előző nap

a főlapra

következő nap

3. nap: X. 20., hétfő. 7⁴⁰ – 20⁵⁰
Nyereg – 525-ös út – Kis-Szitnya (Malé Sitno) – Szitnya (Sitno) – régi vasút – Bacsófalvai-tó (Počúvadlianské jezero) – Selmecbánya (Banská Štiavnica) – K jelzés.
Táv: 40 km.

Csak induláskor észleltem, hogy elromlott a távolságmérő - talán a drótja szakadt el, de az s lehet, hogy az érintkezői kontakthibásak. Előfordulhat, hogy a tegnapi napra is rossz eredményt mutat. Induláskor nagyon hideg volt, kesztyűt kellett húznom.

Egy bordó Wartburg ért utol, az anyósülésen ülő nő megszólított. A nyaralót keresték, ahol valami találkozójuk lesz. Orvos és írónő, valamint humanitárius aktivista volt. Szlovák volt, a kormánynál ülő férje cseh. Oroszra váltottunk. Megkérdezte, mi módon lehet az, hogy egy magyar ember oroszul szólal meg. Erről hamar a politikára terelődött a szó. Ő a régi világban kommunista volt, és ma is az. Panaszkodott, hogy az ország vezetői mindent eladtak. Íme, Kádárt is visszasírják a magyarok. Bizony, sokat romlott azóta a világ. Adott egy telefonszámot: internetre nincsen pénzük. Kemény embernek és hősnek nevezett, amiért tűröm a hideget.

Ezután lecsusszantam az 51-es főútra, majd fölváltottam tóla a Szitnyára tartó keskeny aszfaltútra. Rettenetes tolások következtek, alig volt valami erőm. A tegnapi borscs és a tojás kicsapta egymást, és a gyomromat is. Aznap háromszor mentem el vécére. Körülbelül tízkor ettem négy kiflit, és nekikezdtem a szalonnának is, de nem adott erőt. Inkább cukros és sós szénhidrátot kívántam volna. A farkas-gödöri csomópont előtt útba igazított egy lefelé siető hegymászóféle ember. Nagy nehezen feltoltam a gépet Nagy-rét fölötti útkanyarba, ahol egy pihenőház és egy forrás várt. A bicajt otthagytam, úgy baktattam fel a csúcsra.

Ott egy várfélét találtam, amelyben éppen feltárás folyt. Egy alható vasbodegából kijött egy (saját pénzén dolgozó) restaurátor. Elmondta, hogy hat-nyolc társával kis lépésekben építik újra a várat. Belépődíj nem volt. Láttam egy s süllyesztőszerű mélyedést, és sokáig találgattam a funkcióját - elárulta, hogy esővízgyűjtő. A vár egy ószláv földvár utódaként a XIII. században épült. 1548-ban a királyi sereg ostrommal vette el Balassa Menyhért rablólovagtól, és a végvárrendszerbe illesztette, hogy a bányavárosok felé haladó utat őrizze. Aztán a Koháry, majd a Coburg családé lett. Végzete akkor teljesedett be, mikor Rákóczi hadai elfoglalták, és visszavonulóban lerombolták. Jelenleg a barbakán óriási tömbje ötlik a látogató szemébe. Ez arra volt hivatva, hogy a külső falak lerombolása után védelmet nyújtson a tüzérségi tűz ellen, mert ferde felületéről lepattantak az ágyúgolyók. De a kövek jelentős részét már elhordták a szentantali kastély, majd a szitnyai kilátó építéséhez. És valóban, a hatalmas kőtömbök nagy részét nem emberi kéz rakta, hanem a hegység alapkőzetéből, andezitből kerültek ki.

Innen fölmentem a csúcsra, ahol életet csak az adótoronynál találtam. A kilátó zárva, a menedékház építése (amit a turistatérkép "folyamatban lévőnek" hirdet) szemlátomást félbemaradt, és rongálják is. De legalább találtam vécét.

A kilátót filagóriaként, azaz árnyas pihenőkunykóként 1727-ben Koháry Miklós építtette, és 1852-ben égett le egy villámcsapás nyomán. Az újabb időkben 1888-ban hozatta rendbe Coburg Fülöp - a selmeci turistaegylet (illetve alapítója, Téry Ödön) kérésére. Legutóbb 1983-ban renoválták. A hírek szerint 2020-ra a turistaházban már meg is lehet hálni, előzetes fészbukos foglalás után.

A közelben tanösvény vezet a látványos andezitoszlopok tetejére, és alájuk is. Érdekes részlet, hogy az országban először itt festettek turistajelzéseket, mégpedig 1874-ben. 1880-ra ezek hossza száz kilométerre nőtt.

Innen lépcsőkön ballagtam le a Tatár-rétre, majd egy lejtős úton visszatértem a szerpentincsücsökbe a biciklihez. Kínálkozott egy meredek átkötés a Tatár-árokig, de nem akaródzott letolnom rajta a gépet, ezért inkább visszagurultam a Farkas-gödörig, majd a sárga szintúton jutottam el oda. Ekkor ébredtem rá, hogy a bozóki legény által ajánlott tanösvényen járok. Ezt egy régi töltésen vezették végig. Mellette egy árok húzódott, amely a pocsúvadlói (bacsófalvi) tó vízgyűjtő rendszerének az egyik tagja volt. A helyi táblákon szépen le volt írva, hogy a hegy csúcsát kelet felől bronzkori földvársáncok övezték, nyugatról pedig a természetes sziklafalak. Elég sokan lakhattak itt, mert a területről számos bronz- és kerámiaeszköz került elő. A feltárások kiderítették, hogy egy keresztirányú sánc választottta el a vallási célokra használt fellegvárat az alatta lévő lakóvártól.

Majdnem végig ezen a szintúton haladtam, egy-két helyen kitérőt kellett tennem friss telepítések miatt. A fele hosszon tekerhető is volt ez az út. Aztán az út lejteni kezdett, és levitt a Bacsófalvi-tóhoz: itt alig volt mozgás, de gyönyörűszép őszi képeket készítettem. A tó mellett részletes leírás található az általam érintett vízgyűjtő árkokról és másokról is. A legrégibbet, a felső-szitnyait (1738) Mikoviny Sámuel tervezte meg, és a hossza eredetileg majdnem tíz kilométer volt. A Szitnya északi lejtőjéről hozta le a vizet a szélaknai (Windschacht) tározóba, valamint bányagépeket és szivattyúkat hajtott. Amikor a bacsófalvi tározót létrehozták (1775-8), ezt az árkot két részre bontották: egyik fele ebbe a tározóba hordta vizét, a másik a régebbi szélaknaiba. Egy szivárgással érintett hajlatot 208 méter hosszú alagúttal váltottak ki.

Egy másik vízvezető árok a Tatár-árok nevet viselte - nem a tatárjárásra, hanem egy török támadáskor segédhadként felvonult tatár csapat megsemmisítésére emlékeztetve. Ez a bacsófalvi víztározóval együtt épült, és azt táplálta. Ezt követtem én is a sárga jelzésen, és ennek egyik, andezitkövekkel bélelt alagútját sikerült lefényképeznem odafönn úgy, hogy belebújtam és kifelé vakuztam. Egyébként a jelenleg látható árokmaradványok 20-50 cm mélyek lehetnek, és a körbefutó út belső peremén húzódnak. Ma már nem aktívak, inkább magát az utat védik a csapadékvíztől, legalábbis erre utalnak a semmibe vezető átereszeik.

Ezután lecsúsztam Selmecbányára, de nem mentem be sehová, mivel hétfő volt (múzeumi szünnap). Útba ejtettem a történelmi városmag nevezetes templomait és középületeit, amelyek a bányászati emlékek mellett hozzájárultak ahhoz, hogy Selmecbánya 1993-ban fölkerült a világörökség térképére. A látnivalókat már egy reprezentatív kiadvány is lajstromba szedi magyarul az interneten, régi metszetek, fényképek és képeslapok nyomán - ezek nevének közlését tehát mellőzöm.

Egyedül az itteni ezüstbányászat XVIII. századból való eredetmondáját írom le, mégpedig egy nagy, modern dombormű felirata alapján: "Egyszer régen egy marhapásztor a mai Selmecbánya helyén legeltette állatait. A kövek között két gyíkot pillantott meg, amelyek úgy csillogtak, mintha arany- és ezüstpor borította volna őket. Követte a gyíkokat, és aranyrögöket talált. Ezután messziről seregleni kezdtek ide az emberek: bányát nyitottak, várost építettek. A város hálából fölvette címerébe a két gyíkot."

A reneszánsz korban paloták nőttek ki a mély horpadásokban futó utcákban, és a városnak már saját pecsétje volt. 1627-ben Kaspar Weindl itt hajtott végre a világon először robbantásos fejtést fekete lőporral. 1762-ben Mária Terézia bányászati iskolát alapíttatott a városban, amely százötven évnél tovább működött akadémiaként, majd főiskolaként. - Ha jól betűztem ki, éppen 2008-ban készült az a dombormű, amelyről mindezeket (szlovákul) leolvastam. Ez szót ejt még a város körüli víztározókról, tartalmazza az akadémia jeles tanárainak nevét és arcmását, és bányászati életképeket is mutat. (Azt persze elhallgatta, hogy az Akadémia az első világhaborút követő területrablás nyomán a maradék Magyarországra menekült, és végül Sopronban telepedett meg.) További részletek ismertetése helyett inkább utalok az Akadémiáról szóló Wikipédia-cikkre, ahonnan több forrásmunka is elérhető.

Kényelmesen bóklásztam a városban a Leányvártól a Szent Katalin-templomig, majd kerestem egy élelmiszerboltot, és feltarisznyáztam magam minden földi jóval. Vettem tojást, chilis Milka csokit, linzert, sós mogyorót, pirosaranyat, gombát, piskótát - mindenből a legolcsóbbat. Még egy üveg mogyorókrémet is betáraztam vész-elemózsiának. Hidegben és sötétben léptem ki az áruházból; egy ukrán tarhálónak adtam tíz koronát.

Ezután kikapaszkodtam a városból, meredek utcákon tolva bicajomat. Nagyon nehéz volt tájékozódni, a táblák nem segítettek. Zsarnócát, amerre ki kellett jutnom, csak az utolsó pillanatban táblázták ki. Ezt utólag könnyen meg tudtam magyarázni: arrafelé egy kis forgalmú műút vezet, a város fő ütőerei másfelé kanyarodnak..Végül valahogyan sikerült fölharántolnom a város fölé. Feltárultak előttem a város éjszakai fényei, mint valami hatalmas ajándékosdoboz. Leváltam az aszfaltútról, és elindultam hálóhelyet keresni a kék jelzésű Kmetty András turistaúton. Egy előttem kolompoló nyáj vagy csorda miatt először lélekszakadva, úttalan terepen menekültem be az erdőbe, de szerencsére az állatok messze jártak. Aztán egy járható úton is beváltottam, és friss tehénlepények között feltoltam a biciklit a Hadová nevű nyeregbe. Egy kicsit ferde fenyvesben, tűlevél- és mohaágyon aludtam, a főzést mellőzve.