20. nap: IX. 16., szombat.
Kishuta – Sárospatak.
84 km.

Langyos szellő ébresztett álmomból még napkelte előtt. Tájékozódásul körbejártam az ágyamat, vagyis a zuzmó lepte, észak felé kiugró sziklaorrt. Aztán megpróbáltam kitalálni, hogy a láthatáron ágaskodó láncolatnak melyik hegye a Nagy-Milic, amely a mai útszakasz egyik csúcspontjának ígérkezett. Végül annyiban maradtam a térképpel, hogy a kedvezőtlen irányú napsütés miatt nem látszik belőle más, csak némi kékes távoli derengés a leglátványosabbnak mutatkozó, öt-hatszáz méteres hegyektől jobbra.

Ahogy a Nap magasabbra hágott, összekaptam magam, és reggeli után a kék csúcsjelzés másik ágán elhagytam a Kerek-kőt. (Ezt az ágat a 2000-es térkép még jelölte.) A hegység – sok hazai társához hasonlóan – megmutatta a maga bükkös varázserdejét, melynek sötétjébe a felülről ferdén tűző napsugarak varázsolnak meghitt fénytisztásokat.

A csapássá szűkülő út egy bedőlt fa után átvág egy kisebb dzsindzsáson, ami sásos-zsombékos irtássá szelídülve csakhamar beleolvad a Cselliszka-rétbe. (Az 1983-as Zemplén-kalauz Cserliszkának mondja, de ez bizonyára már egy magyarosodottabb alak. Azt gyanítom, hogy a szlovák čelo, čelisko szó lappanghat benne, ami homlokot jelent, utalva talán a közeli hegyoromra.) Páncélozott vadászles áll őrt az északi végén, közepén roskadozó kerítés övez néhány fenyőt és nyírfát; zsombékok helyett gépi nyírás tarajai húzódnak rajta végig. Itt tértem vissza az országos kékre.

A déli gerincoldal suhogó fenyvesében kanyarog kelet felé az újonnan simított és ledöngölt földút, aztán kis lejtéssel eléri a Gerendás-rétet. Ez már jelentősebb csomópont, mint az előző, mert rajta megy keresztül az Újhutát a Kemence-patak völgyével összekötő erdőgazdasági műút. Egy kőkupac és egy otthagyott földgyalu jelezte, hogy nagyban tart a felújítás.

Megcsodáltam az okkersárga gép munkavégző elemeit: a toló- és terelőlapátot, valamint a hátulján lévő ütközőszerű pofát, melyben fogakként meredeztek a hajlított nyelű vasékek – alighanem ezzel forgatja ki a földből a nagyobb köveket, tuskókat. A réten fölvettem a régóta esedékes új ruhát, aztán nagy levegőt véve lefordultam balra a Komlósi-völgybe. (Sisakom nem volt, ahogy az eddigi túraszakaszokon sem.) Egy éles kanyar ölében az újonnan foglalt (azaz kis faházzal lefedett) Izsi-forrás adott némi vizet. A házikót a felirata szerint 1997-ben készítették; legfőbb haszna, hogy a helynevet megőrizte. Érzésem szerint a cseh Jiří (György) név rejlik mögötte.

Az aszfalt valószínűleg mostanra hámlott le olyan mértékben, hogy érdemes legyen újraönteni. Egyelőre csak az árkolással és a lekotrással készültek el, amit a völgybe letúrt laza törmelékkupacok tanúsítottak. Egy áteresznél látszott az is, hogy mielőtt megépítették volna, az esővíz az úton folyt keresztbe, meg-megújuló kátyút teremtve, amit most kőzúzalékkal tömtek be. Kicsivel lejjebb felbukkant egy csoport erdei munkás: a tűz mellett tébláboltak, reggeliztek. Mikor odaértem, egymást ugratták velem: "Vigyázz, elütnek!" – "Ó, van azon is fék!"

A mesebeli nevű és hangulatú Kavicsváltó-rétnél, a füves játszótér szélén is állt egy munkagép – meg egy atombiztos és merész vonalú esőház. A Nap éppen szemből sütött, ezért az itt készített kép nem sikerült valami fényesen. Azazhogy az egyik fele túl világos lett, a másik – melyen a szemeteszsák is látható – túl sötét. A közelben egy nyírfakorlátos híd vezet a Káldy-forráshoz, melyet 1996-ban foglaltak a sárospataki természetbarátok. Felbukkantak a sínek is: a pálháza-rostallói kisvasút egyik megállójánál jártam.

Még sok látnivaló várt rám, ezért átszáguldottam Kishután, Pálháza előtt balra fordultam, majd erről az országútról jobbra tértem Kisbózsva felé. A temetőhöz felülről, almafák között vezet egy füvesút, amit tisztességesen nyírnak: ezen közelítettem meg Lónyay Menyhértnek a térkép által is jelölt sírját. Nem a XIX. századi államférfi (gróf, pénzügyminiszter, két évig miniszterelnök, 1822–1884) van itt eltemetve, hanem valamelyik leszármazottja, talán unokája (1873–1937). Több síron is volt vers; az egyik 1995-ből való, és így hangzik: "Szerettem a virágot, a szép munkát. Nyugodjak békében, Jézus Mária nevében." Erre a feliratra a helyi egyházi illetékes bizonyára csak fenntartásokkal bólintott rá, s nem is tart igényt arra, hogy a római katolikus tanítás mércéjének tegyék meg. Nekem mindazonáltal eszembe jutottak egy teológus hangzatos mondatai, amiket a vallásos néphitre pogányosságot ráolvasó XX. század eleji megállapítások ellenében fogalmazott meg.

Hetény János ezt írja tanulmányában (Népi Mária-tiszteletünk teológus szemmel, in Barna Gábor szerk.: Boldogasszony. Szűz Mária tisztelete Magyarországon és Közép-Európában. Néprajzi Tanszék, Szeged, 2001. 35. o.): "Beavatódva a népi Mária-tiszteletbe, az ünneplésbe, arra az eredményre jutunk, hogy sajátos megfogalmazásban általában jól és hűségesen fejezi ki a keresztény-katolikus máriás hitigazságokat. Ebben a teológia az "infallibilitas in credendo" [a hivésben való tévedhetetlenség] katolikus tanát látja bizonyulni. Vagyis azt a meggyőződésünket, hogy Krisztus egyházának hivőseregét a jézusi ígéret ("Veletek vagyok mindennap..." – Mt 28,20) védi és támogatja abban is, hogy hite dolgában nem tévelyeg el. Igaz ugyan, hogy az egyház népének egyetem[esség]ét illeti csak meg ez az isteni ajándék, de mégis nehezen képzelhető, hogy az egészet megajándékozó infallibilitas [tévedhetetlenség] adománya valamiképpen a rész-közösségekben (népcsoportban) is ne mutatkoznék meg. Úgy vélem, hogy a magyar népi Mária-tisztelet ünneplése mintegy adatszerűen ki tudja mutatni ezt a nagy karizmát."

Nos, ha Jézus és Mária neve a síron túl is párhuzamba állítható, akkor menten megdől az a szokásos r.k. mentegetőzés (melyhez a II. Vatikáni Zsinat is folyamodott), hogy Mária közvetítő szerepe "semmiben sem csorbítja" Krisztus egyetlen közvetítői tisztségét, hanem "abból fakad és azt szolgálja." Mert itt nem a "Mária által Jézushoz" elvet látjuk működni, sem pedig azt hogy "Jézust Mária által kaptuk," hanem a maga merő meztelenségében kiviláglik, hogy az az ember, aki ilyet leírt (és az ordinárius, aki jóváhagyta), valamiféle Jézushoz ikertestvérként társuló pótmegváltónak látja Máriát. És senki nem mentheti a helyzetet a sietséggel vagy a rálátás hiányával, mert a feszületek nagy száma alapján ez római katolikus temető, egy híres gróf is nyugszik benne, és a vers keletkezése óta tíz év is eltelt. Amúgy pedig a római teológiának igenis szokása, hogy dogmatikus következtetéseket vonjon le az ókeresztény katakombák és sírok felirataiból: magára vessen, ha időnként a hivatalos mentegetőzéseit meghazudtolva kiáltanak a kövek.

A kapunál a savanyú alma mellé vizet is nyertem, s így gurultam vissza az útra, melynek túloldalán, egy erdős dombtetőn romosodik a Lónyay-kastély. Az atlasz ismertetője szerint talán I. Miklós cár egy száműzött udvarhölgyének építették, de viszonylag új volta ellenére már teteje sincs és iszalag futja be a falát. A jelek szerint valamikor nekivághattak a felújításának, mert a nagyobb ablakok felső áthidalását újabbkori betongerendával oldották meg, s nem a régebben szokásos íves téglázással. A közelből egy asztallal felszerelt félkunyhó tekint a romok felé, mintha olykor őrszem is volna itt.

Az épülettől kissé odébb, a domb derekán egy ritkán használt kápolna (vagy imaház) található: régies okkersárga ajtajától balra kis torony, kereszttel a tetején; az ablakon bekukkantva misézés kellékei láthatók. Ahogy innen továbbereszkedtem, a harmatos füvön megcsúszott az első kerék, s én látványosan eldőltem. Az alma szétgurult, az első csomagtartó bal pálcája eltört. Lehorzsolódott sípcsontomat nyomkodva felvidultam a gondolattól, hogy városban vagy országúton nem tudnék ilyen barátságosat borulni. Viharvert kerékpárom (Cygnus lepustus) alighanem más véleményen lehetett.

Utam ezután enyhe emelkedőn, erdőtlen medencén át vitt a nagyobb célok felé: jobbra felmagaslott a füzéri vár dácitkúpja, a távolban pedig a Milic vonulata. Utam mellett feltűnt egy horgászegyesület őrizte patakpart ("Tilos a horgászat ... napnyugtától napkeltéig; ... a halászat bármilyen formája (csalihálóval is)") és egy ültetvény, melyben autósok szedegettek szőlőt (esetleg szedret) – kisebb népünnepély. Nyíriben bevásároltam, Füzérkomlóson pedig kitértem a Fehér Szikla vadászház és étterem felé, ahol valami régi kőbánya előterében húzódott meg a régi bodrogköz-hegyközi kisvasút végállomása.

1924-től 1980-ig indultak innen a szerelvények Pálháza s onnan Sátoraljaújhely felé. Az atlasz egyik fejezetében Berki Zoltán közeli tanúk visszaemlékezései alapján elsiratja ezt a vonalat; fájdalmasan korszerű üzenet ez egy olyan korban, amely 1968 (a pártállam vasút-visszafejlesztési koncepciója) után harminc évvel ismét rombolásban éli ki "reformáló" dühét. Ha borúsnak hat is, mindazonáltal nem nehéz megjósolnom, hogy néhány év múlva a ma megszüntetett vasúti szárnyvonalakról kell hasonló visszaemlékezéseket fogalmaznunk, miközben az egyre sokasodó kisemmizett vidékek lakói még keserűbben fognak beszélni azokról "ott fenn Pesten," akik persze addigra már lelépnek a színpadról.

Maga a vadászház még nem nyitott ki, noha minden kandalló és teríték készen állt egy megrendelt díszebédre. Most azonban még csak két gyermek ugrándozott a végállomás helyén lévő mászókákon. A sziklahomlok előtt szabadtéri színpadot rendeztek be, melynek hangzását tompíthatja némiképp a fal elé nőtt fenyőcsoport. A településrész tisztaságot és gazdagságot sugároz.

Hollóháza a másutt is látott "Európai falu – LEADER közösség" felirattal köszöntötte az odalátogatót. Hírnevét a sivár külsejű, de évszázados hagyományt takaró Porcelángyárnak köszönheti. Az 1777-ben alapított üveghuta helyén 1831-től kőedénygyár működött itt, melyről egy érdekes makett tanúskodott. A gyárterületen az 1. számmal jelölt, kétkéményes főépület mellett "masszamalom" (balra, 2) állt, körös-körül lakások, raktárak, s még egy templom (zárt udvarú, 8) és egy kicsi kultúrház (5) is helyet kapott.

A XIX. század második felében elsősorban falura termelt a gyár: virág- és búzakalász-motívumok borították a tányérokat, kancsókat és butéliákat; az országra zúdított olcsó cseh és osztrák termékekre válaszul a század végén ráálltak a díszes, csillogó majolikák gyártására is.

Az 1900-as párizsi világkiállításon is sikerrel szerepeltek a gyár termékei, és 1986-tól a Forma–1-es autóversenyek díjait is itt készítik. A kiállítás egy-egy tájékán különböző aktív és nyugalomba vonult tervezők művei láthatók a sakk-készlettől a porcelánpuskán át a gordonkáig.

A kőedényekről, vagyis az égetett-mázalt agyagárukról a porcelánáruk készítésére az ötvenes években tért át a gyár. Ennek indítója egy minisztériumi utasítás volt: gyártsanak a tízéves villamosítási terv keretében nagy mennyiségű porcelánszigetelőt. Ahogy ez az igény csökkent, előtérbe kerültek a háztartási edények, amelyek ugyan a múzeumban elszürkülnek az iménti dísztárgyak mellett, de a gyakorlatban annál fontosabbak.

A porcelán alapanyaga a kaolin, és a kínaiak már kétezer éve művészien feldolgozták. Általában úgy vélik, hogy eljárásukat eltitkolták az idegenek elől; valószínűbb azonban, hogy a nyelvtudás hiánya miatt nem került át nyugatra. A kínai porcelán utánzása először egy kóbor aranycsinálónak, bizonyos Böttger patikáriusnak sikerült a XVIII. század elején, aki Ágost lengyel király és szász választó szigorú őrizete alatt mindent elkövetett, hogy ha aranyat nem is, de valami hasznosat mégis előállítson. Sok próbálkozás után a hajfehérítő lisztpor helyett akkoriban már itt-ott árult finom porcelánfölddel sikert ért el. Így született meg a világhírű meisseni porcelán, ahogy azt Frecskay János 1877-ben a Találmányok könyvében leírta (II. 212–3).

Száz év alatt bizony alaposan elavult a hollóházi üzem technológiája, az épületek is kezdtek megroggyanni, ezért az állam közbelépett. 1967 és 1972 között a gyárat átépítették és jelentősen fejlesztették. Az itt találkozó két patak mellett különféle vasbetonépületek és csarnokok emelkedtek; a templomot lebontották, de építettek több lakást és egy óvodát. Az erről készült makett kevésbé meghitt, de sokkal iparszerűbb hangulatú: a hetvenes évek rideg magabiztosságát árasztja.

Déltájban kisétáltam a gyármúzeumból, és a Porcelánútnak nevezett országúton elindultam egész túrám legmagasabb pontja felé. Mindenekelőtt vizet vettem és megebédeltem egy autóspihenőnél. A szemétgyűjtőben egy nagy darab szalonna hevert: otthagytam. A közelben egy kőemlék hirdette: "Üdvözöljük az Országos Kéktúra keleti végpontján! További sikeres túrákat kívánunk!" A felemelő hatást lerontotta az a tény, hogy a Kéktúra szó után egy védjegyjelző, bekarikázott R betűt nyomtattak a táblára. Úgy vélem, ez a hisztérikus, amerikaias, ügyvédi lelkület csak egy síron lehet botránkoztatóbb, mint ezen a szent helyen, ahová a Lászlótanya bekerítésével megközelíthetetlenné vált emlékművet az ezredfordulón áttelepítették. Kicsivel odébb egy újabb kőlap hirdette, hogy az Eszkáros felé tartó út ismét határátkelőként használható; 1920-ban létesítették, és 1947-től 2006-ig nem működött.

A kellemesen árnyas betonúton lassan tepertem magam alá a métereket. Jobbra egy emlékoszlop hirdette, hogy "1985. IX. 13-án itt szenvedett halálos balesetet Czili Imre 55 éves fogatos, fűzérkomlósi lakos." Ma főleg gépkocsik járnak errefelé, az újonnan magánterületté aljasult Lászlótanya felé. A kéktúra végpontja volt itt sokáig, de engem egy tábla fogadott: "Tisztelt Turista! A kastély vállalati üdülőként működik, ezért nem látogatható! Megértésüket köszönjük!" Az országos kéket már korábban elterelték, s nekem egy jelzetlen átkötésen kellett odakapaszkodnom. A parkolónál egy bokorba rejtett táblán a határőrség figyelmeztette a kéktúrázókat, hogy "tartsák be az államhatár rendjével kapcsolatos szabályokat." A végén megadtak egy felvilágosító telefonszámot, majd kellemes pihenést kívánva elbúcsúztak.

Nemsokára tényleg elértem a határnyiladékot. Rendszeresen kaszálhatják, mert olyan széles, hogy két biciklista is elférne rajta, de ilyenkor közéjük kerülnének a határkövek. A bükkös felmagasodott és szilajabbá vált, megélénkült a szél. A szlovákok zöld jelzése a mi kékünk fölé tolakodott, másutt meg ott maradt a puszta fehér jelzésalap, amire egy türelmetlen alak golyóstollal odaszántott egy szimbolikus kék csíkot, a biztonság kedvéért alája írva, hogy "KÉK." A csúcson, majdnem kilencszáz méter magasan egy házaspár üldögélt a betonobeliszk tövében: a túloldali Szaláncról jöttek fel, egy darabig motorkerékpárral. Az asszony szlovák, a férfi magyar volt; a köveken ülve, szűkös ebédem közben turistás dolgokról beszélgettünk. Elmondták, hogy az onnan fölvivő jelzés csak az utolsó métereken válik meredekké. – A betonoszlopon egymásra írt SK és MO rövidítések feleseltek egymással, a szlovák trikolor közepébe valaki egy bekeretezett M betűt rótt oda, s a nagyobb fekete pacsmagok alatt bizonyára magyar szimbólumok rejtőztek. Aligha tévedek, ha azt állítom: a küzdelem még nem ért véget, és amíg festéket kapni, marad remény, hogy visszahódítsuk ezt a jelképes magaslatot. Az atlasz szerint régebben egy országzászló is volt az oszlop tetején, amely a határkőnek már a túloldalán áll.

Lábam alatt az út veszedelmesen rohant lefelé: kénytelen voltam fától fáig tappogni és a bizonytalanabb helyeken járgányomra könyökölni. Az erdő fenségesen szép volt. A Felső-Csata-rét nevű irtáson röviden kiléptem balra, és elgyönyörködtem a dél felé megnyílt kilátásban. Látványosan lökődött az ég felé a füzéri várhegy, alatta a Hegyköz lapálya, s a háttérben kék falként azok az ormok, amelyek között ma ébredtem.

A meredély végre szelídülni kezdett, elértem a rácsok védte, kőből rakott csataréti erdészházat. Mellette egy régi, befüvesült rakodó húzódott meg. Kijárt, kavicsos erdészeti útra jutottam, s azon gurultam tovább. Egy kőemléken ezt olvastam: "Az erdőgazdálkodás gépesítése és fejlesztése érdekében végzett munka során itt vesztette életét Magyari János gépkezelő 1958. nov. 7-én, 32 éves korában." A táblát a hegyközi erdészet állította 1985-ben.

Egy földdel fedett, nejlonnal szigetelt fakunyhónál csöppentem vissza a lakott világba. A Vár-forrás hatalmas, kőfallal elzárt völgyszájánál gyalogosok fényképezték egymást nagy élvezettel. Vizet vettem, a fejemre is locsoltam. Aztán késlekedés nélkül a parkolónál termettem, mert minden perc drága volt. Úgy véltem, ráérek majd sötétben vacsorázni, amikor mást már nem tehetek.

Még e kései órában is turisták hada baktatott fölfelé a csúcsra a szállítócsillék alatt. Az esetleg lepotyogó kőtörmeléktől egy erős állvány védte őket. Még odalenn, a kaptató kezdetén egy tábla szólt rá udvariasan a népre, hogy szíveskedjen az erózió miatt áthelyezett turistautat követni. A korlátok ugyanezt üzenték – valamivel határozottabban.

Füzér híres vára, melyet ma valósággal körültáncoltam, a tatárjárás után épült, és már az Árpád-házi királyok trónviszályai alatt is sűrűn cserélődtek benne a birtokosok. A Perényiek elég sokáig tartották itt lakásukat: bástyákkal erősítették meg, a várkápolnának még ma is jelentős falait ők alakították ki későgótikus stílusban.

Ezután viharos évtizedek következtek. Perényi Péter koronaőrt először Szapolyai, aztán Ferdinánd záratta börtönbe, noha ő ekkor ugyanezen királyok pártján állt. Aztán Nádasdy-birtok lett, s mikor ők kegyvesztetté váltak, császári kézre jutott, és ez a kéz rögvest le is rontatta.

A várúr elmondta, hogy szinte csak önerőből tudnak a felújításon dolgozni, mert a Széchenyi-terv nyújtotta támogatás elapadt. Egy idényben ötven-hetvenezer ember látogat el ide. A bejáratnál újabb táblák mondták el ennek a rászoruló tömegnek, hogy természetvédelmi területen jár, ne tépkedje a virágokat, és ismét, hogy ne mászkáljon a falakon, mert veszélyes. Odafenn minden zugot behálóztak a védőkorlátok, a keleti falon szédítő űrt áthidalva drótkötélpálya tartott lefelé.

A nagyszerű várkápolnának most újra van födele, így az egyházjog értelmében már fölszentelhették. A várúr ezt érezhető büszkeséggel mondta el, miközben búcsúzás előtt még szóba elegyedtünk.

Leereszkedtem a vár alá, ahol az elágazásban egy hirdetmény szólított meg a fáról. Némi helyesírási javítással így szól:

Kedves füzéri protkótulajdonosok! Valaki a 2006 augusztus 18–20. között megrendezett programon elhagyta a fogsorát, amely, mint tudjuk, nagy érték! Ha Ön vagy kedves családjának valamelyik tagja a tulajdonos, akkor e nemes tárgyat átveheti a füzéri Gameszban. Átvételi díj: 1 láda sör. További információ: BUNGI.

Ehhez a hamvas lelethez igazán nem akarok hozzáfűzni semmi magyarázatot, mert úgy kerek, ahogy van. Egy Makovecz-stílusú, fából készült és cserepet utánzó zsindellyel fedett sátorszerű torony (templom? emlékhely?) mellett balra fordultam, és átgurultam Pusztafalura. A lég hűlni kezdett, a kémények füstje megülte a völgyet. Utamba esett az Öreg Bence Turistaház, de csak futólag üdvözöltem, a névadó megismerését más időre halasztva. Odabenn vagy harminc táborozó vigadott, jó szagok szálltak felém a ropogó tűz mellől.

A kocsmánál a hegyközi erdészet hirdetménye figyelmeztetett: a szarvasbőgés idejére (IX.11–X.9.) lezárták a vadászterületeket, és délután négytől egészen reggel kilencig balesetveszély miatt és szabálysértés terhe mellett tilos odabenn tartózkodni. Hogy hol vannak ezek a területek, arról a tábla nem értesített. Ahogyan arról sem, hogy a balesetveszélyt a bőgő szarvasok vagy a vadászok jelentik-e – de a regéci várúr figyelmeztetése alapján úgy véltem, az előbbiek. Ezen felhívás mellett lengett egy másik is, amely azzal fenyegette az ebtulajdonosokat, hogy aki kóborolni hagyja négylábú barátját, netán beviszi a játszótérre vagy elfeledkezik a "harapós kutya" tábla kitételéről, az harmincezer forintra is bírságolható.

A napvilág utolsó fellobbanásánál megtekintettem a Pusztafalu északi végén álló "parasztfürdő" maradványait. Hogy ez mikor működött utoljára, azt bizonyára csak legközelebb fogom megtudni a falumúzeumban, de annyi bizonyos, hogy az őt egykor tápláló vizet, mely a határon álló Tolvaj-hegy gyomrából szivárog, ma egy vízmű szedi magába. A medence betonozottnak tűnt, félig benőtték már a fűzfacsemeték, és még egy tábla sem volt mellette.

Visszabaktattam az utolsó kövezett utcára, magam mögött hagyva a marhák járta csapást, melyet a szokásos villanykerítés védett; akkumulátora az egyik képen, ponyvák alatt látható. Erről a "veszélyes útról," melyet a közeli cseresznyefára szegzett tábla szerint két irányban is meg lehet kerülni, könnyebb volt a gyalogosokat kikeríteni, mint a marhákat be. Kissé odébb, egy gátféle emelkedésen túl víztározó nyomai sejlenek, most azonban fűcsomók és patanyomok tarkázta mezőnél nem látni egyebet. A kifolyó mindazonáltal még ép. Az idő szűke folytán nem is szántam külön időt a vacsorára: a háznál röfögő vaddisznókat köszöntve az első kosárba daraboltam némi szalonnát és sajtot, szeltem pár kenyeret, azzal nekidőltem a több falun át tartó lejtőnek a sötétben, s menet közben harapdáltam belőlük.

Így maradt el mellettem az éjszakában Filke-, Pál- és Mikóháza, és még emberi időben esett meg, hogy Sátoraljaújhely bejáratánál felzendült előttem a hangos, édes gitármuzsika. Santanát és más nagyok zenéjét játszotta a borünnepen egy színpadról három fiatalember. A biztonsági őrök szívélyesen bebocsátottak, a kis számban ott ülő közönség sem nézett ki maga közül, amint hosszú záridővel kattintgattam. Hazatelefonáltam, hogy édesanyám is hallja Santanát, és hogy megtudja, milyen jó dolgom van így napszállat után. Egy hórihorgas, erősen kapatos férfi hosszan nógatta a vele érkezett csitriket, hogy táncoljanak vele a nézőtér és a színpad között, de utóvégre csak egy kiskölyköt sikerült rávennie a mutatványra. A mozgása józan állapotában akár még tetszetős is lehetett, így azonban minden negyedik lépés után be kellett iktatnia egy megtántorodást korrigáló ötödiket, ami sajátosan szürreális hangulatot adott az estének. A muzsikusok pedig csak pengették gitárjukat a balzsamos estében, és egy kicsit sajnáltam, hogy nem maradhatok soká. Végül mégis elbúcsúztam.

A városközpontban még most, negyed tíz körül is nagy élet folyt: a szökőkút körül számos helybéli és látogató üldögélt illetve sétálgatott, nézte a meg-megújuló alakzatokká támadó vízoszlopokat és -sugarakat, hallgatta a szívvidító, olvadó térzenét. Itt is üldögéltem pár percig, aztán újra megszólított az ágy a közeli Megyer-hegy tetejéről. Amikor a tavasszal itt jártam, a hajnali sötétben nem volt semmi esélyem a fényképezésre, most tehát ki kellett tennem magamért. Károlyfalván letértem a főútról, és a Kalajka-völgy ölében keresni kezdtem a Megyer-hegy felé mutató piros jelzést. Sajnos ez a bozótsávok közt ritkásan volt festve, és a közeli panzió és bizonyos vendégei bömbölő "zenéjükkel", káromkodásukkal és motorberregtetésükkel meg is riasztottak az alapos keresésben.

Egyszóval, a jelzés elkallódott. Az észrevétetéstől rettegve szinte gondolkodás nélkül beváltottam az erdőbe, amely csakhamar erősen emelkedni is kezdett, majd perjés rétté ritkult. Alattam szertelen oda-vissza kiabálással pecsételték meg kultúrájukat a lóerők gazdái, s egy-két riadt percig el is hittem, hogy énutánam eredtek. De a lárma csitult, s közben szuszogva másztam célom felé a selymes réten, néha meg-megakadva az elvadult szőlők ottfelejtett karóiban. Időnként hangos szárnyzúgással egy lódarázs ébredt fel előttem, s ilyenkor a lámpát eloltva saját szívdobogásomat hallgattam. Egyre nehezebb lett a mászás: valamiféle barázdák nőttek ki a réten, az indák a pedált fogdosták, a karók a csomagok közé kaptak. Ahogy a kormányra hajolva lihegtem, megkörnyékezett a gyanú (talán először a túrán), hogy nem vagyok normális. Végül az első lehetőségnél kitértem a valódi erdőbe, amely kisvártatva járhatóvá vált. Elértem a piros jelzést: ittam, nekivetkőztem, majd szelídebb emelkedőn, kijárt gyalogúton legyűrtem a maradék szintkülönbséget is. Tizenegy órakor megállapodtam egy csomópontban: valahol alattam csillogott a Tengerszem, de nem látszott.

Végül lebotorkáltam egy bizonytalanul járható, meredek gyalogösvényen, és kiértem egy vaskorláthoz. Úgy rémlett, hogy az északi kijáratnál található a bányató kifolyója, egy látványosan mély vágás, ahol talán meg tudom közelíteni a vizet. Emlékszem, a 2001-es túlélőn a pontőrök ebbe a "szakadékba" eresztették le egy barlangászkötélen csapatunk legkönnyebb tagját, Lunczer Ildit. Most fürdő- és hálószobának szemeltem ki az agyagos, de száraz kifolyót. A durva kövekkel pár méteres lejtővé töltött belső torkolaton átbotladozva belegázoltam a tizenkét foknál aligha melegebb, fekete vízbe. Brrr, nagyszerű érzés. Beúsztam a közepéig, megmértem a mélységét. Legfeljebb négy méter, s az alját korhadó ágak borítják. Ide-oda úszkáltam, tapogattam a falakat, le-lebuktam a fenékig. Öt-tíz perc múlva már érezni kezdtem a hideget, ezért kikapaszkodtam a partra. Gyors szappanozás, ugrabugrálás, majd vissza a tóba. Hmmm, felséges érzés. Még pár percig lubickoltam a hideg vízben, aztán megelégeltem: kimásztam, megszárítkoztam. Egy csokit magam mellé készítve bebújtam a hálózsákba. Félálomban esőcseppeket éreztem az arcomon, és kénytelen lettem felállítani a sátrat – cövek nélkül, mert túl kemény volt a talaj. Torkomban valami köhögnivaló gyűlt össze: úgy látszik, most túlzásba vittem a rozmárkodást, és egy óra alatt megfáztam. Reggelre azonban elmúlt, és a felhők is meggondolták magukat, mert csöndes, hűvös időre kecmeregtem elő a sátorból.