előző nap        a főlapra        következő nap

9. nap: 2018. VII. 11. (sze) 745 - 2030
Lonka (Luh) - Nagybocskó (Velikij Bicskiv) - Aknaszlatina (Szolotvino) - Alsóapsa (Nizsnya Apsa) - Taracköz (Tereszva) - Bedőháza (Bedevlja) - Técső (Tyacsiv) - Bustyaháza (Bustino) - Száldobos (Szteblivka) - Szeklence (Szokirnicja) - Huszt - Iza.
80,7 km

Gőzölgő szénaboglyák közt, szerény napsütésre ébredtünk; ez azonban nem érte el mindkettőnk sátrát, tehát szárításra nem volt alkalmas. Emellett harcálláspontunk is nagyon kitett volt, ezért gyorsan odébbálltunk. A patakban elöblítettem a ruhámat, ezalatt SK előregurult, és megvárt a Tisza partján. Én egyetlen fékemre való tekintettel letoltam a gépet a Kaszó-patakig, és csak ott mertem felszállni. Szegény laza villanyakam a tetemes bukkanókon nagyokat csattanva járt előre-hátra: ezt is meg kellett még húznom valahol.

A Tisza-parton elvileg határsávban tudtunk sátorponyvát szárítani, a közeli asztalokon pedig reggelizni. Ezután olyan ügyetlenül pakoltam el a ponyvát, hogy a sós mogyoró nagy része a földre hullott. Sánta Kutya lefogadta volna, hogy fel fogom kaparászni, és a nagy részét valóban meg is mentettem. A művelet kulcsa az, hogy a lapos felükkel földet ért mogyorókkal nem kell törődni.

Aztán a folyó felől megérkezett a határőr is. Már nem látta, hol szárad a sátram, így oda se jött hozzánk, hanem felballagott a partról az útra, és elment a dolgára. A hely varázsát emelte egy tipikus Szergej-fejű ukrán fiatal, aki csak lépésben tudott haladni mopedjével, és azt is harminc méterenként újra be kellett rúgnia.

Nagybocskón átvágva újra bekerültünk a kirakodóvásárba; nagy forgatag, az autók alig fértek egymástól. Egy dombtetőn megálltam, mert Juli éppen akkor hívott. Ezt kihasználva szétkaptam a villanyakat, és néhány közgyűrű kicserélésével sikerült feszesen leszorítani a kormánycsapágyat. Ezen kívül meg a csomagtartót a villához fogó csőbilincseket is meghúztam.

Aknaszlatinán bementünk abba az étkezdébe, ahová a múltkor is, és ezúttal is egy nagy adag saslikot rendeltünk. Vettem fagyit és gulyáskrémet is. Jó darabot időzünk itt akkutöltés végett, közben beszélgettünk, és az interneten rátekintettünk a világ folyására. A pincérnő megtöltötte a kulacsainkat is. Megcsappant pénzem kipótlására a sarki pénzváltónál az összes maradék lejemet hrivnyára cseréltem. Körülbelül nyolcezer forintnyi összegre rúgott, aminek már elégnek kell lennie a hátralévő szakaszra, a vásárfiát is beleértve.

Alsóapsán újra betértünk a kvászt is árusító zöldségeshez. Beszélgettem egy autós, aki erős kifejezésekkel illette a korrupt kormányt és a rossz utakat. Elmondta, hogy a déli határt Ukrajna nem a migránsoktól, hanem főleg a cigarettacsempészektől védi. Negyed ötkor arra lettem figyelmes, hogy egy sötét színű apró lemezféle tárgy balra elperdül a villámtól. Azt hittem volna, hogy csak egy kődarab, amit a kerék kidobott oldalra, de az ezt követő ütemes sivítás meggyőzött arról, hogy meglazult a bal csőbilincs. Nem bírta az újrafeszítést, és a negyede - se szó se beszéd - letört a helyéről. Szerencsére ide nem kellett betonkemény rögzítés, mert a terhet nem ez a pont viselte. Egy elpattant küllővel nagyjából sikerült úgy megpatkolnom, hogy hazáig kibírja.

SK látta, hogy lemaradok, ezért a Tarac hídján megvárt. Mindketten egyre gondoltunk itt: fürdeni kell! Az elhatározást cselekvés követte. Perceken belül letámasztottuk a bicajok, felöltöttem a kamerás sisakot, és átbillegtem a térdig érő folyóágon, hogy a híd alatti kis szigeten biztonságba helyezzem a fényképezőstáskát és a sárgadinnyét. SK a parton maradt, ott öltözött át a harchoz, majd beleült a kisebbik folyóágba. Én nagy prüszkölések közepette sodródóköröket tettem a másik, erősebb ágban, amit egy lentebb, a kavicsos parton sütkérező család nagy szórakozással nézett végig. Befaltuk a sárgadinnyét, a héját beledobáltam a szigeten felgyűlt rőzsehalomba. A hídon időnként torlódás alakult ki; mi jól szórakoztunk magunkban, ők pedig bosszúságukat a mi látványunkkal enyhítették.

Újra felkerekedvén eldöntöttük, hogy Husztot ezúttal elkerüljük, és amennyire lehet, igyekszünk Kelet felé előretörni a Nagyág völgyében. Ez azonban egy kis előretöréssé soványodott, mert úgy fordult a kedvünk, hogy a Husztot elkerülő út egy kínálkozó magaslati pontján megálltunk diákcsemegét falni, és bizony elbeszélgettünk az időt mindenféle kulturális témáról, csillagászatról, tudományos sarlatánságokról. Ezután legurultunk az Ökörmező felé ágazó útig, és így haladtunk át Iza településen. Tizennyolc éve - SK jól emlékezett - ugyanitt, ugyanúgy árulták a helyben készített, messze földön híres vesszőkosarakat, mint most. Az út minősége az eltelt időben valamicskét javult. A falu fölött balra egy erős kavicsos út vezetett ki a Nagyághoz. A legrövidebb lejáró végén egy autós pár ácsorgott, ezért fölfelé keresgéltünk alható helyet a marhalegelőn. Nyolcszáz métert kellett haladnunk, hogy megtaláljuk az ideális sátorhelyet egy bozótfolt tövében.

Kissé szúnyogos este volt. Sátorverés után egy itt hagyott borjú bődült ránk, de segítség helyett többször is odébbhajtottuk. Úgy látszik, a helyszínen éjszakázott, mert reggel is hallottuk, amint a sátraink közelében lépked. Hajnali négykor eleredt az eső, és kis megszakításokkal hétig ki is tartott.