Cserhát-Bükk, 2000. április

(1) Őrbottyán érintésével egy derűs kedd délután nekiindultam a kis falvakban és történeti emlékekben bővelkedő Cserhátnak. Az Acsa melletti hegyhát leküzdése után a Galga völgyében eltekertem Bercelig, ahol kerestem magamnak egy erdővel védett vízmosást, s itt éjszakáztam. (2) Másnap reggel, miután a szandai vár felé vezető legrövidebb utat elállta az "Ernő-birtok" (kutyával és fegyverrel őrzött terület) - igyekeztem az országos kéket követni a várromig. Útba ejtettem a működő kőbányát (magától persze nem esett útba), de ezután már jobban tájékozódtam, és máris a Szanda-várhegy alatt találtam magam, amelyet tartalmas geológiai tanösvény és panorámaút fut körbe. Kőfejtők, ferde állású andezitoszlopok és kőtengerek között kanyarog, sokféle vulkáni kőzet bukkan felszínre mellette. Rá lehet látni innen a szemközti berceli-hegyi bánya festői meddőhányójára is. Megterhelt kerékpárral viszont az ösvény lépcsős részei elég nehezen járhatók.

Szanda vára (529 m) eléggé lepusztult képet mutat: több kézen is átment, majd felváltva hanyagolta el magyar és török, majd az osztrákok jó szokásuk szerint a levegőbe röpítették. A képen látható egyetlen álló torony is valószínűleg utólag lett felhúzva, hogy egyáltalán legyen valami a csúcson. [Ez természetesen nem igaz.] A kilátás azonban fenséges, megéri a kapaszkodást.

Templom a dombon

Az időtakarékosság okából úgy döntöttem, hogy nem mászom fel több hegyre, hanem országúton jutok el Hollókőig. A Cserhátsurányt, Herencsényt és más kedves falucskákat körülölelő, szemgyönyörködtetően dimbes-dombos tájon áthaladva még nem szégyelltem emberek elé kerülni: elbeszélgettem egy idős helybélivel, aki még a jellegzetes palóc tájszólást használta. (A pincéket ezen a vidéken is "elórásztottá" a talajvíz.) Ezután felhajtottam a Dobogó-tető (518 m) alatti nyeregbe, s onnan legurulva Alsó- és Felsőtoldon át egy izomzatos emelkedő jutalmául elérkeztem a második nap fénypontjaként betervezett hollókői múzeumfaluhoz és várhoz. Az utcán társalgásba elegyedtem egy bácsival, aki többek között mesélt a szomszédja kovácsoltvas kerítéséről is. Ezen kottafejek kíséretében a "Glória szálljon a mennybe fel" kezdetű ének volt olvasható, kétoldalt pedig Szent Márton és X. Pius pápa képe díszítette a kerítést, amely régebben a fekete fatemplom belsejét ékesíti vala - de ahogy Hollókő idegenforgalmi látványosság lett, irgalmatlanul kiakolbólították onnan. A vár meglepően jó állapotban van; hasonló helyreállítás sok más magyarországi romra ráférne.

Hollókői mintautca

Kovácsoltvas kerítés X. Piusz pápával

Hollókőről a legrövidebb úton, a Zsunyi-patak völgyén át közelítettem meg a 21-es országutat, amely után már a Mátra emelkedik. Először egy serényen üzemelő kőbányán keresztül, majd a patakmederben haladt a szekérút, végül elveszett egy hatalmas kidőlt fa mögött. A táj nyugalmas és szép, egy teremtett lélekkel sem találkoztam. További tervem az volt, hogy a Mátrát északról kerülöm meg, először tehát Salgótarján felé vettem az irányt. Kisterenye előtt láttam egy bányászemlékművet (láthatólag valami szovjet hősi emlékmű talapzatán): tankhoz hasonlított, csak lövegtorony helyett valami forgó-kaparó alkalmatosság volt az elején. Mivel lassan beesteledett, valamivel Pétervására előtt kerestem egy hálóhelyet a hegyoldalban. Sajnos néhány csigát elütöttem a sötétben - de csak reggel tudtam meg, mi okozta az éktelen ropogást. Százszámra korzóztak a földúton, mintha valami teherautóról borították volna ki őket.

A Zsunyi-patak völgye

Kőbánya a völgyben

Bányagép Salgótarján előtt

A Tepke-vonulat (ragasztott kép)

(3) Hajnalban elhaladtam Ivád mellett, amely (az RTL Klub tudósítása óta) arról nevezetes, hogy minden második lakóját Ivádinak hívják. A városból - bevásárlás után - rögtön útnak eredtem Váraszó felé, amely az Ózd-Pétervásárai-dombság (más néven "Kis-Bükk") egyik kapuja. A Dávid-tanya érintésével eltekertem egy Vaskapu nevű szurdokig, s onnan felkapaszkodtam vagy négyszáz méter magasra. A helyenként sáros, másutt pedig fűvel benőtt erdőgazdasági út a dombság legmagasabb pontja, az 541 méteres Ökör-hegy alá vezetett. Az egyik helyen az irdatlan mennyiségű esőtől megcsúszott a hegyoldal, és kb. száz köbméter föld zúdult le az alattam húzódó völgybe. Ez már vagy két hete eshetett meg, mert az agyagos áradat már teljesen kiszáradt.

Gyűrt kőzetek

Agyagfal Pétervására határában

A közeli Remete-völgy hűvös meredélyén leereszkedtem egy turistaházig, ahol bővizű források várják az arra tévedő turistát. Láttam még egy földcsuszamlást - ezt azóta karókkal és rőzsefonattal igyekeztek megtámogatni. A lejtő alján jól kiépített műútra térve sorompóba botlottam: felírták a nevemet, mert alig hitték, hogy a hegyek túloldaláról jövök. Innen már gyorsan kiértem Járdánházára. Ezen a vidéken, még Ózd előtt a közelmúltban buddhista sztupát emeltek - sajnos nem fényképeztem le, mert túl kicsinek látszott. A városban vettem egy újságot: az időjárásra voltam kíváncsi, de kitalálhattam volna, hogy a szélcsendes, dögmeleg idő tartósnak ígérkezik.

Völgy az Ózd-Pétervásárai-dombságban

Ózdról nagynehezen kikeveredve kelet felé hajszoltam paripámat, fel a hegyre Sáta irányába. A gerincen összefutottam a város északi iparnegyedéből induló kisforgalmú vonat pályájával, amely valahol egy szép alagúton halad át. Sajnos erre nem láttam rá, s az állomás is romokban hevert. Ezután dimbes-dombos táj következett, erős lejtőkkel. Borsodbóta előtt az egyik lejtős kanyarban ki van írva a szalagkorlátra, hogy "FÉKEZZ!" - bizonyára volt, aki nem fékezett, és póruljárt.

Tufabarlangok Borsodbótán (?)

Uppony, háttérben a szurdok

Délután négyre megérkeztem Upponyba, a róla elnevezett szurdokvölgy felső végéhez. A turistakalauz szerint "a völgy egyes részei a Tordai-hasadékot idézik" - no majd ha eljutok oda, ellenőrzöm, igaz-e. Ezt a völgyet, amelynek patakját alul felduzzasztották, erősen védik: gépkocsival nem is szabad behajtani. Tilos továbbá (a kifüggesztett szabályzat értelmében) "a vízben bármilyen céllal való tartózkodás." Kárpótlásul a Láz-bérci-víztároló egész környékén szabad horgászni és fényképezni - viszont sajnos a fáktól nem látni a tavat. Ennélfogva kénytelen voltam "horgásztávlatból" megörökíteni a csillogó víztükröt, amelyet dél felől daliás bérc szel ketté.

Az Upponyi-szurdok

A Láz-bérci-víztároló

Dédestapolcsányt és Mályinkát elhagyva megkezdtem a Bükk ostromát. Rövid, de heves zápor kísért, amíg a Kapu-bérc felé igyekeztem. A délután már elég koros volt, így az innen nyíló szép panoráma nem került rá a fényképre. Többször is találkoztam egy autóversenyzővel, aki bizonyára valami hegyi terepre gyakorolt itt. A kilátóbércnél kiesett a csomagból a térkép, sok időt vesztettem a visszafordulással, ráadásul ötszáz métert kétszer tettem meg. Sötét volt már, mire a Kis-fennsíkról átkapaszkodtam a Nagyra. A sífelvonó vidéke most is ugyanolyan komornak látszott, mint egy éve amaz emlékezetes éjszakán. A múltkori járhatatlan erdészeti út viszont kitűnő kőzúzalékos burkolattal dicsekedett - igaz, ez akkor édeskeveset számított a hóbuckák miatt. Most volt elég időm, hogy a Lillafüred felé vezető műútra legurulva keressek egy rejtett hálóhelyet a fenyvesben. Éjszaka még arra járt egy autó, valami nagyot puffanva kiesett belőle - majd motorbőgés és csend. (4) Reggel kerestem, mit dobott ki - de sem szemeteszsákot, sem hullát nem találtam.

A Nagy-mezőn reggeliztem (két duplát, hármat pedig előre megkentem és a puttonyba dugtam). Jávorkúton vizet vételeztem (úgy tudtam, hogy e helyen és Csipkéskúton kívül egy csepp víz nincs az egész fennsíkon, és ez a nyugati részre többé-kevésbé igaz is), majd útnak eredtem délkelet felé. A Kühne Andorról elnevezett piros úton igyekeztem minél több barlangot útba ejteni. Sajnos ezek most úgy elbújtak, hogy egyet sem találtam meg - de lehetséges, hogy az avatatlanoktól akarják óvni őket azzal, hogy máshová jelölik őket a térképen.

Fenyves-töbrös vidék a Kühne Andor út mentén

A jelzés a fakivágások miatt csakhamar követhetetlenné vált, de amúgy is letértem volna róla. A Nagy-Hársra felkúszó jelzetlen murvautat követve gyarapítottam a tengerszint feletti métereimet, hol gyalog, hol nyeregben. Perzselően tűzött a Nap, már itt vörösre égtem (áprilisban). A csúcson szép kilátást reméltem, ehelyett katonai támaszpont fogadott - és a kutya. Sietve eloldalogtam.

A hegyoldalban kb. 600 méter magasságban egyensúlyozó szekérút valamivel a Borókás-tebernek nevezett völgy felett haladt el, így nem volt nehéz a járgányt leparkoltatva meglátogatni a névadó töbrök egyikét. Hangyalesőtölcsérhez hasonló, kb, húsz méter mély horpadás fenekén betonból készült kútgyűrű jelentette a barlangot - és persze lelakatolt rács védte. Visszamásztam hát a bringához, és szintben továbbgurultam a Nagy-fennsík délkeleti részén magasodó Kis-Kőris oldalában. Pár kilométer után észrevettem egy szép barlangszájat a hegyoldalban, de folytatása nem volt.

Hasadékbarlang a Nagy-fennsík keleti peremén

Az ide-oda tekergő út egyszer csak 180 fokot fordult, lejtése megszűnt - és máris a Lillafüredre tekintő Lusta-völgy fölött találtam magam. Az utolsó korty vizem is elfogyott. Az emelkedőt a rázós terep elég nehézzé tette - ezt leküzdve kijutottam a fennsíkra vezető másik műútra, ahol még keményebb kapaszkodó várt. Ennek végeztével találtam némi havat egy fenyves védte katlanban, az erdei munkások emlékműve alatt. Találkoztam továbbá két biciklistával - valószínűleg anya és fia volt, de olyan lassan haladtak, hogy csak köszöntem, s lódultam is tovább.

Havas katlan a lusta-völgyi munkás-emlékműnél

Nagy töbör az emlékmű után

Újabb jávorkúti vízvétel után immár nyugatnak fordultam a piros jelzésen a méltóságteljes öregbükkösben. Egy kilométer tolás után a csipkéskúti lónevelő telepben ismertem rá arra a zsákutcára, amelyből egy éve csak északkelet felé, a Vadász-völgy dagonyáján keresztül tudtam kiszabadulni. Azon a sötét éjjelen "Csipetke-turistaháznak" olvastam a rozsdásodó táblát, amelyre az is rá van írva, hogy ki mindenkinek tilos a bemenet. Lovakat nem láttam, és ember sem volt a környéken. A következő állomás a Nagy-mező volt: itt láttam néhány kölyköt, amint a kevés "hagyásfa" egyikén hancúroztak. Legközelebb felülről is meg lehetne nézni ezt a nagyszerű tisztást, de a mostani túra egyik pontjáról sem nyílt rá értékelhető kilátás.

Hamarosan már az Egerbe vezető műúton gurultam néhány hosszút, majd a Hereg-rét után, a Kis-Som-kútnál letértem róla a túra igazi célpontja, az Imó-forrás felé. A Fekete-len oldalából időszakosan felbuzgó forrás a Déli-Bükk egyik nevezetessége: a Bükk-fennsík hótakarójának olvadékvize tavasszal valóságos áradat formájában bukik felszínre rajta. Az Imó most is messziről jelezte, hogy működik: a Lök-völgyben harsogva tört előre a belőle táplálkozó patak. Rövid tolás után meg is láttam, honnan ered: festői, meredek sziklafal tövében egy kutyaól nagyságú sötét lyuk, ahonnan derékvastagságban zubog kifelé a tajtékos, de kristálytiszta víz. Azok kedvéért, akik nem olvasnak turistakalauzt, a falnak támasztva szomorkodott egy deszkára festett ismertető tábla, valószínűleg még a régi világból.

Ferdén álló kőzettömeg a Vörös-kő-völgyben

Az Imó-forrás

Itt még morfondíroztam, hogy visszamásszak-e a Pes-kő-barlanghoz vagy a barlangszálláshoz (mint kiderült, ez a Cserepes-kőnél van), s onnan a Zsidó-réten átszambázva másnap leguruljak Miskolcra - de szerencsére megjött a jobbik eszem, és félrelöktem ezt az ötletet mint komolytalant (akinek kilométerhiánya van, menjen versenyre), helyette inkább a Felsőtárkány-Eger útvonalat választottam. Jutalmul kaptam egy jelzetlen, majd zöldeskék utat a Vörös-kő-völgybe, amely mentén csodaszép geológiai képződmények kínálták magukat. A Nap éppen eltűnt a szemközti hegyorom mögött, amikor ismét lejtőre váltottam, és leereszkedtem ebbe a völgybe, ahol két olyan forrás is üzemelt, mint az Imó.

A felső tkp. egy smaragdzöld vizű mesterséges tavacska volt, csendesen szivárgó víz táplálta. Innen a patak miatt csak a meredek hegyoldalban lehetett lefelé haladni. Kifordult bokám miatt ez veszélyes és fárasztó vállalkozás volt, amelyért azonban bőségesen kárpótolt a vörös-kői alsó időszakos forrás. Ebből ugyanis akkora nyomással tört fel a víz, hogy a (száraz időszakban odahelyezett) gyűrűn át másfél méter magasra szökött. Sajnos itt már olyan sötét volt, hogy az e célra tartogatott utolsó fénykép nem sikerült - de legalább lesz miért visszamenni. A völgy másik ágán felgyalogoltam a vadetetőig, amelyet valami régi Bükk-kalauz "szükségszállásnak" nevez. Éjjel meghallgattam a muflonok (vagy micsodák) bégetését - valószínűleg nem mertek lejönni hozzám a völgybe, és emiatt méltatlankodtak.

(5) Hajnalban megmosakodtam a "szökőkút" jéghideg vizében (szappan nélkül, ahogy illik), s legurultam a Stimecz-házig. Itt leültem egy padra, megreggeliztem - és a csöndes magányban egyszercsak meghallottam az erdő üzenetét. Fatáblára volt felírva, szocialista stílusú írott betűkkel.

Az erdő fohásza

Vándor, ki elhaladsz mellettem, ne emelj rám kezet!
Én vagyok tűzhelyed melege hideg téli éjszakákon.
Én vagyok tornácod barátságos fedele, melynek árnyékába menekülsz a tűző nap elől, és gyümölcsöm oltja szomjadat.
Én vagyok a gerenda, mely házadat tartja,
Én vagyok asztalod lapja,
Én vagyok az ágy, amelyben fekszel, a deszka, amelyből csónakod építed.
Én vagyok házad ajtaja, bölcsőd fája, koporsód fedele.
Vándor, ki elmégy mellettem, hallgasd a kérésem:
Ne bánts!

Nos, a magam részéről "óvtam és védtem," s remélem, mások sem fogják bántani, hogy ha alkalom adódik, újra eljöhessek.