előző nap

a főlapra

következő nap

10. nap: 2018. VII. 12. (cs) 10⁴⁵ - 21¹⁵
Lipcse (Lipcsa) - Lipcsemező (Lipecka Poljana) - Dolha (Dovhe) - Szuha - Kovácsrét (Kusnicja) - Kerecke (Kerecki) - Kopár (Roszos) - Malmos (Sztrojne) - Szolyva (Szvaljava) - Galambos (Holubine).
58 km

Az eső hétkor elállt, de nyolckor újrakezdte. Változatos nagyságú és indulatú fellegek húztak fölénk nyugat felől, a legriasztóbb még egy magas hegy fölött járt. Este megnéztük a térképen: ez a Tupij nevű, nyolcszáz méter magas hegynek volt a tömbje. Az esők szüneteiben ki-kimentünk a sátrunkból, ponyvát szárítottunk, reggeliztünk. A borjúnak most színét se láttuk. Ellenben a láthatáron megjelent egy rejtelmes esőkabátos alak, aki mintha tehénlepényt gyűjtött volna - de az is lehet, hogy valamit keresett a fűben, amit este elveszített.

Egy autó is érkezett, belőle horgász szállt ki. Egyikük se jött kétszáz méternél közelebb. Lebontottam a sátramat, és reggeli után fejemben egy kamerával rászabadultam a Nagyág zátonyvilágára. Elágazások, kavicsdombok oldalán való lefolyások, kristálytiszta vizű medencék, sebes főág - ellubickoltam közöttük, és kedvemre filmeztem, miközben SK a sátrát leszedte. Eközben egy újabb autó is odajött, és átgázolt az egyik folyóágon, majd kisvártatva ugyanott vissza is jött.

Tíz óráig szakaszosan hullott az eső. Alig tudtam közte szárazon elcsomagolni a sátramat. Igen későn tudtunk csak elindulni.

A következő jelentős falut csakugyan Lipcsének hívták. Itt készítettünk egy tábla alatti önfényképet. Az eső újra eleredt. Almát rágcsáltam, SK felvette az esőruháját. Emelkedőn hullámzó utunk a szokásos rossz minőséget szolgáltatta. Lágyan passogó esőben, komótosan másztunk át a Borzsa völgyébe. Lipcsemezőn kolostor is van; itt SK vizet keresett, de nem talált.

Déltájban az eső egy szünetében puhulni kezdett az első gumim. Halogattam a javítást, mert csak gyöngén eresztett, és inkább utánafújtam. Aztán mégis beletoltam egy pocsolyába, és kiderült, hogy a szelepnél ereszt. Szétszedtem - szerencsére még ragasztható volt, pedig a szeleptőnél ez ritka eset. Ezalatt Sánta Kutya elhúzott a nyereg felé, és én kezdtem víz után kutatni.

Az elsőnek megtalált kerekeskútban alig volt víz, de a másodikból már tudtam húzni. A háziasszony még tölcsért is hozott nekem. Ugyanitt, Lipcsemezőn láttam egy kicsi, kéttornyos fatemplomot. Betekintettem az ütött-kopott falusi könyvtár ablakán. A hátsó helyiségben polcokon, elöl az asztalon és az ablakpárkányon felhalmozva álltak húsz-ötven éves könyvek. Az intézményt szemlátomást csak időszakosan használták. Ugyanitt láttam kiírva a begyűjtött gombák átvételi árát: negyven hrivnyáról indultak lefelé, ami azt jelentette, hogy egy kiló vargányáért 450 forintot adnak, ami másfél kiló kenyér ára otthon.

A falu központból kátyús úton kellett továbbkapaszkodni. A távolból, a falu völgyben álló temploma felől ének hangja szállt felém. Alulról egy harántosan felkapaszkodó ösvényen egy esküvő násznépének egy csoportja lépdelt fölfelé: szépen felöltözött lányok, köztük répaszín ruhás nyoszolyólányok - az újabb divat szerint. Ők az útra kiérve két csoportra oszlottak: egy részük velem egy irányba, a támfalak közti nyeregpontba tartott.

Az itt kezdődő lejtőn fény derült arra, hogy egyetlen megmaradt fékem nem ér semmit: már lassítani sem tudta a járművet, nem hogy megállítani. Szandálom talpával kellett megakasztanom a sebes gurulást, mikor egy kátyúkat kerülgető autó elém vágott, benne az integető kis koszorúslányokkal. A lejtőn tehát tolnom kellett, ami feltétlenül szükségessé tette a fékpofák cseréjét. Sánta Kutya a dombtetőn megvárt, majd mikor a következő nagy lejtőn is komikusan lépdelnem kellett lefelé, kapóra jött, hogy éppen egy pihenőkunyhóhoz érkeztünk. Míg SK megebédelt, én kicseréltem a fékpofákat, és meghúztam az idő folytán elkopott kilazult hátsó csapágyat is. Az utolsó kenyerünket fogyasztottuk el itt, a kunyhó fölötti kis szérűn. Egy tábláról megtudtuk, hogy idáig tart az ellenőrzött határsáv. Elindultunk - a fék már szépen fogott, az eső tartósan elállt, az ég néhol kikandikált a felhők mögül.

A következő település Dolha volt, de ez a mi bejáratunk felől nem is volt kiírva. Egy kisboltban próbáltunk kenyeret venni, de nem akadt, és százhatvan hrivnyáért lett volna fagyasztott saslikhús is - sajnos azzal már nem tudtunk volna élni. Inkább lejjebb, egy másik boltban vettem fekete kenyeret és zöldséget.

A Borzsa folyó hídjáról látszott a három fokozatú árvízi készültségi szinteket mutató tábla. Lejjebb a település képe meggazdagult: jobbról feltűnt egy kastély épület védőfala. Az épületekben a tbc-intézet működik. Aztán leértünk a kisváros központjába, és megálltunk egy szoborkertnél. A legnagyobb emlékmű a világháborús halottaké, de bennünket elsősorban a karmai közt kardot tartó sasmadár érdekelt, amely egy mívesebb márványoszlopon állt.

Meglepetten láttuk, hogy nem első világháborús emlékoszlop, hanem Rákóczi 1703-ban itt vívott első csatájának emlékét őrzi. Nem volt valami régi oszlop: egy tábla szerint 2003-ban állították helyre kárpátaljai magyarok. Felirata ukrán volt, csak a melléktáblákon szerepelt magyar szöveg. Föllelkesedtünk ezen az eredményen, SK tervbe vette egy Rákóczi-emlékeket felkereső kárpát-medencei tematikus túra ötletét, de értelemszerűen inkább a maga számára.

Dolhán legalább négy templom van. Ezek közül hármat (római katolikus, görög katolikus, ortodox) sikerült egy fényképre gyűjtenem. A negyedik templom szlovák nyelvű, és egy facsoport árnyékában bújt meg.

Hamar továbbhaladtunk a jobbra ágazó emelkedő úton. Szelfiző lányok kerültek utunkba, ők csak az útifilmen szerepelnek. Egy autóból két vidám fiatalember állított meg, megkérdezték, mifélék vagyunk. Ajánlották a tizenöt kilométerre lévő pisztrángsütőt (Forell), de kiesett az utunkból. Láttam két birkanyájat az út két oldalán. A hangjuk alapján először úgy véltem, hogy a jobb oldali nyáj kolompjának a visszhangját hallom a hegy alól.

Szuhabarankán (Bronyka) számos kerekeskút található. A gyerekek megbámulták a kamerámat, egy kocsiból zene bömbölt. Az úttól jobbra páfrányos dombhát húzódik, a tetején temető és fűzfasor, alatta egy tavacska. Idilli környék turistaszemmel; még egy csordát is arra terelt két nő. Ez a második nyeregátkelés sokkal szebb és otthonosabb volt az előzőnél: csupa zöld, csupa élet, csupa hang és víz.

Kovácsréten (Kusnyica) láttam egy hivalkodó, fehér épületegyüttest, amely nem illett a környékbe. Valószínűleg szálloda lehet, és nem is a helyieknek szánják. Egy másik fehér házon "Budinek ..." szó állt, a felirat másik fele "kulturi" lehetett, de leszedték, és a "kaviárnya" szót tették oda - ez kávéházat jelent. Így múlik el a kultúra dicsősége, hogy helyébe lépjen a kávé. Egy elágazásban tábla jelölt egy hat kilométerre lévő vízi kovácsműhelyt, de ekkora kitérőt nem vállaltunk.

A terep ismét emelkedni kezdett, a bennünket kísérő Borzsa még bővizű zúgókat alkotva mutatta meg magát egy magas partról. Medrének bordás ábrázata némiképp a Besszádokban folydogáló San folyóéra emlékeztetett.

Itt átléptük a szolyvai járásba (rajon). Az út valamicskét javult. Kereckén egy nő a kertkapuból "privét vengrom" (Üdvözlet a magyaroknak!) kiáltással üdvözölt - alighanem SK-val beszélt az imént. Ugyanígy integetve kurjongatott felém egy vidám társaság egy közeli kertből. Szép széles utcás falu, kátyús főutcával, amely lelassítja az autókat, úgyhogy itt még mindenki kiül a kapuba társalogni. A kátyú most mint a hagyományos életmód védelmezője tűnt fel, amely szembeszáll az utakat építő modernség hajszoló szavával. Érdekes és megindító élményt ezt összehasonlítani olyan erdélyi falvakkal, amelyeken kamionok járta széles út fut keresztül. Amott is kiül még pár ember, de csak bámulják a forgalmat, nincs hozzá közük. Az ismerősöket sem köszöntik, ha azok kocsival térnek haza. Így bánik el a haladás a faluval. Nem csoda, ha a haladárok a falut ellenségüknek, de legalábbis idegen terepnek tekintik. Szerencsére az ilyen helyeken egyre több elkerülő út épül az átmenő forgalom kedvéért, tehát legalább a konkrét intézmények szintjén lehetséges a béke - ha nagy áron is. De a modernség és a haladárság soha nem békül meg a faluval, noha elvben "világfaluvá" akarja tenni az egész Földet.

Kereckén az útról láttuk a Borzsát már mint kisebb folyót, amely sáros vizét egy ferde kőbordán zúdítja át. A település felső részén egy falunapba botlottunk - itt is tarthattak délelőtt esküvőt vagy valamilyen kultúrműsort mert több répaszín szoknyás kislányt láttunk az asztalok körül. A művelődési ház lépcsőjéről üvöltve szólt az ukrán mulatós rockzene, vele szemben sörsátrak, hússütő. Nekünk se kellett soká ajánlgatni: leültünk és jól befalatoztunk.

Aztán nekiveselkedtünk az utolsó, a végén harapóssá váló emelkedőnek Kopár (Roszos) felé. Én előrerontottam, hogy az erőfeszítés kirázza fejemből az erős Teteriv sört. (A név fajdkakast jelent, de egyben egy ukrajnai folyó neve is.) A nyeregbe felérve nekitámasztottam bicajomat a gázcsőből készített falunév-cégérnek, és telefonáltam Julinak. Ő elmesélte, hogy egy délutánra megszökött Taizéből, és most Mâconban van, mert elege lett a vegetáriánus kajából. Kicsi asszonykám, vigasztaltam, sütünk mi otthon húst, hogy különbet senki sem.

Sánta Kutya ezalatt utolért, és előregurult a túloldali lejtőn. Több falun keresztülhaladva élénk társadalmi életet láttam. Autósok kerülgettek kátyúkat, helybéliek integettek barátaiknak, rendőrök igazoltattak autósokat, kislányok integettek nekem - valószínűleg a kamerám miatt. Utolértem SK-t, és együtt gördültünk be Szolyvára. A központban csak filmet készítettem arról, ahogy a macskaköves főutcán gurulunk. Két megkérdezett helybéli nő egyike sem tudta, hol van a "málenkij robotra" elhurcolt, leginkább kárpátaljai magyarok által lakott gyűjtőtábor emlékhelye. Ezért az én térképemről kellett kiderítenünk a helyét: a Latorca túloldalán volt. Egy magaslatra vezető út mentén a folyó festői medrében egy fiatal társaság a rakott tüzet éppen az egyik zátonyon.

A láger emlékhelye rengeteg nevet tartalmaz. Lehetőség szerint minél többféle táblát igyekeztem lefényképezni a sötétedő estében, de érdemben megnézni már nem tudtam. Egy unokáját terelgető ukrán nő mozgott az emlékhelyen velünk egyidőben. A kislány nagyon ügyesen lépegette át a felső kijárat alacsony kerítését. Az úton lámpa nélküli bicajos fiúcskák rendeztek gurulóversenyt.

A városból Galambos (Holubine) felé távoztunk; a kivezető út amely csakhamar átjárást engedett a Munkács felé tartó forgalmas és sima országútra. Erről egy benzinkútnál letértünk és a Latorcára lejtő gazos parlag szélén egy kis füves páston vertünk sátrat a szúnyogos estében. Sajnos a folyóhoz hiába próbáltam kijutni: háromszáz métert előrehatolva sem láttam belőle semmit.