3. nap

[530] Pengő-kő – (K) Nagy-Péter-mennykő – István-kút – Mlaka-rét – Sólyom-kő – Ördög-völgy – Rostalló – Pálháza – Mikóháza – Széphalom – Sátoraljaújhely – (K+, Z háromszög, Z) Magyar Kálvária – Sárospatak – Nagy-Bot-kő – Tengerszem [2200]

Hamar elhagytam a szigorúan védett területen fekvő táborhelyemet, és körbefényképeztem a Pengő-kőt. Ama régi túlélőn itt kezdett hajnalodni, de nem volt alkalmunk alaposabban körülnézni, csak tobozokkal hajigálhattunk célba. A fagytól hasadozó andezitszikla tornya valósággal hátrál a szakadéktól, mikor történelmen túli távlatban egyre újabb tömbök válnak le róla, és görögnek szerteszét a lábánál. A tornyon egy kis nyírfa kapaszkodik, a hajdani déli-keleti kilátást benőtték a lombok.

A Pengő-kő

Kilátás a Nagy-Péter-mennykőről

Szőke rét a "mennykő" alatt

A kék jelzés fenyvesben, darabos kövesúton keletnek vezetett, a Nagy-Péter-mennykő alá. Egy kilométeres kiágazáson lehetett eljutni oda, mérsékelt emelkedőn, s immár észak felé tárulkozott nagyszerű panoráma. Zavaros ködlepel borította jobb kéz felől a Vajda-völgyet, de lassan felszállt, és egyre messzebbre lehetett látni, egészen a Nagy-Milic vonulatáig. Megreggeliztem, nyújtózkodtam.

A csúcson egy fél palack ásványvizet tartalékoltak az arra járók, de nincs messze a legközelebbi forrás, és annak vize legalább olyan finom. István-kútnak hívják, és két erdei ház is áll mellette; egyiknél hátizsákosok állomásoztak éppen. Valószínűleg ők hagyhatták el azt a narancsos óriásmüzli-szeletet, amelyet megtalálása után azonnal fel is faltam a forráshoz menet. A szépen kiépített kút vize egy tavacskát táplál, igazi pihenőhely azoknak, akik nem kocsival jönnek.

Egy közeli, harmincévesnek látszó tábla ezt kiáltja: "Zempléni Tájvédelmi Körzet. Sátorozni és szemetelni tilos!" Bizony, ha nem tiltaná a törvény mindenütt az erdőben való sátorozást, akkor én sem szegném meg. Általában kerülöm a szigorúan védett területen való táborozást, és ott nem térek le a jelzésről sem. A szabályozást azonban ilyen formában semmiképp nem lehet érvényesíteni, mert a rendes turistákat ugyanúgy sújtja. Mi tudjuk, hogy nem miattunk hozták ezt az általános tilalmat, hanem azok ellen, akik felpöfögnek ide a dízelbatárjukkal, magnót bőgetnek, kiteszik a grillezőt, falnak és vedelnek, a maradékot zsákba rakva egy fa tövébe vetik – és mindezt az autós turizmus körébe sorolják. Vagy felberregnek a mocijukkal a hegytetőre, és a szőke réteken keresztül-kasul "terepeznek," mintha a faluszéli kőfejtőben nem tehetnék ugyanezt. A kerékpáros-társadalom szégyenfoltjairól, a Budai-hegység lejtőit koptató, hamisan úgynevezett downhilles csávókról nem is beszélek, az ő földrajztudásuk szerencsére idáig nem terjed. Annál jobban szaporodnak (és immár nem csak a Börzsönyben, hanem távolabb is) a négykerekű zsebtraktorral vitézkedő vagy a motoros szánon száguldozó eszementek, akiknek – hallomásból tudom – az erdészek már néhol utánalőnek a sóspuskával. A hagyományos védekezési módszerek (festéksáv az utakra, s a csomópontoknál ezzel való bizonyítás) még túl fejletlenek ahhoz, hogy el is riasszák ezeket a dúvadakat a védendő területektől.

Kisebb lejtők után megérkeztem a tágas, sásos-nyírfás Mlaka-rétre, melyen nyáron is megmaradnak a tocsogók. Turistaút vezet fel a közeli Sólyom-bércre, ahonnan szép a kilátás nyugat felé, és a sziklaoszlopok is nagyszerűek. Aki erre jár, ne hagyja ki semmiképpen! A kerékpárt félig vonszoltam csak fel, és a közös túrán egészen lenn fogom hagyni (ha elhozom). A hegytető napsütötte szikláin állítólag viperák szoktak sütkérezni, nem árt vigyázni velük. (A sátoraljaújhelyi biosztanár azt mondta, ő még egyet se látott a hegyek közt.)

Innen a sárga jelzésen, illetve az általa rövidített földúton zötyögtem le Rostallóra. Az utat az alsó részeken úgy próbálják védeni, hogy a vízmosást kimélyítik és elgátalják tőle. Két helyen azonban keresztülfolyik rajta egy vízér, negyvencentis árkot húzva a négykerekű-forgalom elé. Rostallón több kőből-fából való kulcsosház is áll, és itt van a kisvasút fölső végállomása. A tervek szerint a mostani iránnyal ellentétesen fogjuk megtenni a túrát, azaz itt szállunk le. Nekem mostanra koptak el a fékjeim, ezért beiktattam egy órányi szerelési pihenőt, míg a cipőm is száradt valamit.

Faházban lakó forrás

Gyorsító és szemétszűrő zsilip

Itt ismét hosszú aszfaltos szakasz várt rám egészen a városokig. Kénytelen voltam másnap reggel hazaindulni, ezért méltatlanul kevés időm maradt a további látnivalókra. Lefényképeztem a kőkapui szállodát a vezérekkel és királyokkal, a pálházai kisvasúti végállomás menetrendjét és árait, egy közeli öntöttkő-keresztet (korpusz helyett egy idézettel Jézustól: "Én vagyok az út, az igazság és az élet"), tövében egy ezüstös motorbicikli-alkatrésszel, melyen egyszerű szavakkal, verses formában vallott valaki arról, hogy a tiszta szívűek, akik az Istent meglátják, nem mindig szerencsések az életben. Érzésem szerint ez afféle fogadalmi felirat lehetett, amilyet másutt márványtáblára vésnek.

Szarvasos kút Pálházán vagy Mikóházán

Pálházán véget ér az erdei vasút, de 1980-ig volt folytatása: a Hegyközi Kisvasút. Hogy ezt milyen fondorlattal számolták fel a közúti szállítást felkaroló központi akarat fogaskerekeiként szolgáló hatóságok, arról az atlasz szerzői bőven és megrázóan írnak dr. Lenár György nyomán, akinek nagy szerepe volt a legalább föl nem szedett erdei vasút 1989-es újraindításában. A hegyközi vasútnak viszont már csak a töltése van meg, és néhány régi, erős építésű hídja áll még.

A Sátoraljaújhelyhez tartozó Széphalmon áll Kazinczy Ferenc mauzóleuma: timpanonos emléképület kiállítással, tárlatvezetéssel, körülötte díszpark, mellette vendéglő, büfé. Innentől már rendszeresek a buszjáratok akár Sárospatakig, tehát ha ide eljutunk Göncről a menetrend szerinti busszal, akkor a többi program megszervezése nem jelenthet gondot. Ha lesz rá pénzünk, felülhetünk a magas-hegyi libegőre (diákjegy: 300–600 Ft attól függően, mennyit akarunk vele libegni.)

A felső állomásról akár jelzett turistaúton is átmehet a gyalogos a szár-hegyi Magyar Kálváriára, igaz, az ilyesmit alulról szokták bejárni. Én a város felől közelítettem, de jócskán eltévedtem, és a Május-kút-völgyön át kerültem a hegy mögé. Óriási vargabetűvel, s végül a gyalog is nehéz kapaszkodót rettenetes szenvedéssel lebírva érkeztem meg a K+, Z háromszög, Z jelzéseken a hegytetőre. Ezen 1936-ban alakítottak ki az elcsatolt városokra emlékező bástyaszerű oszlopokat. Egyiken-másikon frappáns, rövid versrészletek, jelmondatok, másokon viszonylag költőietlen, bár odaillő szövegek olvashatók. Két férfi éppen velem együtt érkezett meg a rendes feljáraton, és sok érdekességet elárultak a környék csehszlovák megszállásáról.

Itt ugyanis nem voltak harcok, a határvonal a tárgyalóasztalnál alakult ki. A vasút volt a fő szempont, mégpedig jellemző módon a kisantant javára. Azért kellett nekikadni a Tótújhely nevű városrészt a rendeletileg "hajózható határfolyónak" minősített Ronyva túlpartján, hogy tót területen kanyarodhasson tovább keletnek a vonat. Sok felrónivalónk van északi szomszédunknak, és ezen, úgy látszik, az EU-csatlakozás sem segít. A Magyar Kálvária stációi közül Losonc bástyáját már megrongálták, s bizonyára nem az odavaló magyarok. Hogy még mit vesztettünk 1920-ban, arról hadd beszéljenek a városcímerek alatti feliratok, hiszen sokáig nem beszélhettek: 1945 után szétverték az egészet. No hiszen, sokat lehetne még mesélni erről a sötét korszakról, amely megpróbálta elhitetni velünk, hogy akik elrabolták országunk kétharmadát, azok a mi testvéreink.

Leereszkedtem hát a kálvária szerpentinjén, amelynek aljáról a legjobb a kilátás (föntről csak a Bodrog által elöntött rétek és tározók látszanak). Kerékpárúton jutottam át Sárospatakra, a vasúti sínek mellett. A közeli szeméttelepekről szétfútt műanyagzacskók foszlányai ocsmány moszatként csüngtek a parti nyárfák ágain, a tározók partján flakonok rángatóztak. Az idő későre járt, minden intézmény bezárt, ezért egy tűrhető helyen megvacsoráztam.

A végardói termálfürdőnél nem voltak kitéve árak, csak ennyi: "Kutyával őrzött terület." A kapu tárva-nyitva, életnek semmi jele. A református kollégiumnál nem volt látható semmiféle tájékoztatás, még nyitvatartás sem, ezért ide még telefonálnunk kell. A Rákóczi-várnál azonban egy merőben közönséges nyitvatartási rend fogadott, rácáfolva arra az információra, hogy ide előre be kell jelentkezni. Erről szintén elég lesz akkor írni, ha osztályostul leszünk itt.

Már csak a vonatjegyet kellett megvennem (másnap háromnegyed hatra), majd elmentem aludni. E célra a megyer-hegyi Tengerszemet néztem ki jó előre, hátha holdfényben sikerül majd elkészítenem azokat a képeket, amelyek öt éve az alkonyati szembefény miatt fátyolosak és színszegények lettek. Cuppogva tolom vala a gépet a szőlők mellett a sárban, és egyszerre autólámpák fogtak fénykévéjükbe hátulról. No még mit nem: ha ezek is oda igyekeznek, akkor inkább a Nagy-Bot-kőn alszom a gejzírkúp mellett. Ahogy szoktam, megtévesztésül szembefordultam vele, és felkapcsoltam a villogót. A Volga elhaladt, valószínűleg egy helyi tanya felé. Engem pedig a holdas fényképek nagyon csábítottak, ezért visszafordultam, és este tízre fenn is voltam a bányakráter peremén. Éjjel kiugrottam az ágyból, de sajnos felhős volt az ég. Sebaj, majd az erdei iskolában lesz miért eljönnünk ide.

Bányászlakás a Tengerszem fölött

Pirkadat előtt sátrat bontottam és visszatekertem a városba. Átöltözés után bágyadtan felkapaszkodtam a vonatra (a lakat teljesítette utolsó küldetését), majd meghallgattam a budapesti meccsre utazó vidéki fradista horda üvöltözését és Dózsa-gyalázó mocskos "énekeit." Az érintett vagonrészből minden épelméjű ember átjött hozzám, egészen jó lett a hangulat. Újpesti lakosként okkal remélem, a szóban (és vérben) forgó zöld főemlősöknek is jólesett végignézni, amint délben csapatuk a hosszabbításban két gólt is beszedett a lecsepült ősellenségtől, ezzel hazai pályán kikapott. Mi pedig készülünk nagy lendülettel az erdei iskolára.