Mátra-Bükk, 1999. március 30 - április 1.

A bajok ott kezdődtek, hogy elfelejtettem jelentkezni a bükki tájfutótáborba, Antal Istvánék pedig elfelejtettek szólni, hogy a Bakonyban lesz. Sebaj, azért meglátogatom őket, gondoltam, és hálózsákkal, ruhákkal meg fél kiló bundáskenyérrel felmálházva nekivágtam a Mátrának. Azért annak, mert nem akartam három napon át rajtuk élősködni, holott nem fizettem be az árát – és csak ez a három napom volt, mert csütörtök reggel 10-re magántanítványom volt betervezve. Elgondolásom szerint a Mátrabérc-túra teljesítése után átvágtam volna a Bükkbe, hogy ott megkeressem a társaságot, eltöltsek velük egy kellemes délutánt, majd hazavonatozzam.

A borospince felirata: "Isten hozott – de ki visz haza?"

Nos, a Mátrabérc-túra valószínűleg végigrohanható egy nap alatt, de nem egy agyonpakolt, huszonöt kilós biciklit tolva. Szurdokpüspökiben (ahol hangulatos pincesor van) leszálltam a nyeregből, majd lógó nyelvvel fölküzdöttem magam a Nagy-Koncsúrra (640 m). A szép kilátás élvezetét megzavarta a hirtelen leszállt este. Polinomot a légellenállás csökkentése érdekében nem hoztam, így a hálózsák alá két égszínkék szemetesnejlon került. A délkeleti szél súlyos fellegeket hömpölygetett a hegység fölé, de reméltem, hogy ebben az évszakban még nincsenek éjszakai záporok. Az enyhébb szemergéstől bizonyára megóvott volna az említett két zsák (más felállásban), de ahhoz az egyiken vágnom kellett volna egy emberfej méretű nyílást.

Az erdő vénei

Egy halott óriás

Idővel a felhők engedelmesen odébbkotródtak, feljött a Hold. Időérzékem teljesen cserbenhagyott, talán mert nagyon fáztam. Az oldaltfekvés kellemetlenül feszítette a derekamat, hanyatt fekve pedig kilógott a fejem a hálózsákból. Amíg ezt a két helyzetet váltogattam, fölkelt a Nap, és vérszegényen lehelgetni kezdte az éjszaka folyamán kihűlt földfelszínt. Torna és reggeli után előszedtem a görög Újszövetséget, és – egy szómagyarázatot kéznél tartva – silabizálni kezdtem a János evangéliumának 6. részét. (Gyorsan hozzáteszem, hogy Kiss Sándor kocsi ref. lelkipásztor és theol. magántanár segítségét csak ellenőrzésül vettem igénybe, illetve akkor, amikor már sehogy sem tudtam kitalálni, hogy a "diakoszión"-t eszik-e vagy isszák.)

A Muzsla felé

Sziklás letörés

Testben és lélekben megerősödve feltoltam gépemet a Muzsla nevű hegyre (805 m), ahonnan az út már lefelé vezetett. Láttam néhány hófoltot is – ekkor még olyan hangulatos dísznek tekintettem őket, mint a közvetlen közelükben nyíló hóvirágokat. A Nyikom-nyereg után méltóságos zúgású fenyvesben leereszkedtem Mátrakeresztesre, ahol fel szándékoztam tölteni kimerülőfélben lévő készleteimet. Sajnos a közértben már nem volt kenyér, ezért a gyalogos gerinctúrát nem folytathattam Ágasvár felé. Ehelyett elpedáloztam a következő faluba (M.szt.imre), ahol már nem is akaródzott annyira gyalogolni. Felmértem ugyanis, hogy ilyen tempóban még két keréken is nehéz egy nap alatt átszelni a hegységet. Nos, leküzdhető emelkedők után már fenn is voltam Galyatetőn (964 m). Az egész hegységben először itt találkoztam sok kirándulóval; vagy a többi hely nem olyan felkapott, vagy az igazi természetjárókra nem jött még rá a mehetnék.

A csúcsról vadító lejtők kísértek tovább Mátraháza felé – itt állítottam fel a 62 km/órás sebességrekordot is. A faluban nagy szomorúságomra nyomát sem láttam gyermekkorom nagy élményt adó szállójának, a Hotel Toprongynak, (Megj: persze, mert nem a parkoló mellett van) így rövid fohászkodás után nekieredtem a Kékestetőre kanyargó útnak. A tábla szerint helyenként 10%-os emelkedők is vannak – Dr. Nagy Sándor Bicajoskönyve szerint akadnak itt 15%-osak is. Számításaim szerint az átlagos emelkedés 10% (314 méter kb. 3 km-en) – ez 7 km/h ≈ 2 m/s sebességet és 120 kg összterhet számításba véve P = Fv = mgsinα·v = 120·10·0,1·2 = 240 watt – hosszú távon nem is olyan rossz. (A sinα ≈ tgα közelítést alkalmaztam, ott a nyeregben hajladozva.) A sebességadatot persze a legnagyobb bizalmatlansággal kell kezelni, mert a digitális mérő időnként kihunyt menet közben is. Emellett az a bosszúság is ért, hogy a kilométerszámláló időnként visszafelé működött. Viszont egy edzett (és terheletlen) versenyzőforma legény biztatóan hop-hoppot kiáltott, ahogy elsuhant mellettem.

A Kékes-tető

A hegytetőről gyalog evickéltem tovább a K jelzésen. Ebben az erdőben akadt dolgom az első terjedelmesebb hómezőkkel (a sípályán tekintélyes mennyiségű jég és latyak maradt), de még itt sem gondoltam, hogy meggyűlik velük a bajom. A csodaszép gerincen (talán a táborozást, szemetelést és legeltetést tiltó tábla miatt maradt meg érintetlenül) ereszkedtem egyre lejjebb, míg egy akaratlan rövidítés után kerítésbe nem botlottam. Hirtelen leszállt az este. Úttalan, robajos lejtőn sodródtam le a murvaúthoz, ahol rögtön a kerítéshez tartozó kapu és létra fogadott. Amaz emlékezetes börzsönyi körtúra óta ösztönösen kerülöm az ilyen létrákat, így megpróbáltam kinyitni a kaput. És nagy meglepetésemre sikerült is, mert csak kampós lánccal volt kikötve. Volt még három ugyanilyen kapu, de egyik sem volt bezárva.

A Markazi-kapu nevű helyen még tudtam, hogy merre járok, de a tarjánkai th-nál már meg kellett kérdeznem a bográcsban valami finomat főző társaságtól. Az udvarias kínálást kénytelen voltam elhárítani, mert az útiterv úgy szólt, hogy a Domoszlói-kapunál éjszakázom. Nem rajtam múlt, hogy jóval előtte álltam meg – mint ahogy az sem, hogy a borzalmasan rázós úton elhagytam mind a két pótgumimat. Elalváskor pedig mintha csendes sziszegést hallottam volna az első kerék egy pontjánál...

Másnap korán keltem, és a hátrányt ledolgozva máris nekieredtem a K+ jelzésnek, amely a recski haláltábor helyén létesített emlékparkhoz vezetett. Jelzetlen útra térve csakhamar egy végtelen kőrengeteg közepén találtam magamat. Nem fért a fejembe, kik, hogyan és miért hordták oda azokat a marsbéli vörös köveket. A kőmezőn átvergődve eső árkolta puha földön és gyökerestül kifordított fák között kellett átügyetlenkednem magamat és gépemet. Végül mégis elértem a tábor helyét, ahol az épületek többségének csak az alaprajzát mutatják összebetonozott kövek. Egyetlen barakk áll, meg persze a gépfegyveres őr tornya, messziről ijesztve a látogatót. Pótreggeli és újabb evangéliumi olvasmány után Recsken jól bevásároltam, hogy a Bükkig kitartson.

Kőmező

A recski haláltábor

A siroki vár

A siroki várba felkaptatva (szabványos vársors: Csák Máté, perlekedő urak, ostrom nélkül a töröké, majd a visszavétel és a Rákóczi-szabadságharc után felrobbantották) elgyönyörködtem a kilátásban és a vár nagyszerűségében. És indultam is tovább Egernek, ellenszenves emelkedőket leküzdve. Innen azonnal északnak vettem az irányt, és másfél óra múlva Szilvásváradon voltam. Titokban azt reméltem, hogy a tájfutók itt táboroznak – de senkit nem láttam, mert valójában kétszáz kilométerrel odébb lihegtek a délutáni edzésen, és az ebéd lötyögött a hasukban.

Szarvaskő: vulkáni szikla (diabáz) a Bükkben

A Bél-kő

A másik tippem Bánkút volt, így a Tótfalu-völgyben indázó betonúton másztam egyre magasabbra, a Gerenna-várig. Ha megnézem a 757 méteres hegy tetején álló romot, talán jobban járok – de engem az a kényszer hajtott, hogy a Bükk legmagasabb hegyét mindenképpen le kell küzdenem – és egy romot már egyébként is láttam. Nos, az Istállós-kőre vezető jelzett utat hamar elvesztettem (hűvös záporban, kövek és hófoltok közt botladozva); az emberes emelkedő végén kis emlékjel várt. Már kerestem is a szép hátteret a biciklim mögé, amikor szemem az oszlopon lévő táblára tévedt: Vörössár-hegy, 951 méter. Ha ekkor megjön az eszem, és nem bódít el úgy a hiányzó nyolc méteres magasság, akkor kevesebb szenvedéssel megúsztam volna. De megtévesztett a térkép nagy méretaránya és kellemesen ódon színezése, amelyen a csúcs zölden hívogatott, hódítsam meg. Én pedig mentem, mint az ökör a vágóhídra, egyre nagyobb sárban és egyre hosszabb havas szakaszokon cipelve járgányomat.

Kilátás a Gerenna-vártól

Fújtatva és dühöngve értem fel a csúcsra, ahol csupán egy keresztre tűzött koszorú díszelgett – hogy partizánokra emlékeztetett vagy cserkészek állították, nem tudni. Semmi egyéb nem volt a hegytetőn. Azonnal leereszkedtem a hegy túloldalán, mert már kezdett alkonyodni. Komor vidéken, szitáló esőben rátértem a K+ jelzésre, de ezt a sötétben többször is elvesztettem. Cipőmnek levált a talpa, így az állandósuló havas szakaszokat a bőrömön éreztem. Aztán kiértem arra a betonútra, ahonnan az időrabló kitérőt tettem, és egyre valószínűbbnek tűnt fel számomra a hajnali miskolci vonat. A Bükk-fennsík nappal, száraz időben pompás látvány és nagyszerű kirándulóhely: a mészégetők sok helyütt nagy darabon letarolták az erdőt, fenségesen hullámzó dombságot hagyva a turistáknak és a karsztjelenségek tanulmányozóinak.

Egy ilyen részen, a Nagymezőn kínálta magát álságosan egy "Bánkút" feliratú tábla, és én, mint a karikás orrú tulok, mentem, amerre mutatta. A tetthelyen először a Bálvány-tető vörös jelzőfénye, majd a csurgói vadászház reflektorai vonzottak a sötétben, de amerre mentem, lelakatolt kapu fogadott. Visszacaplattam a betonútra, de az rövid emelkedő után baljóslatú jégpályává vált, amelyre "csak erdőgazdasági engedéllyel" lehetett ráhajtani. Ekkor a közelben megpillantottam egy sípálya tetejét, és a felvonó mellett kínkeservesen le is ereszkedtem az aljára.

Ez Bánkút, nem kétséges. Ha jobb kedvem lett volna, talán nevetek 1977-es térképemen, amely egy (1) pályát jelez. A sötétség kezdett kényelmetlenné válni, és a huzamos havas kezelés nyomán az eddig még működő jobb oldali dinamóm is bemondta az unalmast. Három kézzel, a bicajt lefektetve mégis sikerült belőle annyi fényt kicsiholnom, hogy észrevegyem: a sípálya aljából induló jelzett út kivisz egy kövezett útra, az meg elvezet Ómassára. Nekem sem kellett több: leszánkáztam rajta, és [az 1977-es térképre vonatkoztatva] "teljesen helyénvaló módon" jobbra indultam el az utóbbin. Feljött a Hold, és nagyjából be is tájoltam, merre kéne mennem – a betonút azonban egyre följebb kapaszkodott, egyre mélyebb hóba temetkezett, és egyre valószínűtlenebb irányba fordult. Aztán feltűnt egy vörös fényjel az éjszakában, és rájöttem, hogy sikerült egy ingyenkört tennem Bánkút tiszteletére. És valóban, a lábam alatt imbolygó havas-jeges út ugyanaz volt, amelyre "csak az erdőgazdaság engedélyével szabad ráhajtani."

Nem akartam ezt a kört még egyszer megtenni, így visszatekertem a Nagymezőre, ahol aztán a növekvő hidegre való tekintettel megvacsoráztam. (A meleg váltásruha a hazautazásra kellett.) Egy elágazással odébb újra északnak fordultam, majd – hol sivító, hol berregő dinamóval – elérkeztem a Csipetke-turistaházhoz (nem tudom, a sötétben jól olvastam-e). Ez is zárva volt, de ami még rosszabb, elállta az utat. A mellette lévő földúton (értsd: dagonyában) igyekeztem becserkészni Ómassát. Ismét utolért a 27-es váz és a 28-as kerék párosítása ellen kimondott átok: az előrefelé egyre inkább a kerékhez simuló sárhányó alá tetemes mennyiségű sár és falevél szorult be, ezáltal a hajtás először megnehezült, majd lehetetlenné vált.

Egyre fogyó türelemmel piszkáltam kifelé a mocskot, és egyre szutykosabb lettem én magam. Növekvő dühvel gondoltam szegény Balázsra, akivel reggel 10-re egy alkalmat beszéltünk meg. (A Hold állása alapján éjfélre tippeltem, de ez azért túlzás volt.) Otthon megtudtam, hogy valami állatkertből [a veresegyházi medvemenhely arra turnézó gondnokának őrizete alól] éppen azokban a napokban szökött ki egy nőstény medve, és éhesen a Bükkben kószált. Ha találkoztunk volna, alighanem ő szaladt volna el, olyan mérges voltam. Végül kövezett útra jutottam, amelyen aztán lerázkódtam Ómassára. Itt gyorsan megmosakodtam egy kútnál, és kiszolgált járművemet is megtisztogattam úgy-ahogy, mert azon sárosan föl sem engedték volna a vonatra. A rövidnadrágot felváltotta a tiszta melegítő, a pólóra hosszú ujjú pulóver került, és jöhetett a túra legkönnyebb része: egy merő lejtő a miskolci pályaudvarig. A hajnali vonattal utaztam haza.

Hálátlan módon éppen a Bükk leglátogatottabb és sokak szerint a legszebb részén, a Garadna-völgyön rohantam át a leggyorsabban, de ha az ember egyedül járja az erdőt, értékrendje felborul, a csúcsok bűvöletében időt veszít, és a szépségekre nem marad ideje. Kell valaki, aki visszatart, amikor konok fejjel csak megyek előre az eredeti terv szerint. Másrészt az is hasznos, ha van legalább egy nap tartalékban.