előző nap

a főlapra

következő nap

4. nap: 2023. VII. 21. (p)
Botoş - Valea Stânei - Cârlibaba - Borsai-hágó - Borsafüred - (felvonóval) Buza Muntelui - Borsafüred - Borsa (kemping)
62,6 km

Este megnéztem a papírszótárban, és azt találtam, hogy a popas szó második jelentése: szállás. Érdekes lett volna a rendőrrel egy szótár segítségével vitatkozni, de szerencsére nem kellett kipróbálnunk.

A sátrat hét órakor bontottam le, és rövid beszélgetés után (a Wikipédia Vadkemping-szócikkéről, a törvényi szabályozásról pár közeli országban) kitoltam a bicajokat az útra, és legurultam a turistapihenőhöz.

Letelepedtem a pihenő padjára, és előszedtem a naplófüzetet. SK később csatlakozott: megreggelizett, és mivel fázott, továbbállt. Megbeszéltük, hogy legkésőbb Borsafüreden találkozunk, mert az ottani, általam nagy reményekkel övezett felvonó a Lóhavasi-vízesés alatt fekszik. De ő valószínűnek tartotta, hogy hamarabb utolérem.

(SK-tól átvett kép)

Én aztán 10 óráig írtam a naplót, majd megreggeliztem. Közben Juli felhívott, megbeszéltük az otthoni híreket és Bandi marosvásárhelyi élményeit. Édesanyámnak csak egy üzenetet tudtam küldeni, mert nem vette föl a telefont.

Új ruhát hordtam - három nap elteltével, a régiek a kosáron és a hátsó csomagpúpon száradtak. Láttam egy tankönyvszerűen kinéző, fölfelé harántoló földutat: még friss volt, omlások nélkül. A botuşi elágazásnál egy bekerített szállás- és sátorhely működik - nem tudtam megállapítani, hogy fizetős-e. Gyönyörűen kisütött a Nap, csak kis felhőrongyok lógtak fölöttem.

Valea Stânii fölött egy látványos sziklahomlok bukkant fel. Ahogy megálltam fényképezni, egy autós odaszólt, de semmit nem értettem belőle. Cârlibaba egyik településrészének felső peremén van egy autóspihenő bódéval, az út túlpartján kibetonozott, medencés csurgóval.

A falu központjában vásároltam szalonnát, almát és ikrakrémet. Sós mogyorót nem, mert csak dobozosat találtam, nagyon drágán. Körbefotóztam a faluban: magas szirtre épült házat, más szép faházakat, Bogdan vajdát. Ő ezt a címet Máramarosban viselte, ami I. Lajos királyunk alatt a helyi, egyelőre kis létszámú románság körében jelentett amolyan autonóm vezetői tisztséget. De aztán rendre engedetlenségével tűnt ki, és idővel Moldvába távozott, és azt a második független román fejedelemséggé alakította.

Itt nem olyan gazdag a házak díszítése, mint Ciocăneştiben. A ţibaui elágazásban egy szép, meredek szirt került elém. Meredek partú, kanyargós szoros következett, sűrű-sötét fenyvesekkel. A 17D jelű, kis fontosságú út, mely Oláhszentgyörgyre vezet át, le volt zárva. Ennek kiágazásánál egy hegyivadász-épületet láttam.

SK-t déltájban, a napi út huszadik kilométerénél értem utol. Közben figyeltem az út mellékét, hogy ellenőrizzem: hol tudtunk volna sátrat verni, ha tegnap eljutunk idáig. Úgy találtam, hogy csak a patak oldalsó mellékágainak betorkollása közelében volt erre mód: az itt futó erdészeti utak közepe jöhetett volna szóba. E helyekre persze az erdészet rendre kiírta: "magánterület, belépni tilos." A Iurescu-patak betorkollásánál juhnyájat látunk, amint egy silány bódésor-pár között legelt. Nem tudtuk kitalálni, hogy vajon nekik készültek-e a bódék, vagy netán embereknek.

Egy szerelésre szolgáló útöbölben megálltunk ebédelni. A helyet kihasználva meghúztam SK egyik meglazult csomagtartó-bilincsét, hogy ne percegjen az alatta lévő szilikongumi-csík. E csomagtartója felül a két féktüskére támaszkodott, és ott nehéz volt úgy meghúzni, hogy tartson, de maga a fékpillangó ne szoruljon. Bár elég sokba került, ez a csomagtartó minden volt, csak kiforrott nem. Mentségére szolgáljon, hogy teleszkópos első villára igen nehéz masszív csomagtartót készíteni, mert a felső végét nincs mire rákapatni.

A Mostin-patak lehet Szucsáva és Máramaros megye határa - 15 kilométerrel kijjebb a hágónál. (Ebből is láthatjuk a régi magyar határőrizet egyik kulcselemét, hogy nem a hágókat kell védeni, hanem az alattuk lévő, kifelé lejtő szorosokat.) Itt egy méhészkocsi állt, villanypásztorral védve a medvéktől. Kicsit odébb Kolozs megyei cigányok ácsoltak maguknak és családjuknak ideiglenes hajlékot deszkákból és nejlonponyvából. Azt hiszem, gombát vagy áfonyát jöttek szedni. A Moara putredu (Rothadt-malom) nevű pihenőhely felől egy másik csapat román curájt vagy balkáni mulatós zenét bömböltetett.

A hágótól három kilométerre tehenek állták el az utat. Az autósok és kamionosok vad dudálással próbálták őket odébb nógatni.

Az út fokozatosan elemelkedett a völgytalpról, pompás panorámát kínálva. Megálltam fotózni, naplót írtam, ezalatt SK beért. A hágó alatti utolsó kanyarban kis tavacskát kerítettek el, ez alkalmasint tűzivíztározó volt.

Háromnegyed négyre értünk fel a Borsai-hágóba: egy felállványozott templom, egy 1981-ből való útépítési emlékmű, dísztárgyárusok, hangos mulatós zene.

Innen gurulni kezdtünk nyugat felé. Én elég óvatosan mentem, és az előretörő SK-nak lelkére kötöttem, hogy Borsafüreden az ülőliftet keresse.

Egy útkanyarban míves bronztábla és felirat állít emléket egy 1717-es tatár betörésnek, amit a borsaiak hősies küzdelemben megállítottak. E támadás az ún. "utolsó tatárjárás" része volt, ami csak zavaró oldaltámadás akart lenni a Savoyai Jenő által Nándorfehérvár körül már szorongatott török császárság részéről. A helyi fegyveresek, parasztcsoportok és kis létszámú osztrák csapatok hamar leküzdötték a főként rablásra törekvő, kis harcértékű tatár martalócokat. A betolakodók összesen mintegy húszezren lehettek. Főoszlopuk kb. száz kilométernyire hatolt be az országba; a nagyobb városok közül Besztercét, Dést, Máramarosszigetet érintette, Borsán csak visszavonulóban haladt át. A mellékoszlop Marosvásárhelyig is elhatolt. Rákóczi Ferenc itthon maradt kurucai hasztalan próbálták kihasználni e betörést egy újabb felkelés szítására, azt már senki nem akarta: a nép békére vágyott az elmúlt századok vérzivatarai után.

Már azt hittem, hogy elkerültük egymást társammal, mert ő szándéka szerint vegyesboltot is keresett volna. Írtam neki egy sms-t, végül ő rámkiabált a felvonóhoz tartozó parkolóházból. Megvette kettőnk jegyét a Revolut-kártyájával, ezt készpénzben rendeztem később. A pénztáros hölgy elmondta, hogy a vonalon az alsón kívül még két állomás van, de a közbülsőn csak fölfelé lehet beszállni - és hogy a hegyről hatkor indul lefelé az utolsó kabin.

Beszálltunk, és ezután elektronikus térképemen rémülten észleltem, hogy nem a Lóhavasi-vízesés felé tartunk, hanem egy vele nagy szöget bezáró irányba, a szomszéd hegyre. Nem azzal a felvonóval mentünk, amit Locus-térképem jelölt, hanem egy olyannal, amit csak pár éve építettek. De már nem volt mit tenni: kiszálltunk a felső állomáson, ahol egy mesésen meredek sípálya is kezdődött. A kilátóteraszon nagy vegyszereshordók álltak reklámízű feliratokkal.

Körbefényképeztem, és nekiindultam egy közeli hegyre induló gyalogösvénynek. SK izomláza miatt nem jött fel, én egy magyar párral és egy román családdal találkoztam az úton. A román nő egy óriási állványt cipelt, arról fényképezett. A gyerekek visongtak, és egymást vagy az anyjukat szólongatták. Ők még fölfelé igyekeztek, de esélyük sem volt időben elérni a csúcsot, mert öt óra már elmúlt, és hatkor indult lefelé az utolsó kabin. Én is visszafordultam, miután az erdőhatárt átlépve megláttam a csúcsot: áfonyával és törpefenyővel benőtt lapos tető volt, belőle néhány vulkáni szikla emelkedett ki. Néhány ilyet igyekeztem közelről lefotózni, de a Nap szemből sütött, ezért némi kapkodás és kerengélés után sietve visszaindultam.

Az ösvény jól járható volt, bár szemlátomást nemrégiben vágták, a kivágott törpefenyő-törzsek csonkjai még ott meredeztek a közepén. A román család már visszafelé igyekezett: érezték az idő szükségét. Egy meredek lebocsátkozásnál a kislány nem mert lelépni, apja emelte le. Utána előreengedtek engem. Tíz perc volt még indulásig, mikor felbukkantam az utolsó sziklahomlok tetején.

SK nem talált kávét a büfében, bár nagyon szerette volna ezzel ünnepelni a lanovkázást. Megpróbáltam elmagyarázni a liftkezelőnek, hogy várja meg a lefelé igyekvő családot. Ő nemigen értette, angolul nem tudott, az én romántudásom pedig nem volt elég, hogy kihámozza belőle a lényeget. Szerencsére éppen e pillanatban futott be a nagyobbik fiú, és csakhamar a többiek is. Nagy örömmel láttuk újra egymást, intettünk a felvonósnak és beszálltunk. Újra megcsodáltuk a meredek sí- és terepbicikli-pályát, meg a baromfiudvart - felülről. Úgy láttuk, a térképemen jelölt sílift nem működik most, és alighanem nem is libegős. Tehát ma esélyünk sem lett volna a Lóhavasi-vízesés elérésére.

(SK-tól átvett kép)

Bicajra pattantunk, és továbbgurultunk Borsa felé. Egy vegyesboltnál SK vett három dobozos kávét a Pietrosz megünneplésére. Itt beszélgettünk egy lengyel-svéd biciklis társasággal. Aztán miközben a kemping felé vezető utcát kerestük, egy helyi magyar, R. István ránkköszönt, és szállást ajánlott. Mint kiderült, saját üres telkére gondolt, ahol nem volt áram. Elmondta, hogy Borsán körülbelül 10-15 magyar él. Ő is erősen kereste már a szavakat. Ki tudja, milyen sűrűn tud az anyanyelvén beszélni? Kezet fogtunk, elbúcsúztunk.

Aztán továbbgurultunk, és kisvártatva megtaláltuk az Avram Iancu utcát. Feltekertünk a Borsa Turism nevű kempingbe. A tulajdonos tudott angolul, és a gyep is pompás volt. Ma csak hideg vízben tudtam zuhanyozni, de másnapra már meleget is ígért. Bekebeleztünk pár szelet kenyeret ikrakrémmel. Aztán aksikat töltöttünk, és SK írogatott még a laptopján. Én nyugovóra tértem, azazhogy naplót írtam, és ebbe aludtam bele. Szomszédaink románok voltak: a férfi rendületlenül dohányzott, és valamelyikük este kirúgta egy cövekemet. Ezt leszámítva szép álmunk volt. Az éjjel erős eső kezdődött, és megszakításokkal reggelig folytatódott. Megnéztem az előrejelzést: biztatóan hangzott, azaz csak kisebb esőgócokról értesített. Persze hegyvidéken a borulat tovább szokott tartani, mint a környező síkságon, de mi reméltük, hogy másnap lesz miért megmásznuk a Nagy-Pietroszt.