előző nap        a főlapra        következő nap

2. nap: X. 19., vasárnap. 740 – 1910
Csábrág (Čabrad') – Csábrágvarbók (Čabradský Vrbovok) – Bozók (Bzovík) – Korpona (Krupiná) – Zsibritó (Žibritov)
Táv: 44,2 km.

Az ébresztőt hat órára időzítettem, de ez fölösleges volt, még fél hétkor is sötét volt. Fölkeltem, lebontottam a sátrat. A kezem irtózatosan fázott a sok tevés-vevésben. Cipőt és kesztyűt húztam, és elkezdtem tolni lefelé a biciklit egy meg-megszakadó, harántoló szekérúton. Egy helyen felcsillant a Litva folyócska, de szemből sütött a Nap, és nem tudtam jól fényképezni. Később csak a várból lesz olyan-amilyen rálátás. Fentről ereszkedtem rá a várra, és följegyztem, hogy hat fok van. Tíz órakor megreggeliztem. A várban sehol egy lélek. A kitördelt ismertető táblán magyar és szlovák feliratok feleseltek: "Csábrág - magyar vár." "Aki meg írta, az egy nagy balfasz." "Mad'ari za Dunaj." (A Duna mögé a magyarokkal!) "Köcsög buzi szlókok." (sic!)

A vár történetét tehát más forrásból kellett felkutatnom. Ezt Csák Máté halála után építették, és egy közeli, akkoriban romba dőlt várról egy ideig Litva várának is nevezték. Több tulajdonosa közül Bakócz Tamás érsek végzett rajta erődítési munkákat. Aztán a Pálffyak és a Koháryak birtokolták. Érdekes módon a török kétszer is sikertelenül ostromolta. Császárhű tulajdonosai miatt elkerülte a labancok romboló dühét, de azok idővel áthelyezték rezidenciájukat a kényelmesebb síkvidéki kastélyukba. Ezért aztán 1812-ben Koháry Ferenc József felgyújtatta. Azóta vígan tenyészik itt a bodza és a csalán, s a várvédők a török helyett velük hadakoznak.

Ezután a kéken leereszkedtem a romladozó Koháry-templomhoz, amely a feliratába rejtett módon 1815-ös dátumot viselt. A műemlékvédelem rakott rá egy rácsos ajtót, de ezt huligánok fölfeszegették, és mindenféle ötlettelen firkát rottyintottak az oltár fölé. Egy szlovák felirat kiemelkedik közülük: "Daj si pozor, aby si aj ty nespustol ako tento chrám," vagyis "Ügyelj, hogy te is el ne vesszél, mint ez a templom." Alighanem újprotestáns ember írhatta fel, és térítő célja lehetett vele.

A tető még bírja, de a beszögelléseken az ereszek eltömődtek, s az esővíz a vakolaton csorog végig, lassan meglazítva a téglákat is. Szomorú állapot ez, mert innen nemsokára súlyos rongálódás fog kiindulni.

A közelben egy bezárt pihenő-faház is áll, erre biztosan még vigyáznak. Átmentem a hídon, és sok elágazás közt a legjobb úton felballagtam a Konstyánszki-patak mellett. Újra kiderült az égbolt. Egy rossz aszfaltútra jutottam, ennek roncsain hosszan toltam, míg kiértem az erdőből Csábrágvarbókra. Ez egy takaros falu, egy templomot és egy fából készült Nepomukit fotóztam.

Dimbes-dombos úton hatoltam át Bozókra. Itt is áll egy vár, jobban mondva egy erődített négyszög, melynek öregtornya és sarokbástyái sokkal többet mutatnak, mint alacsony és vékony oldalfala. Nagyon szép látványt nyújtott a laposan tűző napfényben, még úgy is, hogy semlátomást volt már jobb állapotban. A kapu nyitva volt, és sok turista mozgott odabent, főleg hogy belépőt nem szedett senki. A falak vékonyak voltak, rajtuk nem lehetett járni, de a bástyákban vasbetonból pótolták a szinteket és a lépcsőket, és belőlük szép kilátás nyílt úgy kifelé, mint a várudvarra. Az egyik szinte teljesen mesterséges volt. Viszont egy szemöldökgerendán S. B. 1546 évszám állt, és az erődítések befejeztére utalhatott. A jelenkori feliratok közül kitűnt egy 1943-as "A ty mor ho! - hoj mor ho! detvo môjho rodu" (Te pedig öld, öld, nemzetem fia), amit még az itt gyülekező szlovák nemzeti felkelők egyike írhatott ide, idézve a Mor ho! című romantikus költeményből, amely az ősszlovákok reménytelen, de hősies küzdelmét beszéli el a rómaiakkal. (!) Az erkölcsi győzelem természetesen a lemészárolt szlovákoké volt, akikről maga a győző mondta ki, hogy igaz ügyért haltak meg.

Körbejártam, mindenhová fölkúsztam, olykor félkész (acélfokok nélküli) betonlépcsőkön is. A történetéből annyit említenék, hogy eredetileg bencés, majd premontrei monostor volt, melynek főnökei állandóan pereskedtek és harcoltak Korpona városával különféle birtokokért. Később a korponai várnagyok többször is kifosztották a kolostort, és a Mohács utáni zűrzavaros időkben Balassa Zsigmond egyenesen kiűzte innen a szerzeteseket. Ekkor lett belőle sarokbástyákkal védett, árokkal körülvett erőd, amit valamivel később a törökök is megostromoltak. Aztán tartósan a Fánchy családé lett, akik révén több ízben Hont megye közgyűléseinek lett a helyszíne. A Thököly-felkelés után ismét papi birtok lett belőle, és lassan romladozott egészen XX. század elejéig, amikor már csak cselédek laktak benne. A második világháborúban végleg lakhatatlanná vált, s azóta a helyiek is lassan hordták haza a köveit. Csak 2000 után kezdődött el a helyreállítása. A hírek szerint szállodává akarják alakítani, de nemigen van rá pénzük, ezért csak lassan tudnak haladni.

Egy fiatalember, aki az anyjával jött, kifaggatott, hogy merre készülök. Térképeket néztünk, utakat javasolt, és a medvék ellen azt a tanácsot adta, hogy az élelmet éjszakára egy fára kell felakasztani. Ő is sokat vadkempingezik - ahogy kivettem szavaiból, gyalog és hegyi biciklivel. Azt mondta, hogy a Madaras-hegységben, ahová készülök vala, szintén lehet medve. Ennek legmagasabb csúcsa, a Vtáčnik alá egy aszfaltút vezet, érdemes kihasználnom, és ki ne hagyjam a csúcs alatti gyönyörű sziklákat. A Szitnya körüli tanösvényről szép kilátás nyílik, az is érdemes bejárni. Beszédéből azt a következtetést is levontam, hogy a szlovákok a szó végi -ov betűkapcsolatot oú-nak ejtik.

Körülbelül kettőkor ebédeltem. Úgy gondoltam, talán a Szitnya alá még felérek ma, mert a tetején van egy menedékház. Csakhogy Korponán elém ugrott a Strázsavár (a térképen is ilyen módon áll, csak szlovák betűkkel). A helyszínen lévő tábla úgy nevezi: Vartovka, illetve Tanistravar. Az előbbiben a német Warte (őrhely, várta) szót ismerhetjük fel, az utóbbi viszont eredeti magyar szó: tarisznyavár. Az olyan kisebb jelentőségű, az ellenség közeledtét jelző erődített helyeket nevezték így, amelyeket nem az alattuk lévő falu vagy város látott el élelemmel, hanem hetente vitték oda az ellátmányt őrségváltáskor - pl. öszvérháton, átalvetőben.

Először a zöldön indultam el, majd korrigáltam, körülbelül fél ötre értem fel a turistakilátóba. Mert az őrhelyből mára csak ennyi maradt - igaz, szépen helyreállítva. Szinte végig aszfaltút vezetett oda. Itt aztán el is fogyott a világosság, a Szitnya másnapra maradt.

Korponán láttam egy Bocskai teret, rajta a korponai országgyűlés emléktáblájával. A Tescóban zsömlét, tojást, hagymát vásároltam, hátha találok gombát, és ne járjak úgy, mint egy éve a Murányi-fennsíkon, amikor ott kell hagynom a kukacoknak. Aztán elindultam Zsibritó felé, erős emelkedőkön. Ezeken sokat toltam, mert a legkisebb fokozatban már ugrált a lánc. Azon morfondíroztam, hogy az alsóbbrendű utakon nagyon lelassulok, és talán a visszautat kell majd lerövidítenem, mert a Nagy-Fátrába mindenképpen el akartam jutni.

Az esti hidegben már nem akartam sokat gurulni, ezért a víztározó fölötti nyeregben balra tértem egy erdészeti úton. Az első hegyet túl meredeknek találtam, ezért kockáztattam, és a púp tövében vertem sátrat. Eközben őzek ugrottak meg tőlem, utána pedig sokáig ugattak. Vacsorára lengyel borscslevest készítettem porból, aztán tésztával és nyers tojással sűrítettem.