előző nap

a főlapra

következő nap

2. nap: 2023. VII. 19. (sz)
Maroshévíz - Válya - (Transzkelemen út) Mindenszentek temploma - Erdészeti telep - Bánffy-tengerszem - Rekettyés-tető - (Mária Terézia út) - P jelzés kiágazása - Negoj-nyereg fölött.
41,9 km

Hajnali fél hatkor eleredt az eső, és a sátrakat is vizesen csomagoltuk el. Begurultunk a városba. SK szeretett volna egy kakaót venni a Lidlben, de ez csak fél nyolckor nyitott ki. Fél órát rostokolni nem volt kedvem, ezért végül egy pékségbe ment be, ahol a kakaó sokkal drágább. A reggelinket a Romulusszal és Remusszal éktelenkedő körforgalom egyik bezárt talponállója előtt költöttük el. Az eső hol megerősödött, hol alábbhagyott. A felhők alakosnak látszottak, és a hirtelen hőmérsékletcsökkenés is hidegfrontra utalt, ami a két fronttípus közül a hamarabb átvonuló, ránk nézve kedvezőbb lehetőség volt.

Beálltunk egy buszmegálló fedezékébe, és kivártunk egy hevesebb záport, aztán ahogy elcsitult, Válya városrész felé indultunk. Kitartó, hideg esőben értük el a hősi emlékművet, ahol aztán letértünk a 15-ös útról, és bevettük magunkat a Kelemen-havasok rengetegébe.

Az ég egyik sarka halványan kékleni kezdett, és kilenc órára már a Nap is kisütött. Elhaladtunk egy erdésztelep mellett, mely a munka- és természetvédelmi előírások betartására figyelmeztető táblákat viselt a falán.

Rönkszállító teherautók jöttek szemből; vidáman intettünk egymásnak, mikor félreálltunk előlük. A hegyormokon felhőrongyok lógtak, az eső elállt, de friss, fiús időjárás kerekedett, a hőmérséklet 10-12 fok körül maradt. Utunkat lapu- és páfránytelepek szegélyezték, és sűrű bögölyhad kísért. Egy kis zúgónál megálltunk, a csomagom mélyéből előtúrtam a sajtot és a sós mogyorót. Annyira el volt gémberedve az alkarom, hogy nem tudtam kézzel feltépni a zacskóját, hanem SK késével kellett fölvágnom. A fölöttünk úszó felhőpamacsok fülledtté tették a levegőt, de csak a kilátást tudták elfogni, esőt nem ígértek.

Fél tizenegykor betértem a régóta kitáblázott Mindenszentek templomához, és kívülről lefényképeztem. Egy pap mozgott odabent egy kocsi körül, és a hely szentségére figyelmeztető feliratok is jelezték, hogy itt dohányozni, szeszes italt fogyasztani és még valami harmadikat tenni tilos. (A harmadik tevékenységet az ábráról nem ismertem fel - ennyit arról a jelmondatról, hogy "egy kép többet mond ezer szónál.") A közelben tehenek legeltek, és ott állt egy kaptárnak kiképzett buszféle is. Fél tizenegykor egy nagyobb tehéncsordát találtam az út mentén, a pásztor az útfélen heverészett. Mondott valamit, de nem értettem rendesen, alighanem megcsodált minket, és jó utat kívánt.

Egy újabb, szaunával is büszkélkedő erdészháznál az út elhagyta a Lomás-patak völgyét, és érezhetően meredekebbé vált. Ezután már tolnunk kellett a bicikliket. Aztán elkezdtünk kikapaszkodni a Büdös-patak völgyéből is. 2-3 km/h-s sebességgel tudtunk ballagni a szépen eldolgozott kőzúzalékkal borított úton. Fél kettőkor elegünk lett a sós mogyoróból, ezért letelepedtünk egy füves öblöcskébe, és jól beszalonnáztunk. Egymás után felbukkant mellettünk vagy hét motoros: fölfelé igyekeztek és elismerően intettek nekünk. Nem volt könnyű dolguk, mert a kőzúzalék egyre nagyobb szeművé vált, ugrált alattuk a jármű. Nem sokkal később mind feltűntek szemből, ami arra utalt, hogy a Transzkelemen-úton nem volt szabad végigmenniük. Ekkor is intettek (avagy lassítójelzést adtak), majd elporzottak mögöttünk.

Körülbelül 1400 méter magasságban az út elkezdett hurkokat vetni. Gondoltam, a biztonság kedvéért veszek egy kulacs vizet az egyre tisztábbnak látszó patakból. Lecsörtettem ennek egy vadregényes szakaszához az erdőben, és megmerítettem palackomat a vöröses kiválású, kénes szagot árasztó vízben. Aztán a hegy felől érkező, egy vastag faágból kiképzett, zuhanyzásra csábító csurgónál kicseréltem ennek vizét színtelenre, és virtuskodásból alája is álltam. Erről SK egy látványfotót is készített az én gépemmel. Ezután persze ki kellett facsarnom a nadrágomat, amely ezután szépen ki is száradt. Pólót már egy ideje nem viseltem, az erős napsütést az élénkülő fuvallat ellensúlyozta.

Az út meredeksége már nem volt a völgytalp emelkedéséhez kötve, ezért némelyest szelídült. Két cigány család jött szemből hétköznapi autókkal. Az út minőségéről érdeklődtek, mire elmondtuk, hogy vezessenek lassan, és akkor megbirkóznak vele. Kikapaszkodtunk egy tágas, füves legelőre. Elénk került egy kecske, majd a juhnyáj felől vagy öt pásztorkutya. SK a riasztójával leberregte őket. Azt mondta, nem akartak minket megharapni, csak a nyájtól távol tartani. Ő kávét főzött egy szélcsendes erdőcske mellett, én sátrat szárítottam.

Negyed hatra elértük a nemzeti park jelzőtábláját, mely szerint itt tíz lej a belépő, amit a természetőrnél kell megfizetni. Egyszersmind egy sorompó is elállta a továbbmenetelt az autók számára. Egy öregúr üldögélt a turistapihenő padján, de nem ő volt a természetőr, alkalmasint csak egy törvénytésztelő ember volt, aki idáig hajtott fel kocsijával, és itt nézelődött.

Mert bizony itt álltunk napi túránk fő célpontjánál, a Bánffy-tengerszem közelében, melyet az előzetes tervezés során a tegnapi estén kellett volna elérnünk. Ezt látván eldöntöttük, hogy a túrából lecsípjük a Moldvahosszúmezőre és a Ráró nevű, 1600 méteres magaslatra tervezett hurkot, és így tartani tudjuk a hazaérkezés napját. A közeli Salvamont-kunyhónál elvileg sátorozni is lehet, de ezt a helyszínen semmiféle tábla nem jelölte; alkalmasint csak előzetes egyeztetés után, vagy a személyzet jelenlétében van rá lehetőség. Papírtérképem szerint nyári időben nincs itt állandó ügyelet.

Egymást váltva kibandukoltunk a tengerszemig, körbesétáltuk, és jót gyönyörködtünk benne. Egy lélek sem járt arra. A nemzeti parki tábláról leolvastam, hogy a Negoj-nyeregben van legális sátrazóhely, ezért föltettem, hogy még ma elérhetjük.

Hosszas tolás után, csodaszép ormok hátán fél kilencre értünk fel a Rekettyés-tető tövébe. Bicajunkat megkötöttük, és a csúcs alatti meteorológiai állomásnál beszélgettünk egy sort a személyzettel. Egyikük tudott angolul, ő fordított. A napsütés vörösre égette az ábrázatát, és elújságolta nekünk, hogy pár naponta megteszi az utat a Pietroszra és vissza. Érdekes ember volt, másnap találkoztunk is vele a kénbánya alatt.

Megértettük velük, hogy nem szállásért jöttünk, csak a csúcsot szeretnénk megnézni. Ez száz méterrel a hatalmas állomásépület mögött volt. Sörrel is kínáltak, de nem fogadtuk el: ki tudja, mi várt még ma ránk. Én kiszemeltem magunknak a tőlünk légvonalban mintegy három kilométerre, a Negoj-nyeregben lévő, a nemzeti park térképtáblája által is kijelöltnek mutatott sátrazóhelyet. Megnyugodtak, mikor látták, hogy nem akarunk biciklivel fölmenni a Pietroszra, és hogy van sátrunk. Elbúcsúztunk és hátraballagtunk a csúcshoz, melyen egy 2018-ban vésett nagyromániás kőkereszt meredezett. Az általam valamilyen forrásból itt sejtett kis szentélynek viszont nyoma sem volt. Földerengett alattunk a bezárt kénbánya irdatlan krátere. Ezt holnap reggel alaposan megnézzük - gondoltuk elégtétellel.

Sajnos az állomástól nyugatra a Transzkelemen-út minősége erősen visszaesett. Én a "rissz-rossz" szóval jellemeztem, SK a "pocsék, silány és szar" jelzőkkel illette. Emberfejnyi, éles peremű vulkáni kövek meredeztek belőle, lehetetlennek bizonyult rajta huzamosabban gurulni. Itt már táblák is jelezték, hogy a Mária Terézia-úton járunk - az ő idejében kerültek Habsburg-uralom alá a gerincen túli, ma Szucsáva megyéhez tartozó bukovinai területek, s ekkor vált fontossá ezek összekötése Magyarországgal. De ha jól értettem az utalásokat, ezt az utat még korábban építtette a királynő amolyan határőrútként.

Miközben lefelé toltuk rajta nehéz gépeinket, jót bosszankodtunk azon, hogy ez az út az ő ideje óta nem sokat fejlődött. Ezt az utólagos internetes keresés is igazolta, melyből kiderült, hogy az út aszfaltossá javítása már régóta tervben van, de mivel kevés rá a politikai akarat, már vagy tizenöt éve szép álomként lebeg a hegység fölött - és hivalkodik a "Transzkelemen" névben.

Sajnos SK-nak a minden értékét tartalmazó kormánytáskájáért vissza kellett gyalogolnia a csúcsra a biciklik lerakási helyétől, ezért elszaladt az idő, és hideg is lett. Társam eléggé megorrolt rám e végigtolt túranap miatt, de derekasan küzdött, amiért minden elismerés megilleti.

A ránk hulló sötétben igen sokára tudtunk lebotorkálni a Negoj-nyereg felé vivő piros jelzésig. Ezen ereszkedni kezdtünk, de mivel tudtuk, hogy másnap ugyanitt vissza is kell kaptatnunk, nem ragaszkodtunk a hivatalos sátrazóhelyhez, különösen mivel az égen már villámok cikáztak, és egy szeszélyesen neki-nekibuzduló eső is meglepett minket. Visszafordultunk hát az erős lejtőn, és két laposabb füves térségen sátrat vertünk. Megzuhanyoztam, és a naplóírást reggelre halasztottam. Még nem voltam biztos abban, hogy reggel megmászom a Pietroszt, de SK jelezte, hogy ő nem, inkább rendesen kialussza magát.