előző nap

a főlapra

következő nap

8. nap: VII. 8. (szerda) 18⁰⁰ - 0³⁰
Debrecen - Hajdúböszörmény - Hajdúdorog - Hajdúnánás
45,6 km

Sok pakolás és rohangászás után végre minden együtt volt, ami a túrához kellett. A hegyi biciklire hátsó csomagtartó került, a Csepelre pedig első kosár. Vettünk két sisakot, villogókat, a gépeket helyrepofoztuk némiképp. Egy sátor, két csomagtáska, egy lakat és néhány apróság átkerült az én csomagomból Áronhoz és Szilárdhoz. A szerelőkészletet én cipeltem, meg a víz nagyját is - igaz, csak ritkán ittak belőle a többiek. Az ő gépeiken alig volt már hely kulacsnak, és a lakatjaikat is a vázra kellett csavarni. Mint már mondtam, egyikük biciklijére rászereltem a saját eredeti sebességmérőmet. A két műszer mutatta értékek rendszerint jól megegyeztek a közös túraszakaszon.

Nagyítható térkép a Google honlapján (új ablakban)

Utunkat késő délután kezdtük meg: hamar rátértünk a 35-ös útra, és egészen Böszörményig rajta is maradtunk. Némi nyeregigazgatás és villogókötözés után készen álltunk a sötétben tekerésre. Az eddigi fülledt esték után végre felfrissült a levegő: sebesen nyargaltak az égen a hidegfront utáni, elnyúlt felhőfoszlányok, és már hideg ülte a széltől védett zugokat. Hajdúdorogon egy közkútból vizet vettünk, arcot mostunk, miközben a közelben szelíden dorbézolt néhány helyi fiatal.

Innen Hajdúnánásra kerekeztünk a koromsötétben. Az út mellett kerékpárút haladt; itt összefutottunk egy ruháját igazító fiúval, s elég hosszan el is beszélgettünk vele utazásokról, felszerelésről, szabadban alvásról, másokat riogató csavargókról. Eközben egy rendőrautó állt meg mellettünk: ránkvilágított, majd elporzott. Szálláshelyet nemigen lehetett találni: csak tüskével és gazzal benőtt erdősávok álldogáltak az út mentén. A Tedej és Tiszavasvári közti szakaszon, ahol utunk átment a síneken, statégiailag védettebb hely adódott bal kéz felől. A kései órára való tekintettel le is tértünk egy dűlőútra, aztán arról is egy másikra. Az elcsitult szélben, langyos ég alatt kerestem egy kukoricást, és mellette egy lapos részt, ahol régebben valamit elegyengethettek, mert fű sem nőtt rajta. Igaz, hogy kőkemény aljzatot kínált, de legalább nem a harmatos fűbe kellett sátrat vernünk. Áthúzódtunk a síknak a legeldugottabb részére, és kerékpárjainkat valami térdig érő, laza tömegnek támasztottuk, amiből dúsan burjánzott a fű. Mikor megpróbáltam átkelni rajta, sípcsontig merültem, és kihúzott lábamat valami fekete korhadék lepte be. Kiborított, elegyengetésre váró növényi komposzt vagy fűrészpor volt az, és közelebb hajolva csípős alomszagot is éreztem rajta. No hiszen, egy trágyalerakóba hoztam a fiúkat rögtön az első estén! De a sátrak már álltak, és az enyhe szagot meg lehetett szokni. Egy órakor már mindannyian az igazak álmát aludtuk.