergődtünk a hosszú virágos rétre, majd innen a vízmosás mellett oldalazó úton hat órára visszaértünk a biciklikhez.
Itt kezdődött a jutalomjáték! Laci az első métereken még tolta, aztán felpattant és előrevágtatott. SK igen óvatosan tolta lefelé, majd hogy nagyon le ne maradjon, felszállt, és lassan, az esésre vigyázva ereszkedett utána. Én félúton maradtam közöttük - szinte végig nyeregben próbáltam leküzdeni a lejtőket. Ez persze nem mindig sikerült: többször le kellett pattannom, hogy fel ne boruljak.
Ahogy járható terepre jutottunk, megnyomtam a gopró indítógombját. A szerpentinen, a Száraz-Piroska völgyében, majd az utolsó forrástól kezdve próbáltam filmre vinni a gurulás gyönyörű élményét. A birkanyájak most messzebb jártak az úttól, a kutyák meg sem szólaltak, nemigen kellett leszállnunk miattuk. Vizet is vettünk, aztán visszajutottunk a szinte vízszintes terepre. Rögtön érezni kezdtük a kerekünk alatt a nagy szemű kőzúzalékot. Nekem a csengőm nyeklett hátra öt percenként, ezt mindig utána kellett igazítanom. A kocsihoz körülbelül 8 órára értünk le, odáig piknikező, kaszáló emberek, rönk- és szénaszállító járművek kerültek utunkba.
Bodzavámon felraktuk a bicikliket a csomagtartóra. Eközben odajött hozzánk egy cigánylegény, s megkérdezte: eladók-e a biciklik. Nagyot nevettünk, hiszen az előző kérdésére azt feleltük, hogy Magyarországról jöttünk, túrázunk. Ezután Laci a volánhoz ült, és hazaindultunk Sepsiszentgyörgyre. A csorda ugyanekkor tért haza a legelőről. Bodzavám főutcáján kemény tőgyű, gömbölyű tehenek lépdeltek az úttest felezővonalán. Mikor hazaértek, a kaput megismerve befordultak rajta. Az autósok türelmesen kivárták őket.
Sepsiszentgyörgyön egy éjjel-nappali boltban bevásároltunk; én főzéshez is vettem kellékeket, például tojást. Szétcsomagoltunk mindent, és kilenc órai reggeli találkozást megbeszélve elbúcsúztunk egymástól. Ugyanarra a táborhelyre tértünk vissza - részben azért, hogy visszaszerezzem a fa villájában lógva hagyott mezemet. Ugyanazon a helyen, de már sötétben vertünk sátrat. A Csukás nagy erőfeszítésre kényszerített bennünket de megérte: nem tudhatom, mikor kerülök vissza még a tájra. Lefekvés előtt a görcs ellen befaltam egy egész fürt banánt.