előző nap

a főlapra

következő nap

6. nap: VII. 6. (hétfő) 10⁰⁰ - 18⁰⁰
Debrecen, Kerekestelepi kemping - Szabadságtelep - Ördög árka - Látó-hegy - (K jelzés) Bodzás-tó - Halápi csárda - (Pbic jelzés) Hármas-hegy - Zsuzsivasút végállomása - Bagaméritanya - Akácos-dűlő - (Nyírmártonfalvi út DNY felé) Martinka - Kerekestelepi kemping. Aztán városbeli tekerés.
63,1 km

Sajnos a Google térképe teljesen használhatatlan, ha terepen vezető útvonalat akarunk rajta szemléltetni, de a Cartographia kiadta turistatérképen nagyon szépen követhető az útvonal. Jobb híján megadom a Turistautak.hu lapon elérhető, nagyítható és mozgatható vázlatot e tájegységről - útvonal nélkül.

Ördög árka

Látó-hegy

A Fancsika II. tároló

Az Ördög árka egy IV. századból származó földsáncrendszer maradványa, amely többszörös vonalban húzódik az Alföld északi és keleti pereme mentén mintegy 550 kilométer összhosszúságban. Mélysége a talajtól és a terepviszonyoktól függően 1,5 és 3 méter között alakul. Valószínűleg a szarmaták hozták létre a IV. században. Ennek egy szakaszát állította helyre a Nyírségi Erdészet a 48-as út mellett, a Zsuzsivasút Csereerdő nevű megállójával szemközt. Az ellenség rohamát a két sor karóval nehezített árok és a vesszőfonattal magasított földsánc volt hivatva lefékezni. Hasonló gyepűsáncokat sokáig használtak még a honfoglalás után is.

Miután a Fancsika II. tároló fekete vizében megfürödtem (majd kulacsból lemostam magamról a nádkorhadékot), szép gyepes és földes szekérutakon keletnek tartottam. A Bodzás- és a Halápi-tároló mellett visszatértem a 48-as útra, ahol rövidesen egy biciklis pár bukkant fel mellettem. Svájciak voltak, és az állami zászló helyett egy medvés címer lobogott a gépük hátulján. Debrecenben szálltak le a vonatról, és Erdélybe tartottak. A hölgy középiskolai tanár volt: öt tárgyat tanított - bár már arrafelé is csökkentik a tanítható szakok számát.

A hármas-hegyi kilátó

Esőház és üdülőpart

A Hármas-hegyi-tó

A halápi csárdánál rátértem az erdőszéli földútra, és megkopasztott domboldalak mellett elhaladva hamarosan elértem a Hármas-hegy környékét. Először a kilátóba kapaszkodtam fel (végtelen erdők látványa fogadott mindenfelől), aztán a tóhoz mentem. Fürdeni itt nem szabad, de néhány lakókocsi jelenlétéből arra következtettem, hogy horgászni igen.

A pihenőközpont

A Zsuzsi

Innen egy macskaugrásnyira találtam a Zsuzsivasút végállomását, ahol egy nagy csapat gyerek zsongott éppen. Büfé, erdei iskola, játszótér, nyomóskút teszi könnyűvé itt az életet. Én csak bekaptam egy szendvicset, és a néptelen állomás felé baktattam. A Zsuzsi egy keskeny irtáson állongott, sínjeit fű lepte. Itt egyébként van egy másik nyomóskút is.

A Bagaméritanya felé

Béklyózott lábú lovak

Követni próbáltam a térképen jelzett régi vasúti töltést, és először a tanösvényről, aztán a jelzett útról tévedtem le, és vaktában tartottam észak-északkelet felé. A Bagaméritanya egyik omladozó épülete volt az utolsó pont, ahol még tudtam, hol járok. Valójában nemigen törődtem az eltévedéssel, mert volt vizem és időm bőven, illetve mert mindenhol ugyanaz a látvány fogadott volna: akácosok, homok, köztük itt-ott tanyák. Egy helyen lovak legelésztek az erdősávban, és jöttömre a túloldalon futó útra csoszogtak ki - igen komótosan, minthogy össze volt béklyózva a lábuk. Egy darabig még tartottam az irányt, aztán mikor megritkult az erdő, és a távolban sejleni kezdtek Nyírmártonfalva szélső házai, visszatértem a lovakhoz, és az ő nyomdokaikat követve kerekem alá vettem a Debreceni útnak nevezett régi földutat. Emellett villanyvezeték húzódott, és a könnyebb járhatás végett cseréptörmelékkel, malterral erősítették meg - nem gondolva a kerékpárosokra, akiket az efféle göröngyök jobban visszavetnek, mintsem segítenének. Összehomokozott láncomat egy kedves kis rétszéli pataknál megtisztogattam a füzek alatt, és persze én is belebújtam derékig érő vizébe. Egy trabantos nő útmutatását követve kisvártatva megérkeztem a Martinka nevű kertes házas telepre, amely Hajdsámsonhoz tartozik, és egy helyi emlékkő tanúsága szerint nemrég vitték ki oda a gázt.

Egy kis láncmosás (és pancsolás)

Martinka felé a töltésen

Így tértem vissza a kempingbe, ahol aztán sárgadinnyét és meggyet faltam, olvasgattam, illetve a különféle medencékban áztam-lebegtem órákig. Este kilenckor átmentem Áronékhoz a számukra otthonról hozott felszereléssel. Néhány barátjuk társaságában éjfélig beszélgettünk túrákról, baráti és iskolai dolgokról, meg némi teológiáról. Éjfél után tértem vissza a szállásra, de a recepción kapott ígérettel ellentétben semmi csöngetéssel, lámpázással és kurjongatással nem tudtam rávenni a strandbejáratnál (éppen nem) posztoló éjjeliőrt, hogy visszaengedjen. Valószínűleg tévét nézett vagy az igazak álmát aludta.

Kínomban végül az útitársaim által említett "lyukhoz" fordultam, azaz ama helyhez, ahol egy trafóház öblöcskéjében gyengébb a strand kerítése, mint másutt. Itt egy ferde támmal rendelkező sarokoszlopnál hiányzott egy menet szögesdrót, s az így keletkezett tágulaton egy ember elég könnyen bejuthatott, ha ügyesen használta lábtartónak a betontámot. Én először a biciklit akartam átlódítani: nagy nehezen sikerült, csak a hátsó villogója hullott le. De nem volt időm keresgélni, mert a sarkon éppen egy rendőautó kanyarodott be a kis utcára. Elöntött a hideg veríték: valószínűleg a mozgásérzékelő csalta ide őket, és ennek megfelelő hangulatban is lehetnek. Éppen a nekem fedezéket nyújtó trafóház mögött álltak meg, és lassan felém lépdeltek. Nem bírtam tovább, és jogkövető magatartást mímelve eléjük léptem, jelezve, hogy "én vagyok az, de nem járok ferde utakon, csak nincs, aki beeresszen." Nagy megdöbbenésemre vállat vontak, mondván, hogy ha már egy biciklit belöktem a kerítésen, akkor valószínűleg nem lopni akarok - hát másszak utána nyugodtan. Még csak nem is igazoltattak. És hogy miért álltak meg éppen előttem? Egyszerű a dolog: ott volt az őrházuk a trafóházzal szemben, és nehéz napjuk lévén semmi kedvük nem volt az adataimat felvenni. Hajnali egykor végre lezuhanyozhattam, aztán a másnapi indulás kellemes előérzetében ágyba bújtam.