előző nap        a főlapra        következő nap

5. nap: VII. 11., péntek.
Helivágása (Haligovce) – Alsólehnic-Vörösklastrom (Červený Kláštor) – Dunajec-áttörés (Prielom Dunajca) – Szczawnica – Dębno – Nowy Targ – Zakopane – Gąsienicowa Hala.
101,5 km.

Reggel hét tájban kimásztam sátramból a harmatos fűre. Néhány autó berregett át a hágón, mialatt kényelmesen lebontottam házamat a sűrű fenyves oltalmában, majd kiléptem a turistapihenőhöz és jól bereggeliztem. Aztán a vakítóan kék ég alatt nekieresztettem a gyeplőt, és dúsan zöldellő mezők között elindultam északnak. Itt már a nagy hazából is kifelé folytak a vizek, többek között azé a kiépített kénes forrásé is, amelyből egy ízleteset kortyoltam, miközben arcomba fújt a reggeli szellő. A távolban feltűnt a Három-Koronának nevezett hegylánc, amely már Lengyelországhoz tartozik.

Egy Haligovce (Helivágása) nevű faluban elém került az első igazi szlovák rönkház. Ezekről az ez év októberi túrán többet is megtudtam, ezért most elegendőnek tartok egy fényképet. A falu címere két szemben álló szőke nőalak, és az utólagos internetes keresés során egy bizonyos Hedvig vagy Helvig is képbe került. Eszerint a falut a XIII-XIV. században magyar nevén említették, mígnem Axamit, a Giskrától elszakadt huszita rablólovag a falu közelében ütött tábort embereivel, minek nyomán az el is néptelenedett. A népesség később már biztosan szlovák volt: az ő nyelvükre idomított név a magyarba is átment (Haligócként). Axamitnak egyébként még a túrán megtudtam egy s más gazságát.

A Lipník (Hársas) nevű patak völgyébe érve balra fordultam, és közelről is megbámulhattam a Három-Koronát, amely lenyűgöző képe ellenére ezer méter alatt marad, és lényegében csak a lengyel oldalról mászható meg. Mindazonáltal ha gondoltam is arra, hogy megmásszam, a Lehnic (szlovákul Lehnica) nevű faluhoz tartozó Vöröskolostornál letettem róla, és azonnal átvedlettem szép ruhára. A régi Magyarország egyik legszebb műemléke előtt álltam, és már készülődött befelé egy népes turistacsoport. A pénztárnál adtak egy magyar nyelvű prospektust, de mivel a vezető szépen, érthetően beszélt, és lehetett tőle angolul kérdezni, nemigen maradtam le semmiről anélkül sem. Persze a hallottak visszaidézéséhez és kiegészítéséhez alaposan felhasználom ezt a helyes magyarsággal írott kiadványt.

A kolostor (némi korábbi barátlakások előzményét nem tekintve) 1307-ben alapíttatott egy bizonyos Rikolf fia Kokos (a Wikipédia cikke szerint Kakas fia Rikolf) magiszter adományából, akit a lőcsei békítőbíróság egy prépost megöléséért arra ítélt, hogy áldozata lelki üdvéért hat kolostor építését állja a saját vagyonából. Az építés 1330-ban kezdődött és évtizedekig tartott. A Vörös Kolostor 1371-ben vált önállóvá, és karthauzi néma barátok költöztek bele, akiknek az imádság, zsoltározás és szemlélődés volt a fő vallási tevékenységük. Az épületek is ezt az életformát szolgálták: a szerzetesek házai egymástól elválasztva helyezkedtek el, és mindnek saját kertecskéje volt. Csupán a templomban találkoztak, és a misén meg a közös imádságon kívül egymással sem váltottak szót.

Némaságukért és elzárkózásukért cserébe kézi és szellemi munkával foglalkoztak: gyógynövényeket termesztettek, kapáltak, a magasabb rangúak könyveket olvastak és írtak. Némelyikük ügyes könyvmásoló és -szerző volt, és vallási műveken kívül krónika is maradt utánuk. Eledelük növényekből és tojásból állt, csak a beteget ehettek halat. A hét három napján kenyérre és vízre szorítkoztak. Tartalmasabb táplálékot, azaz az eddigieken kívül sajtot is kaptak a fizikai munkát végző testvérek. Érdekes kivétel, hogy a szakácsnak, aki a kapunál is őrködött, szabad volt beszélnie. Hétköznapokon minden szerzetes egyedül étkezett a cellájában, ünnepeken használták csak a közös étkezőt.

A kolostor története nem folyt viszontagságok nélkül. A XIV. században szakadár husziták rabolták ki kétszer is, majd 1543-ban kellett befogadnia azokat a karthauziakat, akik az Igló közelében, Menedékkőn (Lapis Refugii) épült, és szintén többször megrohant testvérkolostor kényszerű lerombolása után épületek nélkül maradtak. És noha a husziták pusztítását sikerült kiheverniük, a kettős királyság és a reformáció idején a kolostor elvesztette vagy eladta a legtöbb birtokát, és újabb támadások is érték őket. A kolostor fokozatosan elnéptelenedett, míg végül Ferdinánd király feloszlatta a rendet, és az épületeket másnak adta. Az utolsó apát 1567-ben halt meg.

A Vörös Kolostor a XVII. század végéig egymást váltó világi uraságok tulajdonában maradt, míg aztán 1711-ben a nyitrai püspök végrendeletétől segíttetve a kamalduli szerzetesek birtokába került. Ők a karthauziakhoz hasonlóan ősi rend voltak, és itt meghonosodott kongregációjuk (a Monte Corona) a szigorú szerzetesi életformához ragaszkodott. Barokk stílusban felújították az épületeket, templomot építettek Remete Szent Pálnak címezve, de az idők változásához igazodva már az utazók számára is létrehoztak egy fogadót saját serfőzdével, illetve egy malmot.

Az evilági foglalatosságok közül híressé tette a kolostort gyógyszertára és könyvkiadó tevékenysége. 1756-tól 1775-ig egy sziléziai származású szerzetes, Ciprián atya állt az előbbi élén: az orvosláson és a botanikán kívül többek között alkímiával is foglalkozott. Róla egy babonás népmonda azt mesélte, hogy saját maga készítette szárnyakkal felrepült a Három-Korona tetejére, hogy szerelméhez titokban eljuthasson. Ezért aztán le is sújtotta őt az Isten angyala, a paráznaság és a fogadalomszegés mellett a teremtés rendjének vakmerő felforgatásáért is. A mondának egy valóságközelibb változata azt meséli, hogy Ciprián atya saját maga készítette siklórepülőjével az illető hegy tetejéről rugaszkodott el, s repülését túl is élte, de "ördögszekerét" 1770-ben az érsek parancsára elégették Szepesbéla főterén.

A könyvtermésből a múzeum röviden kiemel egy latin-szlovák szótárat 1763-ból és az első szlovák nyelvű Bibliát 1750-ből (római katolikus szellemben, apokrifekkel). Addig az evangélikus szlovákok a cseh nyelvű Králici Bibliát használták és nyomtatták ki, a csehek fehérhegyi veszedelme után leginkább Halléban. A képen látható koponya a sivatagi remeték jelképtárából való: Szent Jeromost is ezzel szokták ábrázolni, amint betlehemi kolostorában az írásokat tanulmányozza. Mindenesetre II. József a kamalduli rendet is feloszlatta 1782-ben, aminek nyomán a könyvek és iratok szétszóródtak, egy részük Budára került. Aztán a kolostor a görögkatolikusoké lett, 1907-ben pedig leégett. A XX. század derekán építészetileg is helyreállították, s azóta lényegében múzeumként működik. Emellett egyik-másik helyiségében restaurátorok dolgoznak, mint ottjártunkkor is.

Háromnegyed tizenegykor aztán kiléptem a kapun, és azonnal a Dunajec partján találtam magam. Nem is kellett sokáig keresnem a völgyében futó igényes sétautat: nagyon sok gyalogos és kerékpáros haladt rajta mindkét irányban. Maga a folyócska a Tátra lengyel oldalában ered, áthalad Szepes megyének 1938-ban Lengyelországhoz került kis csücskén, majd kettéfűrészeli a Pieniny-hegység nyolc-kilencszáz méteres tömegét, és határfolyóként újra visszatér Lengyelországra, hogy vize sok száz kilométerrel északabbra, más vizekkel elvegyülve a Balti-tengerbe ömöljön.

Elhaladtam egy bekerítetlen, nyilvános táborhely és egy szabadtéri színpad mellett, megfogadva a táblák tanácsát, hogy tudniillik a megengedett legnagyobb sebesség 15 km/h, dudálni és a gyalogosokat veszélyeztetni tilos. Egy másik tábla egy 8,5 kilométeres jókedv-túrát ajánlott, minden megállóban sörrel vagy kofolával – még júniusból. A nemzeti park szabályai szerint tilos a Dunajecben fürdeni is.

A Dunajec-áttörés a táblák szerint 7,5 kilométer hosszú, amiben sok kanyar is benne foglaltatik. A mészkőbe vágódott folyómedernek csak a szlovák oldalán fut parti út, odaát szinte végig félelmetes, függőleges sziklafalak nyújtózkodnak a szemek és a fényképezők nagy örömére. A derékig, néhol térdig érő vízben gorál viseletű férfiak vezérelnek csáklyáikkal jókora tutajokat nyolc-tíz utassal, ráérősen és magabiztosan. A tutajok orrát fenyőgallyakkal védik a beverődő haboktól. Mindegyiken vidáman integetnek és köszöngetnek az utasok a parton lévőknek. Egyik-másikon biciklit is szállítottak.

A szlovák oldalon egy régi, 1969-ben végleg elhagyott hutatelepre emlékeztetnek még a gyümölcsfák meg egy csöppnyi rét. Egy kilencszáz méteres szakaszon a sétaút púpot vet, elszakadván a folyótól, s itt elvben le kell szállni a bicikliről, nyilván a gyalogosok védelmében.

A kanyonba a vége felé mellékszurdok csatlakozik be jobbról, melynek aszfaltútján lovasfogatokkal viszik tovább a tutajból itt kiszállókat, maguk a hajók pedig teherautón térnek vissza a rajthelyre. Valahol ezután húzódik az országhatár is, amelyet csak abból vettem észre, hogy a nemzeti park táblái már lengyelül szóltak hozzám.

Fáradalmaikat kipihenni némelyek a vízbe ereszkedtek be (sisakban), mások valami kompfélén kelhettek át a túlparti turistaútra. Május elejétől október végéig működik ez a szolgáltatás, és a Három-Koronára való kirándulás belépőjével együtt 6,5 új zlotyiba, azaz körülbelül ötszáz forintba kerül. Én nem vállalkoztam ilyesmire, mert tudtam, hogy öt-hat óráig tartana, és azt is, hogy estére mindenképpen Zakopanéba kell érnem.

Akik továbbhajóznak Lengyelországba, azokat Szczawnicában, ottani kiszállóhelyükön pazar szolgáltatásokkal kényeztetik: sétaút, biciklikölcsönző, óriási vendéglő ízletes pisztránggal (tíz deka elkészítve 3,5 zlotyi, azaz 560 forint), ingyenes pancsolás a Grajcarek nevű folyócska duzzasztott szakaszán, vadvízi szlalompálya kajakosoknak, és hasonlók. Ez a turistaközpont számomra már eléggé zsúfoltnak és drágának látszott, így a pisztrángot más alkalomra halasztva elhagytam Szczawnica városát. Ezt később mélységesen megbántam, mert másutt csak nyersen vehettem volna, vagy még előkelőbb helyre kellett volna bemennem érte.

Egy Krościenko nevű városkában balra fordultam, és rögtön kipróbáltam, mennyire törik fel a lengyel szavak az ajkamat. Mutogatással és orosz szavakkal különféle gyümölcsöket kértem egy árustól, és kiderült, hogy lengyel nevük jóval közelebb áll az oroszhoz, mint azt a szlovák példák alapján sejtettem. A szilva (kiejtve slivka), a meggy (visnya), az uborka (ogurek) és a paradicsom (pomidor) majdnem azonos, de a barackot nem persziknek mondják, hanem morelának. Elvertem egy halom pénzt egy kiló rémesen savanyú meggyre, badarul abból kiindulva, hogy ha odahaza egy hete leérett, akkor mostanra itt is ehető már. De valahányszor megkísértettem a szerencsét, ugyanazt az éretlen vackot kaptam, és még ennél is drágábban. Így saját káromon győződhettem meg az iskolában tanultak igazságáról, hogy tudniillik a földrajzi szélesség erősen befolyásolja az éghajlatot.

Azt már hallottam, hogy Lengyelországban az utak rosszabb minőségűek, mint a szlovákoknál, de most első kézből tapasztaltam, hogy a hazaiaknál is pocsékabbak. Az egész lengyel túraszakaszon csak a főutak voltak elég szélesek és simák, de a közmondásos szlovák útpadkák itt teljesen ismeretlenek. Ráadásul a sávok épp hogy elegendőek egy közepes személyautónak, hogy a terelővonalat alig átlépve megelőzzön, ezért többször is le kellett ugratnom a füves vagy poros útfélre, ha egy nagyobb jármű közeledett hátulról. Valószínűleg már itt kezdtek meggyengülni a küllőket tartó szegecsek a hátsó abroncson, de ebből még semmit nem észleltem. Másrészt az autósok is türelmesek voltak, nem siettek és nem dudáltak. Egy hangyás patakpartról pánikszerűen megfutamodva másodszorra sikerült jó ebédlőt találnom egy nyári bobpálya aljánál a rét szélső fái alatt.

Ezután felmásztam egy-két dombra, egy hídnál megmosakodtam hideg patakvízben, meghúztam az első csomagtartó lazulófélben lévő csavarját, aztán a dębnói fatemplom hirtelen elémugró látványára menten behúztam a féket. Átsomfordáltam a fizetőparkolón, végigtoltam a gépet a gyalogúton, és megpróbáltam illedelmesen befurakodni a templomba a lassan szállingózó turisták hada előtt.

Ott azonban éppen a mise közepén tartottak, ráadásul egy francia csoport reménytelenül elállta a bejáratot. Vártam tíz percet, de senki nem mozdult. A plakát felé fordultam, és megtudtam, hogy a Mihály arkangyalnak szentelt templom a XV. század vége óta áll, és egyetlen szöget se vertek bele. Festményeinek növény-, állat- és egyéb motívumos ábrái ötszáz év múltán is megőrizték színüket, aminek az okát ma sem tudjuk. A többi tudnivalót mérgesen lefényképeztem, vettem egy zlotyiért egy képeslapot az arra tévedő kislánytól, azzal továbbhajtottam.

Rögtön a következő faluban, Harklowában találtam egy másik fatemplomot, sajnos éppen felújítás alatt, tehát zárva. Ez a XVI. századból való, és Szűz Mária születéséről van elnevezve. Szép díszes a külseje, de bepillantani egyáltalán nem tudtam. A legegyedibb részlete számomra egy lánc volt, amely az ereszről vezette le az esővizet.

A nap már jócskán leszédült a zenitről, amikor átkeltem a Fehér-Dunajecen, majd elcsigázva beestem Nowy Targba. A négyzet alakú, macskaköves burkolatú főtér körbetekerése után egy bevásárlóközpontban kipótoltam készletem hiányait, például vettem egy zsák zsömlét, egy nagy zacskó hámozott szotyolát és egy öngyújtót (zapalnyicska).

Ezután összeszedtem minden erőmet, és a lágyan emelkedő országúton igyekeztem lendületből mihamarabb elérni Zakopanét. Ahol autóútnak minősült, ott még találtam mellette valami kutyául rossz, murvás kerékpárutat, de aztán elszűkült és kivállasodott, és a padka is rettentően rázni kezdett. Az út mellett a magán-vendéglátóipar képviseletében sajt- és tehénbőrárusok sorakoztak, valamint töméntelen ácsorgó, ücsörgő, vagy autóból bámuló ember tartott az úton haladók felé "wolne pokoje" (szoba kiadó) vagy "nocleg" (szállás) táblákat. Az út mellett egy míves tábla siratott egy huszonkét évesen autóbalesetben elhunyt férfit, és hirdette az érte tartandó gyászmisét (2002). Egy kicsivel odébb térdig gázolt két horgász a Fehér-Dunajecben, amit nyilván nem tettek volna, ha nem lett volna reményük belőle halat kilódítani. Szívesen elnéztem volna őket, de fél nyolcra járt, és kezdett sötétedni.

A forgalom lelassult, és kisvártatva be is értem a városba. Már nem volt semmi időm a Tátra-múzeum megtekintésére, ezért a birtokomban lévő szlovák Tátra-atlasz hiányos és elnagyolt áttekintőjén próbáltam megkeresni a Murowaniec-menedékházat egy iránytű segítségével. Onnan már minden (holnapi) úticélom rajta volt a részletes térképen, de az oda vezető út minőségéről és meredekségéről az atlasz semmit nem árult el azon kívül, hogy gépkocsival behajtani tilos. Sajnos elsőre egy derekas mászás után Zakopane üdülőnegyedében, Kuźnicében kötöttem ki, ahonnan a Kasprowyra (Gáspár-csúcsra) lanovka vinne fel. Itt bizony nem alhatom, morogtam magam elé, és visszatértem a Lysa Pol'ana (határátkelő) felé settenkedő országútra. Egy helyen szurdokban emelkedő jelzés vezetett szintén a Kasprowy felé – vagy legalábbis ezt hittem, mert a részletes térképen éppen azokat a célokat nem találtam, amelyek a helyszíni táblákon álltak. Bizony, a térképem tele volt bosszantó fehér foltokkal, és erre már otthon rájöhettem volna. Itt szerencsére közbelépett a rugalmas tervezés híveit oly sokszor kisegítő megérzés, és azt súgta, hogy ez nem a Murowaniec felé megy, mert egy ilyen jelentős menedékházat mégis kiírnának célként.

Egy másik helyen fekete jelzés indult el jobbra, és ami a legfontosabb: széles murvaút képében tartott északnak a sorompó mögött. Patak is folyt velem szembe, ami megnövelte annak valószínűségét, hogy erre kell mennem. Egyetlen szépséghibája volt neki: hogy a Murowaniec név nem szerepelt a táblákon, csak valami Gąsienicowa Hala, amiről azt se tudtam, hegy-e vagy völgy. Rettenet. Volt viszont két olyan tábla egy fakunyhó közelében, ami méltán visszariasztott volna, ha nem lettem volna ilyen dühös. Az egyiken egy eltűnt hegymászót kerestek nagy erőkkel. A huszonöt éves fiatalember június 7-én (kb. egy hónapja) tűnt el. Feltételezik, hogy egyedül ment, nem a jelzésen haladt, és hogy éjszaka is a terepen maradt. Megpakolt hátizsákjából hozzátartozói valószínűsítették, hogy nem tért be egyetlen menedékházba sem, és mivel szokása volt az úttalan helyeken bolyongás, gyakorlatilag az egész Tátrában utolérhette a vég.

A másik táblát, melyen egy loncsos barnamedve koslat prédája után, bemutatom, és a borzalmak fokozására kivonatosan le is fordítom:

Figyelem! Medvék járta vidéken haladsz!

A Tátrai Nemzeti Parkban gyalogolva medvékkel is összefuthatsz.
Ügyelj arra, hogy a medve nagyragadozó, és az emberre is veszélyt jelent.
Viselkedésed dönt épséged és a medve sorsa (?!) felől.
Néhány fontos alapelv:
Úgy tervezd meg a túrát, hogy ne kelljen éjszaka gyalogolnod.
Ne térj le a jelzett útról, mert azzal veszélynek teszed ki magad.
Ne hagyj magad után szemetet: a szaga vonzza a vadakat.
Ha medvével találkozol, ne menj közel hozzá.
Ne dobj feléje ételt, mert többet is megkívánhat.
Ne essél pánikba: a medve nem vadászik az emberre. Oldalogj el nyugodtan.

No hiszen, megkaptam! És a patak harsogásától még akkor se hallanám meg a komát, ha bőgve csörtetne felém a hegyoldalban. Szerencsére az út eléggé kijártnak látszott, mint amelyen nap közben sok turista jár, és olykor gépkocsik is. Viszont tekerni nem lehetett rajta, olyan ronda nagy kavicsokból volt rakva. Komótosan ballagni kezdtem hát rajta fölfelé, hasammal lökdösve a kormányt és csöndben kérve az Isten segedelmét. Egy helyen kitértem, hogy megmártózzam a hideg vízben az emberszag csökkentése végett: ki tudja, nem csábítja-e az is a nagyon éhes medvéket. Így gyalogoltam órákon keresztül: az irány jó volt, a patak eltávolodott, a táblákon jósolt hátralévő idő lassan csökkenni kezdett. Ráadásul a részletesebb áttekintőtérkép egy hegymászótábort jelölt valahová a Murowaniec alá, és én föltettem magamban, hogy ott alszom. De vajon miről ismerem meg? Két-három laposabb helyet már annak minősítettem, és az egyiken majdnem el is kezdtem sátrat verni – mikor hátulról megvillant egy kézilámpa, és sebesen közeledett felém. Felkapcsoltam a fejlámpát, és úgy tettem, mint aki idáig is a térképét nézte. Ahogy a fickó odaért, kiderült róla, hogy nem parkőr, hanem hátizsákos hegymászó. Megszólítottam és elmagyaráztattam vele a tábor mibenlétét: jól látható, bekerített hely, természetesen szabad ott sátrazni, és máshol tilos is. Mintegy negyedórányira van innen, az út bal oldalán. Azzal elhussant.

Újabb fél óra bicajlökdösés után utolért három másik ember: ezeknek már rutinosan úgy tettem fel a kérdést, hogy "ugye ott alhatom." Persze, mondták, miután felmérték csomagjaimat, és ők is elköszöntek. Tíz percre van innen.

Még fél órát kutyagoltam, mire megláttam valami hatvan centi magas rönkkorlátot bal felől. Igen, ez lesz az, mert mögötte a szurokfekete háttérből kevésbé sötét háztetőfélék villannak ki: katonai vászonsátrak körvonalai. Szemlátomást hónapok óta ugyanott álltak: részben a fák között, részben alattuk. Egy jó tucatnyi van belőlük, meg kisebb, két-három személyes sátrak. De hol a korláton a bejárat? Mivel szűk volt és valami takarta is, nem találtam meg; lámpázni pedig nem mertem, nehogy fölébredjenek a hegymászók. Sehol semmi mozgás. Vagy száz métert gyalogoltam, de bejárat sehol. A sátrak viszont megritkultak és eltűntek, így megkockáztattam, hogy beemelem a bicajt a korlát mögé.

Átemeltem és le is támasztottam, aztán megindultam a sátrak sűrűje felé, hogy legalább jelezzem: itt vagyok, és nem lopni vagy gyilkolni jöttem. Egyetlen sátorból jött valami fény. Úgy tűnt, megértették az angolt, és továbbirányítottak. Ott már csak tolmáccsal tudtam a tekintélyesebb fickóval beszélni. (Egyik sem azok közül való volt, akikkel az úton találkoztam: ők már bizonyára aludtak.) Hegymászó vagyok? – Nem, biciklista. – Sajnos nincs itt a főnök, és félnek, hogy ha megjön, mérges lesz. Nohát, egy angolosan udvarias módja az ember kihajításának. Elköszöntem és visszaemeltem a bicajt az útra, egy szót sem szólva szemrehányásul. Közben párszor belémnyilallt valami, és végre rájöttem, mi az: a villanypásztor. Ugyan befelé jövet is megcsapott párszor, de azt hittem, maguktól zsibbadnak az idegeim. És ahogy fölfelé ballagtam fedezéket keresve, az áramütések oka is megvilágosodott előttem: nem emberi rablók ellen állították ezt a védősáncot. De most már mindegy volt: fél egykor a menedékházba se bocsátottak volna be.

Egy hajtűkanyarban nagy erőlködéssel kisodródtam fölfelé, bebújtam egy kidőlt fa gyökérzete mögé, és magamra borítottam a nyitott hálózsákot. Ki tudja: ha meghallom a bődülést és csörtetést, talán még lesz időm lerohanni a táborba, míg a koma a táskáimat nyitogatja. Azzal Istennek ajánlottam lelkemet, és aludni próbáltam. Hajnali ötre tettem az ébresztőt, de nem volt rá szükség: tizenöt percenként felébredtem, és ugyanennyibe telt, mire úgy-ahogy elszenderedtem. Ahogy pirkadni kezdett, megtapogattam magam: egyik tagom se hiányzik. A bicikli is ép. Az ég arca halovány, de már látni: sehol egy felhő. Szép nap ígérkezik mára.