14. túlélő: Zemplén, 2001. április

Ez a Túlélő más volt, mint a többi. Március utolsó péntek délutánján kaptuk meg a verseny szintmetszetét és néhány rejtvénybe csomagolt segédinformációt, amelyekből ki kellett volna találni a pálya menetét. Megfogyatkozott tanárcsapatunk (Mocsári tölgy) másik megmaradt tagjával, azaz Lunczer Ildi kollégával a tanáriban kúsztunk-másztunk a szőnyegre terített turistatérképek körül. Valami "Cornus-major" után kajtattunk, s a szintszelvény szerint éppen egy hegytetőn! Az internetes kereső nem tudott ilyen magyarországi helynévről, s rövidesen rájöttünk, hogy ez a talányos szópár nem más, mint a "nagy som" latin neve. Ezzel megint ott voltunk, ahol a part szakad, mert ilyen nevű csúcs minden hegységben legalább három akad.

A másik nyom, amin elindulhattunk, egy versrészlet volt, és egy érintendő pont tszf. magasságát adta volna meg. Mi Juhász Gyulára tippeltünk, de ezt a telefonos verskereső szolgálat – adatbázis nyomán – tévesnek ítélte, s végső tanácstalanságában megadta a gyomai Kner Nyomda telefonszámát. Persze ott péntek délután négykor már csak csörgött a készülék a vakvilágba. A többi információ számunkra semmitmondó volt (bár hallomásunk szerint volt olyan csapat, amely pusztán a versenyen igénybeveendő kisvasút pályavezetéséből rájött a helyszínre!), így Ildivel újfent a Nagy-Som után vetettük magunkat.

Nekem azonban volt még egy titkos tippem tartalékban, amit maga az egyik szervező, Szabó Bors adott – akaratán kívül. Az történt ugyanis (még két héttel a most leírtak előtt), hogy az egyik, villanypostán kapott dokumentumsablont (Kérdőív.doc) hátulról "megpiszkálva" elém került annak a "könyvtárnak" a neve, amelyben ő annak idején a kérdőívet szerkesztette: D:\Windows\Dokumentumok\Túlélő\Zemplén. Most már sürgetett az idő, ennélfogva céltudatosan a Zemplén-térképet kezdtem faggatni a hosszmetszeten található várrom és a tó hollétéről – és csakhamar össze is állt a kép.

Mi tehát hamar leadtuk a tippet, de másnak nem volt ilyen helyzeti előnye. Utólag mesélték, hogy egy csapat az ábrán kapott magassági vonalak szintközét nemes egyszerűséggel száz méternek vette, és rövid úton "eljutott" a Börzsönybe. Meglepő módon a túraútvonal egyharmadát sikerült is azonosítaniuk, utána azonban "eltévedtek:" semmi nem egyezett. Megtudtuk ezen kívül, hogy a verseny keretjátékának célja egy hat (lényeges) szóból álló mondat lesz, amelynek minden szavát négy "asszociációs szóból" fejthettük meg. Az egyiket az internetre belépve, egy teszttel szembesülve (tömérdek próbálkozással) már meg is kaptuk.

Egy hét múlva a szervezők a társaságot két csoportra osztva kifuvarozták a rajtba. Ekkor már csak az útvonal további menete volt titok. Megismerkedtünk csapatunk "beugró" tagjaival (Annár Gyula harmadikos diákjai a saját iskolájából: Marci és Domonkos), s hamarosan össze is tegeződtünk. Csakhamar azon kaptuk magunkat, hogy hűvös holdsütésben a Mogyoróska melletti patakvölgyben az első állomás felé baktatunk. Itt még frissek voltunk: hamar megleltük az első asszociációs szót: "KRÚDY." Aztán utunk a regéci várba vezetett, ahol Bajkai Maci volt a pontőr. A kedélyes üdvözlet után máris alagútba bújhattam, mialatt a legények holmi piros villogókat kerestek a romok ormán; az egyedül maradt Ildi pedig (utasításra) téglát csempészett a zsákomba. A próba lényege az volt, hogyan viseli idegileg a csapat egyik tagja, hogy a másik éppen őt tartotta méltónak a ballaszt cipelésére – nyolc kilométeren át.

Ezután az útvonal egy hosszú szakaszon kettévált, hogy a csapatok széjjelrázódjanak. Mi a Dorgói-fenyves irányába kezdtünk kaptatni, mások a Rákóczi-kőre ziháltak fel. Itt értük utol Gyuláék csapatát, akiknek egyébként lekötelezettjei voltunk: otthon felejtett útvonalmetszetünk helyett ők adtak nekünk másikat. Ezért hát nem igyekeztünk tőlük elszakadni, hanem baráti csoportosulásban együtt meneteltünk a hármas pontig. Itt egy versbe szedett logikai rejtvényt fejtettünk meg (tíz perc időlevonás fejében), tobozokat szedtünk, majd a következőn a fenyvesbe rejtett tájfutóbójáról a "kialvatlanság – kialvatlanság" szavakat olvashattuk le. Hogy erről magára Szabó Antalra, azaz a verseny két motorjára kellett volna "asszociálnunk," az a saját kialvatlanságunktól már eszünkbe sem jutott.

Következett a Pengő-kő, ahol Lukóczky Borsó fogadott bennünket azzal a jó hírrel, hogy a regéci nehezék végre kiszállhat a hátizsákból (azzal a bevallott céllal, hogy utóbb az egész várrom "átköltözzön" ide). A tobozokkal is célba dobhattunk, de sajnos nem sikerült újabb perceket nyernünk. Itt vacsoráztunk is, és az út folytatásánál lobogó őrtűz melegénél a kedvünket is visszanyertük némiképp.

Utunkat a hegység egyik legszebb táján keresztül folytattuk, hajnali szürkületben és nagy hidegben. István-kútnál a kéktúra fán függő pecsétje jelezte, hogy még jó helyen járunk. Pontőrt legközelebb a Mlaka-réten láttunk – de ott aztán nem volt benne köszönet. Mindenféle barbár latin neveket kért rajtunk számon. Míg azon töprengtem, hogy a "Ribes uva-crispa" betűkombináció a "budai barkócaberkenye" vagy a "térképmágusfa" közül vajon melyiket rejti, a többiek egy mesebeli térképen az elásott kompótot keresgélték. Nagy fájdalmunkra a latin nevekre nem kaptunk jutalompercet, s ez egyetlen válaszon múlt: azon, amit én ugyan csak tippeltem, de egyik társam nagy mellénnyel felülbírálta – holott jó lett volna.

A Nap egyre feljebb hágott az égbolton, és szelíd ujjaival végigsimította az Ördög-völgy komor meredélyét. Mire azonban Rostallóra értünk, ahol meleg teával vártak Margóék, már beborult az ég. Sok csapat piknikezett a helyszínen, mert ők már átestek a szokásos kötélhurkás, tojásvivős procedúrán, ami ránk is várt. Innen nagy örömünkre a fűtött kisvasúttal utaztunk tovább, s az alagút után integethettünk is a tóparton didergő Kálmán kollégánknak. Mivel idefelé ő kísérte a vonatos csapatot és vezényelte a miskolci átszállást, egyszóval: helyettünk állta a sarat – most némi kárörömmel gondoltunk arra, hogy ha az első tízbe kerülünk, akkor visszafelé is ő terelgetheti a bandát a MÁV leharcolt szerelvényén, mi meg Pépp Gábor autóbuszának pihepuha üléseire hanyatlunk, és úgy ringatózunk hazáig.

A kisvasút a Gilevár nevű hegy aljában tett ki mindannyiunkat, és az álmodozásnak rögtön vége szakadt. A sínek vonaláról letérve egy jellegzetes vízmosás partján kapaszkodtunk fel a két ikercsúcs nagyobbikára – és itt újból utolért Gyuláék csapata. Beláttuk: őket nem rázzuk le egyhamar, s azt is, hogy a nagymenőket sem fogjuk már utolérni. A kisebbik csúcson egy félliteres tejeszacskó várta, hogy kiharapjuk a sarkait, és a szokásos módon kiszipolyozzuk a tartalmát. Néhány betűrejtvényt is teljesítettünk, és máris lódultunk tovább a szigorúan védett gerincen, a messze délen fekvő Nagy-Som-hegy, a 10-es pont felé.

Sajnos itt eléggé félrevezéreltem a csapatomat, és mire kiértünk a Nyírjes-gerinccel párhuzamos mély völgyből, ismét a Gyula-csapat leánykáit pillantottuk meg egy kanyarban. A fűben hevertek, ebédeltek, és rajtunk vihogtak. Már úgy látszott, soha nem szabadulunk tőlük. Együtt értünk fel a "Cornus major" 494 méteres, virágszőnyeggel borított csúcsára, ahol TT várt minket egy habtenisz-készlettel. Ezzel tízet kellett oda-vissza ütnünk a vadkárelhárító kerítés fölött, s máris léphettünk tovább. Sajnos a másik csapat a sarkunkban volt, Domonkos pedig egyre hosszabban le-lemaradozott, így nem tudtunk "robbantani." Egymás nyomában talpaltunk át a térképen Kék-szűrőnek titulált vizenyős réten, mígnem egyszer Gyula beváltott a sűrűbe, toronyiránt a (nem kötelező) 11* jelű bójás pont felé. Mi itt csendben elébük kerültünk a szekérúton, és a Sinka-tetőn befogtuk az előttünk haladó csapatot is. Ez a kis siker már nagyon kellett a Mocsári tölgynek.

A hegytetőn várt ránk egy gyakorlati és egy elméleti együttműködéses feladat: egymást kellett talicskázni, illetve egymás ismeretéből vizsgáztunk. Ez úgy történt, hogy Domi távolabb állt, s többek között kitöltötte a kérdőíven, hogy "két testvére van," míg mi úgy okoskodtunk, hogy "hárman vannak testvérek," tehát a válasz: három. – Az idegi kimerültség legalább annyira erőt vett rajtunk, mint a fizikai fáradtság.

Innen toronyiránt keletnek ereszkedtünk, vagy inkább sodródtunk le a Hercegkúti-patak észak-déli irányú völgyébe. Itt voltam utoljára az élen, és a hosszú lejtőn olyan szövevényesen vezettem ki csapatomat a széles tisztásig, hogy alighanem elvesztették a tájékozódási képességüket, és olyanokat kérdeztek, hogy "Te Némó, tudod még, hol vagyunk?" Ettől egy kissé megorroltam rájuk, és mikor a vizecses patakvölgyben a megfelelő oldalszurdokot kerestük (amin az utolsó állomás felé betérhetünk az erdőbe), csakhamar fellángolt a vita. Marci nemes egyszerűséggel kivette a kezemből a térképet, és nekifutott a meredélynek. Szerencséje volt, mert a Tengerszem felé éppen a gerincen vezet végig egy földút – de a fiú maga sem tudta, hol vagyunk pontosan. Az ebből fakadó újabb összeszólalkozásokat úgy-ahogy elsimítottuk, és hagytuk, hadd vezessen ő. (Így befolyásolják a csapatvezető határozottságát a vízhólyagjai.)

A verseny kétségkívül leglátványosabb vidékén, a Sárospatak fölötti Megyer-hegyen található Tengerszemnél rendezték be az utolsó állomást. Itt Dominak a menlevelet kellett átfuvaroznia a festői bányató túlpartjára, illetve Ildit egy szakadékba eresztette le Karel, a keménykezű pontőr – ezúttal a múltkorinál választékosabb társalgási modorban. A pontról leérve szusszantunk egyet, majd néhány dombháton átmászva bevánszorogtunk a célba, Makkoshotykára. A versenyt szokás szerint Komjáthy Andrásék nyerték meg, mi pedig a 14. helyet csíptük el. S bár a jutalompólón egy tagbaszakadt Rambo látható, amint azt mondja egy megszeppent napközisnek: "A Túlélő nem napközistábor!" – mi mégsem éltük meg olyan tragikusan ezt a kétségkívül igen kemény túrát, hogy a következőre is tisztességgel ki ne álljunk.