előző nap

a főlapra

következő nap

2. nap: 2019. VII. 5. (p) 7³⁰ - 21³⁰
Fogaras - (elkerülőutakon) Brassó - Sepsiszentgyörgy - Brassó - Felsőtömös - (gyalog) Hétlétrás-szakadék alja - Brassó - Sepsiszentgyörgy - Nádastöve
5 km gyalog

Reggel Sánta Kutya ébresztett valami diszkrét köhintésfélével. Aztán pakolás és sátorszárítás közben elmesélte, hogy éjjel egy irdatlan kombájn jött arra, megvilágította őt az autójával és a sátrával együtt, majd lassan elhaladt és odébbállt.

Nem maradtunk sokáig ezen a helyen: készítettünk néhány fényképet a Fogarasi-havasok kéklő gerincéről - de a Transzfogarasi út szerpentinjét nemigen tudtuk felfedezni. Viszont idáig ellátszott az északi letörés néhány hómezője.

Oltszakadátra visszaérve körülnéztünk, és bizony jól tettük, mert e Szeben-vidéki falunak a román tengerben megmaradt negyedrésznyi magyarsága máig is erősen őrzi öntudatát és templomát. Ezt kb. 1250-ben építették, és ma az evangélikus gyülekezet használja. Az oltvidéki kerékpáros túraútvonal román nyelvű táblája becsületesen ismerteti ezt a tényt, és mint kulturális színfoltot méltatja is. A templom háromhajós román bazilikaként épült, de 1790-ben barokk stílusban átépítették.

A templomkertben testvérgyülekezetek nevei voltak olvashatóak a kilométereket mutató irányjelzőkön (Kőbánya és a finnországi Lohja). Egy fekete obeliszk is található itt, a következő felirattal: "Az oltszakadáti magyarok Emlékére! kik az ellenség által elhurczolva Romániában 1916-1917 évben feláldozták életüket a hazáért!" A névsort Adriányi Adolf lelkész és Máthé Lajos segédlelkész neve nyitotta meg, s utánuk még kilenc férfi neve sorakozott. Ilyen emlékjelekből nagyon sokat állíthattak a világháborús években, de a végül újra kiépült román hatalom nemigen tűrhette őket, ezért ma csak eldugva, egy-egy magyar közösség oltalmában maradhatnak fenn.

A falu csöndes volt, néhány ember sétált csak arra. Közülük egy népviseletbe öltözött nénit sikerült SK-nak lefényképeznie. Ezután a duzzasztómű gátján visszatértünk az országútra.

Begurultunk Fogarasra, és megálltunk a Keresztelő Szent Jánosról elnevezett ortodox székesegyházzal szemben. A kocsiból kiszállva mindenekelőtt pénzt váltottunk, én telefonáltam Julinak. A még kártyával vásárolt, szeletelt krumplis kenyeret lóbálva átballagtunk a túloldali játszótér egyik padjához, és elköltöttük rajta reggelinket. Előttünk néhány polgár beszélgetett, és utcai takarítók végezték dolgukat.

Ezután hasunkat simogatva elballagtunk a fogarasi várhoz, de a kapunál tovább nemigen akaródzott mennünk, mert így is késésben voltunk. Ha jól emlékszem, óránként indulnak befelé a csoportok. A vár impozáns mérete azt sugallta, hogy itt több órát el lehet tölteni. A várárok tövében a kommunista rendszer áldozatainak emlékműve hirdette, hogy Ceausescu alatt a várat politikai foglyok börtönéül használták.

Megpróbáltuk megkeresni a "régi" gimnázium épületét, melyben 1909-11 között Babits Mihály tanított. Ezt éppen 1909-ben építették, Fogaras akkori országgyűlési követe, Mikszáth Kálmán sürgetésére. Mi persze ezt a helyszínen még nem tudtuk, és térképünk alapján először az Ovid Densuşianu Gimnáziumot cserkésztük be - de ennek vadonatúj épülete semmiképp nem lehetett Babits iskolája. Visszatértünk hát a központba, s közben beugrottunk egy útba eső cukrászdába. SK elszürcsölt egy kávét, én megettem két szelet tortát.

Ezután a Stanca fejedelemasszonyról (az Erdélyt egy évre megszerző Vitéz Mihály havasalföldi fejedelem hitveséről) elnevezett Nemzeti Kollégium felé kezdtünk keresgélni - errefelé helyezkedik el a történelmi főtér a Köztársaság utca két ágának ölelésében -, de el sem juthattunk oda, mikor a Mihai Eminescu utca végéből szemünkbe ötlött egy századfordulós stílusban épült régi épület, a Radu Negru Gimnáziumé.

Építésekor, 1909-ben ennek még Fogarasi Állami Főgymnasium volt a neve, de 1919-ben a meggyarapodott román állam átszervezte, és ráruházta az 1869-ben (Fogaras megye első román középiskolájaként) alapított, s addig kevéssé jeles épületekben működő felekezeti iskola nevét - és ez az állapot máig tart. Ebből mi csak egy emléktáblát láttunk, amely az utóbbi évszámot és a román nevet árulta el - de már ebből is világossá vált, hogy nem az épületről, hanem az intézményről beszél. Elvégre a magyar világban nem adhatták egy főgimnáziumnak egy mitikus oláh vajda nevét, aki a négyszáz évvel későbbi legenda szerint Fogaras ura volt 1290 körül, és innen költözött Havasalföldre, hogy ott fejedelemséget alapítson. Alakjában későbbi, ténylegesen élt román vajdák vonásainak népies foszlányai mosódnak össze, amiből nyilvánvaló, hogy ez a Radu Negru a néphit által teremtett alakjában sohasem élt, így Fogarasnak sem volt az ura soha. Ebben a névadásban mint tükörben megtekintheti a románság, minémű történelmi jog illeti meg őket Fogaras megye birtoklására - amely Babits idejében demográfiailag már kétségtelenül az övék volt. A költő 1937-es visszaemlékezésében úgy írt a városról és környékéről:

"Nekem most utólag úgy tetszik, hogy már mikor először átmentem a piacterén, éreztem a Balkánt magam körül, mint barbár áradást. Éreztem, hogy növekszik az ár; iskola és hivatal csak reménytelen s elfúló védmüvek itt. Én úgy jöttem, mint a civilizátor; mint ifjú római valami távol provinciába. Sanda, fekete bivalyokat láttam, és idegennyelvű, sunyi népet. A tündérkertből már csak a vár volt meg, a régi magyar vár, az Apaffiak vára. Öreg maradék - ahogy bekönyökölt az árba patriarkális könyökeivel, a saroktornyokkal."

Innen már nem álltunk meg Sepsiszentgyörgyig. Fél tizenkettőkor kecmeregtünk ki a kocsiból a Mikes Kelemen Elméleti Líceum előtt. Kiss Laci, könyvtáros-tanár ismerősöm repesve várt ránk. Begurultunk a belső udvarra; itt kiterítettem száradni a sátrat. Laci körbevezetett minket a könyvtár különböző részlegein; az egyikbe be is toltuk kerékpárjainkat.

Ezután elsétáltunk egy vendéglőbe. Laci meghívott minket ebédre, egy ízes beszédű pincérnő hozta ki a csorbát, az üdítőket, és a másodiknak választott pörkölt-nokedlit illetve csülköt. Közben kedvünkre ecseteltük terveinket, meséltük eddigi élményeinket. Meghitt perceinket egy román csavargó szakította meg, aki asztalunkhoz lépve parancsoló hangon kenyeret követelt - amire Laci ékes románsággal elhajtotta a pokolba. Bizony, nem ok nélkül lógott az étterem üvegportálján a tábla, miszerint itt elvárják az illedelmes öltözetet, és megválogatják a vendégeiket.

A Mikó Kollégiumot és a Székely Nemzeti Múzeumot érintve visszasétáltunk a líceumba, és komolyan elkezdtük tervezni a következő napokat. Nem volt értelme még ma nekivágnunk a Csukásnak, így ez holnapra maradt. Laci az általam tervezett bratocsai kiindulópontú, bejáratott útvonal helyett egy szebbet, technikásabbat javasolt Bodzavámon keresztül. (Amikor már ez mögöttünk volt minden megpróbáltatásával együtt, már viccelődve jegyezhette meg, hogy a bratocsai nyeregből a nagy tömeg szokott felmenni a gerincre, köztük a kövér és tájékozódni nem tudó egyedek is.) Felajánlotta, hogy kivisz minket kocsival, és SK-nak egy hegyi biciklit is kölcsönöz, amellyel leküzdheti a Száraz-Piroska völgyében futó erdészeti utat. Ez a festői út az én villanytérképemen nem volt rendesen feltüntetve, de az Erdély hegyei című sorozat Csukás-hegységről szóló kötetének térképén igen. Laci azzal a sejtelmes ígérettel kísérte ajánlatát, hogy a bodzavámi útvonalon kevesebb a szabadon garázdálkodó pásztorkutya. A kerékpárokat bízvást odalakatolhatjuk a fákhoz, ahol a terep hirtelen kaptatóra vált. Errefelé több gyönyörű sziklaalakzat kínálja magát, és vízesések is találhatók mellette. Ezeket hallván beadtuk a derekunkat, bár tudtuk, hogy nem lesz könnyű dolgunk holnap.

Reggel hétre beszéltük meg a találkozót. Ezen túlmenően egyeztettük a kerékpáros folytatást is. Laci fölvetette, hogy a Transzalpin utat is vállalhatnánk, és vele az eddigi terveinket kiegészíthetnénk. Ez kétségkívül vadregényesebbé tette volna a túránkat, és miatta a Székelyföldön kevesebbet tudtunk volna időzni. Időhiány esetén azonban a Transzalpin utat ki tudtuk hagyni - és ez így is lett.

A mai napra a Hétlétrás-szurdokot terveztem, közbeiktatva a prázsmári erődtemplomot. Az idefelé elszenvedett torlódást mindenképpen ki akartuk kerülni, ezért kifejezetten jól jött a csekély kitérő. A templomot övező sétány egyik padján néhány cigány suhanc tanyázott: "helló-helló" kurjongatással igyekeztek magukra felhívni a figyelmet, és felajánlották, hogy lefotóznak bennünket. Mi rájuk se hederítettünk, hanem alaposan végigjártuk a templomot, és a falba épített üregekbe, gyilokjárókba is benéztünk. Egy lengyel és egy horvát turistacsoport is ott mozgott: ezt a nyakukban lógó táblácskák árulták el.

Időztünk itt egy órácskát, aztán visszaültünk a kocsiba. Sajnos a Centúrára (a Brassót elkerülő autóútra) átváltva egy bonyolult körforgalomból rosszul hajtottam ki - ezért az elkerülőn éppen a a helyes iránynak háttal találtam magam. Ezt csak a következő körforgalomnál tudtuk korrigálni. További értékes perceket vesztettünk azzal is, hogy a cél közvetlen közelében túlszaladtam Felsőtömösön, mert nem volt rendesen kijelezve a helységnév (csak oldalra tekintve látszott). Végül nagy sokára leparkoltunk a szurdokba vezető út sorompója közelében. Nekivágtunk a szelíden, majd erősebben emelkedő sárga jelzésnek a kellemes, gyepes völgyön. Varázslatos hangulatot nyújtott az úttal majdnem egy szintben felénk hömpölygő csermely.

Az úton gyalogos turisták, kirándulók csoportjai bandukoltak szembe. A bezáruló fenyvesben több helyen tiroli drótkötélpálya kínált csúszkálási lehetőséget. Ezt saját házirend szabályozta. Készítettünk pár képet az itt vitézkedő fiatalokról.

Már följebb jártunk, a völgy szurdokká szűkült, mikor egy bennünket megszólító pár elárulta, hogy valószínűleg elkésünk majd, mert a nevezetes hétlétrás szakaszt hamarosan bezárják. Én hitetlenkedtem, hiszen semmi erre figyelmeztető feliratot nem láttunk. Még 2012-ből holmi rozzant, görbedőfélben lévő, deszkahiányos létrákra emlékeztem, melyekre csak saját felelősségre volt szabad felmászni. Nos, azóta kicsinosították a helyet: új létrákat és trepniket szereltek fel, és az első létra tetejét csakugyan egy lakatra járó ajtó zárta le. E fejlesztések indokolhatták a hely zárhatóvá tételét is. A két gondnok a szemünk láttára ballagott le az ugyancsak újonnan épült menedékházba. Angolul föltett kérdéseinket, hogy ti. kinyitnák-e a szurdokot a mi kedvünkért, nem akarták megérteni. Így hát lemaradtunk a gyönyörű tájat megkoronázó, könnyű trófeának vélt vízesésekről. Én bemerészkedtem az első vízesésig a palló alatt, de nem mertem átmászni az ezt lezáró vasajtón, mert kameráktól tartottam. Mérgelődtünk egy kicsit a sorscsapásszerű időveszteségeken, de főleg azon, hogy csak a menedékháznál, tehát a cél torkában kifüggesztett házirend utalt arra, hogy itt bizony záróra szokott lenni.

Pedig a hely nagyon barátságos: esőház, menedékház és árnyékszék szolgálja a kulturált turistákat. Egy fémkereszt őrzi az itt elhunyt Ioan Sumedrea (1900 - 1945. május 23.) emlékét.

Visszafelé menet még fölballagtam a Medve-szakadékhoz, ami voltaképpen egy látványos, fehér sziklafal, de nem jártam végig rendesen, így a fényképek se mutattak sokat. Ezalatt társam egyenesen leballagott a kocsihoz. Mire a menedékházhoz visszaértem, a gondnokok már el is távoztak (valószínűleg az ott veszteglő terepjáróval és kvaddal). A csermely járta völgytalp alkalmas volt ezen járművek számára, míg a gyalogosok száraz lábbal való haladását pallók és kis hidak szolgálták. Az egyik (magasvízi) gázlókerülő útváltozathoz ki volt írva, hogy ezen meg van rongálódva a talaj, és hogy ne használjuk. A patakba több oldalsó vízfolyás torkollik; ezekből ártalom nélkül ittam is. Körülbelül nyolcra értem le a völgy lapossá váló szakaszára. Pár biciklis lézengett már csak ott, és egy vadkempingező tett-vett a nyílt gyepes teraszok egyikére fölvert sátra körül.

SK a kocsiban pihent, és hazafelé is én ültem a volán mögé. Persze ezúttal is elrontottam az egyik elágazást, így Brassó belsején keresztül tértünk haza.

Tankoltunk is, majd alvóhely után néztünk. Úgy döntöttünk, hogy a várostól nem az Olt mellett távolodunk el biztonságos sátorhely végett, hanem átvágunk Sepsiszentgyörgyön, és a Sugásfürdő felé tartó úton keresünk hálóhelyet. De a kiszemelt helyen, egy Nádastöve nevű kis nyeregben, ahol a villanytérkép némi vízszintes, erdős földdarabot jelöl, hasztalan meresztettük szemünket a sötétbe. Sajnos a parkolási lehetőség túl közel lett volna az aszfalthoz, és ki is volt világítva. A sátorhelyhez pedig le kellett volna gyűrni egy kisebbfajta meredélyt. Ezért a térképet becsukva inkább balra tértünk, a nyílt völgyben futó kemény földútra, amelyről lerítt, hogy sokan használják piknikezésre. A sárga korong jelzésen elhajtottunk egy beljebb lévő erős rönkasztalig, és a harmatosodó estében megvacsoráztunk rajta. Sátrunkat e helytől száz lépésre, magas, belátható tölgyesben vertük fel, így szerencsésen száraz is maradt. A kutyák egész éjjel ugattak valamiféle buliterepnek tűnő tanyáról, de azzal nem ártottak nekünk. Mérsékelten hűvös éjszaka következett, amihez elégnek bizonyult a magamra borított lepedő, nem kellett előhúznom a hálózsákot. Mosdóvizet a patakból tudtam venni, reggel pedig útiruhát váltottam.