6. nap: VII. 14., péntek.
Nógrádszakál – Cserhátszentiván.
73 km.

Az első túraszakaszra pár napot pihentem, dolgozgattam otthon, majd a drégelyi várjátékokhoz igazodva keletről indultam neki a Cserhátnak. Fél négykor keltem, hogy elcsípjek egy váci vonatot, onnan pedig továbbdöcögtem a kispiroson, három óra alatt téve meg nyolcvan kilométert. Több útitársammal és a kalauzzal együtt elsirattuk ezt a Vác–Ipolytarnóc vonalat, amelyet a MÁV tervei szerint decembertől Diósjenőig metszenek vissza, ezzel ellehetetlenítve többek között a kerékpárosok időnyerő odautazását és hazamenekülését.

Erre általában azt az indoklást szokták felhozni a vasútügyi korifeusok, amit egy álnév mögé bújó megmondóember is a "nemzethalált vizionálók" elé lökött az Index.hu portál afféle vezércikkében: hogy tudniillik e vonalak néptelenek, és a buszjáratok úgyis kiváltják majd őket, így inkább ne riogassuk a közvéleményt vidékzüllesztéssel. – Ugyanígy érveltek a hetvenes években is az elhírhedett közlekedéspolitikai koncepciónak máig büntetlenül köztünk bujkáló elkövetői, amikor a keskeny nyomközű vasutakat sorra megszüntették: utolsóként a zemplén-hegyközit, amelyre azóta is elszorult torokkal gondol a vasutas- és turistatársadalom. – Az persze nem jut eszükbe, hogy eme sokat hánytorgatott "elnéptelenedést" ők maguk is siettették azzal, hogy hagyták leromlani a vágányokat, úgyhogy a legügyesebb masiniszta sem tudná itt meghaladni a fent produkált átlagsebességet. A vonatokat állítólag kiváltó gépjárműforgalmat pedig (újra) a fulladásos halál fenyegeti az olaj árának robbanásszerű emelkedése miatt. S ahol csak a személyforgalom szünetel, ott is ellopják előbb-utóbb a síneket.

A fent nevezett ál-Mária így "érvel" az illető cikkben: "A felkészítő lusta volt felkészíteni a felszólaló képviselőt, és elmondani neki, hogy 1975 óta minden, legalább 100 fős önálló településre közforgalmú autóbusz közlekedik." – Hogy mit is ér valójában ez a gyerekes nyelvöltögetés, arról a magukat szó szerint "bezártaknak" és "eldugottaknak" minősítő helyiek tudnának mesélni. Amikor idén tavasszal a Zempléni-hegységben jártunk az osztállyal, azért nem tudtunk emberi időben elutazni Göncről Újhelybe és városnézés után vissza, mert nem találtunk megfelelő közforgalmú buszt, a kistérségi buszba meg nem fértünk be. És ez még a környék két jelentős városa! A következő évben (2007) pedig még a valamivel jobban virágzó Tolnában is elindult a vasutak kiváltására szánt buszjáratok megszüntetése.

De most legalább nem akarják kiszúrni a szemünket az illetékes (?) urak (?) a korábban szokásos országboldogító propagandával, amely szédítő távlatokat ígér, miközben a fenekünk is kivan a gatyából, hanem férfiasan a szemünkbe mondják, hogy ha nem adunk alább kényelmünkből, akkor felfordul az ország szekere. Másokat persze olcsó fogás áldozatvállalásra nógatni, miközben ennek az útnak a végén is a leépülés és a nyomor vicsorog. Ezen a borús összképen az utolsó sötét ecsetvonások egyike csupán, hogy a megszüntetésre kiszemelt pályák között ott van a Veszprém és Győr közti cuha-völgyi vonal is, a legszebb az országban. Ennek védelmében minden helybeli és sok távolabbi szerelmese felemelte már tiltakozó szavát, és ha beteljesedik a sorsa, az utókor örökre meg fogja bélyegezni a gyilkosait, Baross Gábor pedig a sírból is elátkozza őket mint gerinctelen, korcs fattyú-utódait.

Ezt a vonalat is alámosta egy felhőszakadás áradmánya, ezért csak Nógrádszakálig utazhattam rajta. Először tehát föltekertem Ipolytarnócra a fülledt napsütésben: kicseleztem egy rackanyájat, betámasztottam biciklimet a fogadóépület egyik helyiségébe, és egy kisgyermekes család társaságában megtekintettem az őslábnyomos lelőhelyet. Életvidám vezetőnk színes kalauzolásával felbaktattunk egy csordogáló erecske mentén, és megismerkedtünk a kővé vált fatörzsek és az egykor itt élt cápák történetével. Ez utóbbiak helyett sok-sok szúnyog leselkedett ránk, így fölöttébb megkönnyebbültünk, mikor a két fedett kiállítóépületbe beléphettünk.

Az első nemigen tartalmazott mást, mint az 1836-ban kutatni kezdett, megkövült tarnóci tűlevelű fát, plexiborító alatt. Szükség is volt rá, mert már a következő években lopni kezdték a leletet: téglának, malomkőnek, kútbélelő kőnek, de leginkább emléktárgynak. A törzs hamar háromba tört, és már a XIX. században pincét boltoztak föléje. Ez idővel megrongálódott, s a tűlevelű ritkaság nagy viszontagságokon ment keresztül, míg mai nyugalmát elnyerhette.

A második terem Tasnádi-Kubacska András (1902–1977) nevét viselte, és egészen új építésűnek látszott. Alatta néhány cápafog, egy mai állkapocs (gipszből) és az Európai Diploma példánya állt, valamint egy széles diorámában orrszarvúk, szarvasok és rájuk leső nagymacskák mutatkoztak a szemhatáron. S amiért az egész épületet emelték: a festmények alatt az iszapba 15–20 millió éve belenyomódott láb- és esőcseppnyomok vonták magukra a tekintetet. Vezetőnk elemlámpája rámutatott a fenti vadak és némi madárság nyomaira, egy megkövült ürülékre, hasonlókra. A legérdekesebb egy nőstényorrszarvú megcsúszott patanyoma volt: valami szemfüles régésznő kiderítette róla, hogy otthagyója terhes lehetett, mert a patán mészhiányra utaló repedés volt. A nyomokat egy vulkánkitörés hulló hamuja temette be és őrizte meg számunkra.

Kibújtunk végre a napfényre, ismét belénkkóstoltak a szúnyogok. A Kőszikla tanösvénynek nem tudtam elindulni sem a felső végén (a patak elmosta az átkelőt), sem az alsón (a csalán benőtte). Izzadva reggeliztem még a bemutatóhely területén: egy dzsip mellettem lassított, majd mikor meggyőződött arról, hogy nem valami kóbor bűnöző vagyok, jó étvágyat kívánt és elköszönt.

Kifelé éppen egy bekerített, még épülő portára esett a tekintetem: "Belépni csak az őr kíséretében szabad! Kérem, jelezzen!" A falu közepén a túloldali "Vel'ky Krtíš járás" hívogatta a vendégeket egy háromnyelvű táblán: "Manapság a régió több kozségében felendül a falusi idegenforgalom, valamint a nyári rekreáció a fürdőkön" stb. Valószínűleg egy magyar iskolát nem járt kétnyelvű személy írhat így Szlovákiában. De örülnünk kell annak, hogy Nagykürtös végre magyarul is beszél Magyarországon.

Hamar eltekertem Szécsénybe, és a városfal fölötti középkori templom romja mellől azonnal a Forgách-kastélyba mentem. A dísztéren néhány turista lézengett. A pompás kastélyban nem volt szabad fényképezni, táskába férő kiadványuk sem volt számomra, de nagyon gazdag anyagot kínáltak, különösen Rákóczi szabadságharcának idejéből. A romhányi csatát például külön maketten ábrázolták, és a híres 1705-ös szécsényi országgyűlésnek is egy egész sátortábor állított emléket. (Itt mondták ki a három bevett vallás teljes szabadságát, amely a jobbágyokra is vonatkozott.) Egy folyosó szólt a birtokosokról: a kastélyból a legutolsó tulajdonost, Liptay Bélát nem költöztették ki, hanem ott élhetett az egyik szárnyban a sok beszállásolt egyén és a sajtüzem mellett.

Sajnos már nem jutott időm a ferences templom megtekintésére, ezért elindultam a déli kijárat felé. Néhány kiskölyök próbált megelőzni, de az emelkedőkön tolniuk kellett, hát lemaradtak. Rimócon egy kertbe zárt birka éppen megérkezésemkor járt rá a lelógó körtére, így kárörvendően lefotóztam. A rimóci babamúzeumot nem találtam, a tájház bezárt, tehát a beborult ég alatt nekivágtam az egyre jobban emelkedő, keskeny kerékpárútnak. Traktor szántott az út mellett, marhák legelésztek, bögölyök csipkedtek, ráadásul a nyereg is hátrabicsaklott a szárán. Estefelé járt, mikor felbukkant előttem a hollókői ófalu főutcája.

Egy díszes ház udvarán menyasszonynak és örömszülőknek öltözött gyerekek készülődtek éppen, s a vőlegény meg a vőfély érkezésére vártak. Ezalatt megvacsoráztam, s egy angol csoport is felbukkant felülről, a vár felől.

A vőfély a maga tiszte szerint kikérte a menyasszonyt, az elbúcsúzott szüleitől, majd vőlegénye oldalán, lánybarátaitól kísérve elindult a főutcán a fatemplom felé.

Ott már várta őket a nagy bajuszú ceremóniamester, aki a papot alakította. Cirkalmas mondatokban összeadta őket, de mivel a szabályszerű kérdések szó szerinti megválaszolása kényelmetlen lett volna a felek számára, a döntő pillanatban ilyesféléket kérdezett: "Ígéred-e, hogy az itt megjelent ifjú vőlegényt az életben mindannyiszor fenségesen megvendégeled, amikor betéved hozzád?" – "Fogadod-e, hogy az itt megjelent szép menyasszonyt mindenkor megsegíted, valahányszor összeakadsz vele az életben?" Erre aztán kimondták az igent, és a százra rúgó közönség magyarul és angolul éljenzett. Nagyon köszönöm a tábort szervező és a gyerekeket betanító tanároknak az alkalom szülte élményt.

Nagyjából sejtettem már, hol fogok aludni. A megérdemelt lejtő után továbbtekertem dél felé; Alsótoldon vizet merítettem az út menti, szépen rendbehozott kerekeskútból, aztán Cserhátszentivánt elhagyva felmásztam egy 400 méteres nyeregbe, és szokásomhoz képest igen korán, fél nyolckor sátrat vertem a fölötte lévő tölgyerdőben. Volt arra egy vadászlak, ezért nem alhattam igazán vízszintes helyen. Ahányszor csak fölébredtem, egy-egy kocsi volt az oka, amely erőlködve morgott az emelkedőn, de aztán megkönnyebbülve vette tudomásul a túloldali lejtőt, én pedig azt, hogy nem felém jött.