12. túlélő: Budai-hg, 2000. február.
Négy 15 éves sráccal voltam. Szánkót is kellett vinni, mert sok feladat arra épült volna - ha lett volna hozzá hó. Így maradt a cipelés, mert a versenykiírást nem lehet visszacsinálni, és ugye ahol "Szabó Antal" A-t mond, ott semmiféle B-ről nem lehet szó.
Barlangtúrával kezdtünk (Mátyás-bg, a Pál-völgyivel szemközti kőfejtő mellett), ahová persze nem kellett bevinni a cuccot. Minden csapattal ment egy képzett vezető. "Avatásul" be kellett volna fészkelődni egy fal tetején lévő üregbe, és ott kézzel-lábbal tapsolni. (Olyan volt, mint egy szoba felső sarka, ahová meredek rézsű vezet.) Nekem huszadszorra sikerült, térdem lekopott, egészen kitikkadtam. Másnak még így se. Tehát teljesen rongyolt állapotban kezdtem neki már az elején.
Egy barlangászvicc (vagy inkább hangulatoldó tanmese), amit a nagy csarnokban hallottunk:
A századelőn elterjedt a hír, hogy a Mátyás-barlang az ország legveszélyesebb barlangja, ezért az akkori leghíresebb magyar barlangász elhatározta, hogy bejárja. Egyedül ment, egy szál karbidlámpával. Az egyik kanyarban a mennyezetről lehulló vízcsepp eloltotta a lángot, és ő ott maradt a sötétben. Míg gyufa után kotorászott, különös hangok ütötték meg a fülét (ezeket egy fiú és egy lány keltette, amint egy üregből párhuzamosan beszéltek kifelé): "Bermann Muki vagyok. Barlangász, add a kezed!" - A barlangász döbbenten néz körül a lámpafénynél, de sehol senki. Egy újabb kanyarban ismét elalszik a lámpája, és az egész jelenet megismétlődik. Amikor harmadszorra is kialszik a lámpája, és a hangok ismét elbődülnek, megunja a dolgot, és a sötétben elindul feléjük. Azonnal bele is esik egy szakadékba. Miközben zuhan lefelé, még hallja ugyanazt a hangot: "Ha-ha-ha! Nem megmondtam, hogy add a kezed?" - Mi ebből a tanulság? Az, hogy barlangász sehova ne menjen egyedül.
A csapat néhány tagja
Nos, szakadék nem volt, de lejtő és emelkedő több is. Sisak nélkül a fejem százszor behorpadt volna. Sok helyen kúszni-mászni kellett. Egy V alakú hasadékba ("vinkli") beleszorultam, de szaktanácsok alapján sikerült kimásznom magamtól is. Két óra elteltével kiértünk a szabadba.
Itt még sötétben folytattuk utunkat: át a hágón, a vitorlázóreptér felé. Itt esett meg a túra egyetlen balesete - énvelem. A Homok-hegytől (régi mászkálóhelyünk, ahol mély gödör van) a Kopasz-hegy felé haladva (tetején szélzsák, innen indulnak a sárkányrepülősök) akad az útba egy nagy bozót, amit jobb kikerülni, mint belemenni. Mondtam a kölköknek, hogy menjünk az úton, de ők nekivágtak. Én mindenesetre előreparádéztam az úton, hátrafelé villogtatva a lámpát. Gondoltam, követnek. Amikor éppen hátrafelé néztem, hogy ott jön-e még a csapatom, uccu, kiment alólam a bokám egy mély kerékvágásban. Lehuppantam a földre, ott nyüszítettem egy fél percig, majd rájöttem, hogy fel tudok állni, és koslattam tovább. Nos, a csapat nagyon elmaradt, ezért úgy döntöttem, hogy felmegyek a dombra, hátha onnan jobban látják a fényjeleket. Később kiderült, hogy semmit nem láttak, elveszettnek hittek engem, ezért visszamentek az előző állomásra. Az ottani pontőr persze telikürtölte a világot rémhírekkel, és mivel eközben a csapatom innen is szó nélkül odébbállt, majdnem kizártak minket a versenyből.
Így utazott a szánkó
Ezután végiggyalogoltuk a távot. Kicsit fájt a lábam, de nem rám kellett várni, hanem mindig arra, aki a szánkót cipelte. (Jó ötlet volt ez a szánkó.) A többi csapat valahogy kevesebb cuccot cipelt, mint mi (rajtam egymagamon volt húsz kiló kötelező felszerelés), így nem csoda, hogy lemaradtunk, mint a borravaló. Végigmentünk a Hármashatár-hegy mögötti részen, majd Solymáron át északnak tartottunk.
Ennél több hó nem akadt
Elvileg sikerülhetett volna a középmezőnyben megkapaszkodnunk, ha el nem számítjuk magunkat, és a térkép nélküli szakaszon rossz kiindulópontot nem választunk. Itt csak egy részletes menettervet kaptunk a következő állomásig: "Itt fordulj balra, aztán menj 500 métert" stb. Mi már az első kanyarban elkeveredtünk, aztán az utasításokat gőzerővel igyekeztünk hozzáilleszteni a (tök más) tájhoz. És csodák csodája, kilométereket tudtunk úgy haladni (hótt másfelé, mint amerre kellett volna), hogy a menetterv legtöbb részletéhez "megtaláltuk" a megfelelő tereptárgyat.
Egy idő múlva azonban túl sok lett a póthipotézis (a menetterv szerzője tévedett, rosszul mérte a távolságot, iránytűje a villanyoszlophoz igazodott, amikor a terepen a nyugati irányt felvette, akkor még hó fedte a tájat, amikor ő a terepen volt, időközben kiapadt a patak, kivágták az erdőt, elvékonyodott az út, lebetonozták a kecskecsapást, stb.) Intellektuálisan tartoztunk magunknak azzal a beismeréssel, hogy valahol az elején szúrtuk el, s csak azért kóválygunk már egy órája a céltól egyre távolodva, mert nem akarjuk beismerni, hogy tévedtünk.
Pontőrsátor
Végül feladtuk a próbálkozásokat, és az utolsóelőtti állomást kihagyva minden tagunkban rozsdásan elcaplattunk a legközelebbi faluig (Nagykovácsi). Telefonáltunk Szabó Antalnak, hogy mármost mi azonnal hazamegyünk, köszönjük a versenyt. Ezt ő megtiltotta, mondván, hogy ebben a faluban van a cél (a túlsó végén, az iskolában); jöjjünk be, majd onnan hazamehetünk. Püff.
Ezután nem történt semmi vészes, ha eltekintünk a Peppino Pizzériától. Miután itt az előre megrendelt és kifizetett levest kihozták, verbálisan kitessékeltek minket onnan - függetlenül attól, hogy még rendeltünk volna. Aki meg rendelt, annak előfordult, hogy fél órát kellett várnia - mire kiderült, hogy pizzáját már kihozták valaki másnak. Én is kértem öt deci rostos lét, de fél óra múltán meguntam és szóltam, hogy fizetek. Nem jutott el a tudatukig, hogy rendelésem még folyamatban van - és én még azt hittem, hogy feledésbe merül. Hétfőn tudtam meg az iskolában, hogy nekem is kiszámlázták - távozásom után - ezt a szörpöt, amit ugyan megrendeltem, de elfelejtették kihozni.
Bal bokám már ekkor alaposan fájt, ezért a hétvégi eredményhirdetésre el se mentem a Babitsba. (Minek is, hiszen utolsók lettünk.) Hétfőn tanítás után bementem az SZTK-ba, megröntgeneztek, és adni akartak egy heti fekvőgipszet. Alig tudtam lealkudni egy bokarögzítőre. Azóta van ürügyem, miért megyek még a hegyekbe is kerékpárral.