előző nap

a főlapra

következő nap

3. nap: 2023. VII. 20. (cs)
Negoj-nyereg fölött - K+ kénbánya - Gura Haitii - Dornavátra - Iacobeni - Ciocăneşti - Botoş.
76,7 km

Kellemesen hűvös, szeles időre ébredtem, és SK sem aludt sokkal tovább. Megbeszéltük, hogy nem megyek fel a Pietroszra - bizony, már nekem sem volt hozzá nagy kedvem, mert aránytalanul sok időt emésztett volna fel. Felmértük, hogy egy nap alatt nem tudjuk elérni Borsát, ezért most a hangsúlyt a kénbánya megtekintésére fogjuk helyezni, és valahol Borsa előtt megalszunk úgy, hogy a Lóhavasi-vízesés holnapra maradjon. A tegnapi nagy küzdés után ma pihenősebb túranapot szerettünk volna. Sajnos a cukormérő készülékem, mely pár napja gombeleme lemerüléséről adott jelzést, nem akarta észrevenni, hogy beletolom a vércsöppet fogadó műanyagcsíkot, ezért csak remélni tudtam, hogy Dornavátrán találok bele új elemet, és az megoldja a nehézséget. Értékeim jók voltak, de nem lett volna elegáns, ha éppen a túra közepén szűnik meg az adatok sora.

(SK-tól átvett kép)

Dózerutakon kezdtünk ereszkedni a bánya felső fejtési kürtőjében. Ezek a K+ jelzést viselték - és én elkövettem azt a hibát, hogy nem néztem meg rendesen az elektronikus térképet, amely a fő murvautat jelzetlenként mutatta volna, amint az Oláh-Negoj nevű hegytől nyugatra lekanyarog a bánya belsejébe. Ezért nagyon csodálkoztam is azon, hogy a tegnap látott számtalan autó hogyan jutott át a hegység túloldalára innen, mert szentül hittem, hogy mi továbbra is a Transzkelemen-úton haladunk.

(SK-tól átvett kép)

(SK-tól átvett kép)

Ehelyett egyre keskenyebb, nyaktörőbb, meredekebb ösvényen evickéltünk lefelé, helyenként nekem kellett SK gépét is leeresztenem. Féltem, hogy szandálom elszakad, ezért az alsóbb részeken mezítláb toltam. Háromnegyed tizenegyre kiértünk egy középső szintre, ahol egy beton támfal tetején lehetett vízszintes térségre jutni.

Kis csermely fakadt a szemközti sziklatörmelék-lejtőn, majd kristálytisztán szaladt tovább. A K+ jelzés ezt követte, és indult lefelé egy közepes dózerút is. Ezt nem mertük kipróbálni, mert félő volt, hogy vakon végződik. Kisebb technikás szakasz következett, de itt legalább nem kellett mezítláb gyürkőznöm.

Megérkeztünk a bánya alsó szintjére, ahová turisták autóval is feljártak a falu felől. A rozoga korlátok mögül nézegették a hatalmas, pompás krátert. Mi mindketten beereszkedtünk a zagytározó vízgyűjtő lapályára, amelynek alsó sarkában egy vízleeresztő betonlétesítmény is mutatkozott - mint kád fenekén a szűrős lefolyó.

A helyszínen olvasható tábla elárulta, hogy a bányát a harmincas évektől kezdve vizsgálták alaposabban, és 1969-ben nyitották meg. Mélyművelésről a mérges gázok miatt szó sem lehetett, a felszíni művelés során pedig nagyon sok kőzetet kellett megmozgatni. A munkagépek tengernyi üzemanyagot fogyasztottak, és túl gyorsan koptak, hogysem a kitermelés nyereséges lett volna. A régi rendszerben ezt még úgy-ahogy kikozmetikázták (állítólag Ceauşescu asztalára csak meghamisított kalkulációk jutottak el), de 1997-ben be kellett zárni a bányát. A környezeti kár jelentős volt: barlangpusztulás, vízszennyezés, óriási tájseb. A bánya rekultiválása 2007 körül kezdődött meg: a számos munkás számára felhúzott lakóépületeket és a gyár létesítményeit lebontották, az omlékony lejtőket stabilizálták, a meddőhányókat igyekeztek növénytakaróval ellátni. Egy általam talált újságcikk részletesebben is leírja ennek a munkának a csonkaságát, és további érdekességeket közöl a bánya életéről - például leírja a Kondukátor ide történt egyetlen látogatását.

SK beereszkedett a zagytározóba, aztán a rámpán kijött; ezután én következtem. Elgyalogoltam a közepére, és megcéloztam a leeresztőt, de az egyre finomabb homok, majd iszap miatt ki kellett váltanom a keleti fal tövébe. Az iszapban medvenyomokat vettem észre, melyek nem fordultak vissza, de szerencsére őkelme már messze járt: alkalmasint valamelyik meredek törmeléklejtőn kapaszkodott ki. Legfeljebb közepes termetű lehetett, mert a mellső és hátsó lábainak távolságát másfél méternyinek becsültem, és a mancsa is rövidebb volt, mint a szandálom fele.

Ezután kikapaszkodtam a teknőből, és együtt indultunk tovább. A betonlapos, sok helyen töredezett bányaúton rázkódtunk le Gura Haitii faluba. Egy helyen szembetaláltuk magunkat a tegnapi meteorológusok egyikével: SK örömmel üdvözölte, majd továbbgurultunk. Társam alaposan megelőzött, mert én imbolyogni láttam bicajomat, és váztöréstől féltem. Szerencsére csak a küllők voltak lazák, de azok rettenetesen. Több fatelepet és vízi létesítményt mellőztem, mire lakott helyre érkeztem. SK a falu közepén egy kis büfében várt, kávézott. Én fejreállítottam a gépet, meghúztam a küllőket. A nagy sietségben elfelejtettem, hogy a faluban egy panzió kertjében két megalit (több ezer éve felállított, bizonytalan funkciójú óriási szikladarab) van kiállítva.

Gura Haitii után szép sima, erősen lejtő aszfaltúton gurulhattunk. Neagrán egy szép, virágos házat fotóztam. Şaru Dorneiben almát vettem volna, de a zöldségesnél nem akadt, barackot pedig nem akartam, mert a nap folyamán összenyomódott volna. SK egy kisebb tévedés miatt visszaadta előnyét, és ezután együtt haladtunk. A dombtetőn álló dornai kolostort fotóztam az útról, miközben egy nagy kutya hátulról rámrontott. A gazdája többször ráparancsolt, de az csak akkor hátrált meg, amikor az indulás után befékeztem és tolatni kezdtem felé.

Szép sima lejtőn, szélesen kerülő autók közt, mosolyogva gurultunk le Dornavátrára. Itt eligazíttattuk magunkat a Lidl felé, és e domboldali útról szépen ráláttunk a belvárosra. Aztán be is gurultunk oda, és pár régi fürdőépületet láthattunk. Ezeket fokozatosan felújítják, szemlátomást szállodáknak, legalábbis a feliratok szerint.

A Lidlben jól bevásároltam: a mai pihenős túranapra fasírtot és lencsés salátát vettem, és persze új elemeket a vércukormérőhöz. Ezeket be is raktam, de továbbra sem vette be a jelzőcsíkot. Emiatt letöltöttem a hálóról a masina leírását, hogy majd este elolvasom. Átsétáltunk a folyó gyaloghídján, amely alatt és fölött kötélpályán siklottak a lelkes vállalkozók két vastorony között.

A sétálóutcán egy másik belvárosi útra jutottunk: itt áll a városháza, a kórház, egy római katolikus templom és az I. világháborús emlékmű. Mivel Dornavátra ekkor a Monarchia része volt, nem a Románia regáti részén szokásos 1916-19, hanem 1914-18-as évszámok álltak rajta.

Egy vasúti átjárónál meglestük a CFR Marfa mozdonyt, majd a 17-es úton Moldvahosszúmező felé távoztunk a városból.

Argestruban fotóztam egy szép, három padlásablakos házat. E falvak körülbelül 800 méter magasan fekszenek, alpesi legelők környezik őket. A falu végén az emelkedő erősödni kezdett, és egy nagy felhő mordult ránk északról. Hamarosan esni is elkezdett. Elcsomagoltam fényképezőmet, kék pólómat sárga mellényre cseréltem, bekapcsoltam a lámpákat.

Így jutottunk el Iacobenibe, több 7-8 százalékos emelkedőt és lejtőt magunk mögött hagyva. Néhány csurgót is láttunk, az egyiknél vizet is vettünk. A hőmérséklet 12 fokra csökkent, de az ég alja rövidesen tisztulni kezdett, és mire hét órakor Ciocăneştibe értünk, a nap is kisütött.

A faluban a házak díszítése egységesen keresztet, mozaikot, esetleg levél- vagy virágmintát követ. A művelődési ház, a panzió, az óvoda és az önkormányzat épülete, sőt a kocsma is ilyen módon van ékítve. A falu elején lévő buszmegálló (egy csöppnyi fabódé) különösen gazdag faragásos díszítéssel büszkélkedhet. A falu felső végén állva megvacsoráztunk az út szélén. Botoşon már kevesebb házat fényképeztem, de egy árnyékokban tobzódó hegyoldal megragadta a figyelmemet. A falu nyugati végénél van egy csurgó.

Este nyolc után folyamatosan tekingettem erre-arra szálláshelyet keresve, de szomorúan láttam, hogy minden laposabb terület be van kerítve villanypásztorral. Végül Cârlibaba alatt elénk került a bekerített folyóparti kaszálóból kihasított turistapihenő, szintén villanypásztorral övezve. Mellette tábla: "Loc pentru popas." Egy másik tábla megengedte a horgászoknak, hogy itt a "kötelezően visszadobós" műfajban fogjanak halat - ellenesetben bírság és háromhavi engedélybevonás vár rájuk. Úgy emlékeztem, a popas szó pihenőt jelent, de a biztonság kedvéért megnéztem az interneten (valami gyenge mobilkapcsolatot sikerült fognom, mert falu közelében jártunk) - és eszerint csakugyan pihenőt jelent, szálláshelyet nem. Ez azért volt fontos, mert e zsebkendőnyi területre az útról jól rá lehetett látni, és nem akartam az éjszaka közepén rendőrökkel veszekedni, sem pedig kamionzajban aludni.

Ezért elindultam a közelben délre kiágazó erdészeti úton, amely a bejáratánál lévő tábla szerint a gépjárművek számára tilalmas, a gyalogosok és kerékpárosok viszont szabadon használhatják. Elosontam egy működő erdésztelep mellett, melynek nagy kutyája felém vakkantott, de aztán meggyőződött róla, hogy ártalmatlan vagyok, és elvonult a helyére. Másfél kilométert haladtam az úton, míg egy elfogadható, azaz nem füves talajú hálóhelyre bukkantam. Ez az úttól húsz méterre feküdt, pár nagy fenyő fedezékében. Finom tűlevélágyat kínált, és csak egy kis vizesárkon meg susnyán kellett érte átvágni. Visszagurultam SK-hoz, és vele együtt haladtunk el az erdésztelep mellett. A nagy kutya most nem mutatkozott, és a szabadon kószáló kicsi eb sem riasztott ránk senkit.

Fölkapaszkodtunk az általam két fadarabbal megjelölt helyig. Betoltam a gépeket, és sebesen sátrat vertünk. A magammal hozott víz lágy volt, ezért a zuhanyzást a patakban kellett befejeznem. (Sajnos a cukormérő hibáját most sem tudtam orvosolni.)