előző nap

a főlapra

következő nap

7. nap: VII. 7. (kedd) 10⁰⁰ - 12⁰⁰
Debrecen (tötyörgés)
10 km

Most már tényleg elegem lett a céltalan várakozásból, és a társakkal való telefonos egyeztetés nyomán kijelentkeztem a kempingből. Előtte még megmártóztam a finom meleg termálvízben - ezúttal majdnem néptelenek voltak még a medencék. Erről a kempingről szinte csak jót tudok mondani: kellemes külvárosi környezet, szép árnyékos sátorhelyek, ingyen fürdés, elviselhető árak, későig nyitva tartó recepció, a közelben belátó rendőrök. Egyetlen hátránya a helynek az, hogy díszjuhar vagy egy hasonló fafaj tartja benne az árnyékot - és e fák csöpögnek! Sátramon valami mézharmatféle anyag permetje vastagszik vala három napon keresztül - bizony megizzadtam, mire egy rossz ronggyal úgy-ahogy lemostam. Voltak rajta nagyobb cukros cseppek is, gondolom, ugyanabból az anyagból; őket már csak elkenni tudtam, és a későbbi nagy esőkre bíztam az alaposabb tisztítást. Ezeket letudván összecsomagoltam, és egy búcsúbeszélgetés után fölkerekedtem.

Először bankot és pénzváltót kerestem. Fölvettem és zlotira váltottam húszezer forintot, gondolván, hogy még többre is szükségem lehet majd. Így összesen vagy ezer zlotim volt, amiből már lehetett gazdálkodni, és erre rakódott még a vészszámlára rátett ötvenezer forint, amit a bankom tájékoztatása szerint odakintről is fel tudok majd venni. Ezután vettem némi útikaját, és nagy reményekkel, déltájban be is estem társaim házába.

Itt ért az első gyomorbavágás. A fiúk valamivel idősebb ismerőse, Zsolt, aki korábban jutányos áron kölcsönbiciklik szállítását ígérte nekik Pestről, most (az indulás reggelén) visszamondta a dolgot, otthagyva őket a pácban egy szál bicikli nélkül. (Itt persze felmerül a szervezői és kapcsolattartói felelősség is; az én lelkiismeretem tiszta volt, mert egy hete Zsolt ezzel a híradással búcsúzott el tőlem: "Akkor mindenképpen olyan bringákat fogok választani,amin van csomagtartó,vagy legalábbis csavarfurat.") Hogy mi lehetett a mostani lemondás oka, azt csak találgatni tudtuk, mert utána azonnal kikapcsolta a mobilját; gondolom, nem akarta a szemrehányásokat hallgatni. Társaim valamilyen világtól elrugaszkodott, ésszerűtlen reménységgel még tovább kapaszkodtak a süllyedő hajóba, és félóránként hívogatták barátjukat: "hátha csak térerő nélküli zónába ért a vonata"; "hiszen azt mondta: lehet, hogy még tud valamit csinálni." Én azonban már láttam a szomorú folytatást, és igyekeztem más irányba terelni a reményeiket. Egyszersmind a dolgok alakulásán némiképp felpaprikázva bejelentettem, hogy ha nem akadnak valamiféle biciklik még ma, akkor egyedül is elindulok. Két napot már elvesztegettem e Zsolt miatt, és még többet nem akarok.

Szerencsére a legnagyobb kétségbeesés közepéből hirtelen kinyúlt egy kar, és felénk nyújtott két biciklit - cserébe csak még egy napot kért tőlem. A misén akadt két ismerős, akik hajlandók voltak kerékpárt kölcsönözni nekünk, mégpedig ingyen. Az egyiket ott helyben megkaptuk, a másikért ki kellett autózni Debrecen külterületi városrészére, Józsára. Ezt a gépet busszal szállítottuk haza, mert a kitartó fújkálás ellenére kitartóan eresztett, és lámpa sem volt rajta. De mindkettő valódi, masszív kerékpár volt; Krakkó felé fordították a fejüket, és rámnyerítettek: "Fogsz még minket patkolni eleget!" Összeszorított foggal lemondtam az aznapi indulásról. Maradnom kellett már csak azért is, mert ezen a második gépen (egy átlagos, olcsó, nehéz montin) nem volt hátsó csomagtartó, és a másikról (egy váltós városi kerékpárról) is hiányzott legalább egy első kosár. De lámpák és sisakok dolgában is rosszul álltunk. Egy késő esti bevásárlás után - a másnaptól sorsunk jobbra váltát remélve - nyugovóra tértünk; én a csöppnyi udvaron, hálózsákban.